Tamasaburo (Küldetés Anoya De Hielonak, Gabriel van Chantainak, Noah Varensnek és Rouuro Kaonak)

Miután kifújtuk magunkat a csatatéren feltápászkodtunk, és elindultunk felfelé a dombra, ahova a mester irányított minket. Először gondolkodtam el ezen a Sorono fickón, illetve, hogy ki is lehet ő. Nem említette a megbízónk, hogy ő is vállalt volna küldetést, és a Crusader nevű lány feltűnő módon eltűnt, nem hallottunk róla. Lehet, hogy mire visszaérünk már lesz Tamasaburo mi meg fújhatjuk a küldetésünket, mert ő elhappolta előlünk. Mindenesetre a helyette szerzett útitársunk meglehetősen ismerős volt a maga módján, főként a mágiája miatt, amit először láttam. Olvastam a kristály mágiáról, meg hallottam is már a klánban róla, főleg az elemi mágusoktól, de látni még nem láttam. A hangja pedig nagyon hajazott egy ismerős fickóéra, de nem bírtam rájönni, hogy kiére. Magamban vállat vontam, és csöndesen folytattam az utat felfelé.
Kisvártatva fel is értünk a megjelölt helyre, és már jó előre megcsapta az orrunkat az édeskés illat, amiről később megtudtuk, hogy a fehér virágokból jön. Az előkerülő táskát jól megpakoltuk, mielőtt elindultunk visszafelé. ~Biztos, ami biztos, talán jut is marad is.~
Ahogy visszaérünk a kis házikóba a fickó első reakciója egy kissé felvidít, megölelve veszi el tőlünk a táskát, ami tele van virágokkal, aztán valami miatt mégis elszontyolodik.
- Mi baj? - kérdezem tőle, miután kinyitotta a batyut. - Nem ezek azok a virágok?
- De, azzal nincs baj, más a probléma...
- Micsoda? - szép álom volt, hogy ennyi volt a küldetés.
- Hát, zavarba ejtő ezt így elmondani.
- Na ne szórakozzon velünk, egy halom ember halt meg a virágokért. - húzom ördögi vigyorra a számat. - Közéjük akar állni?
- Ott maradt a műhelyben a fújtatóm meg a lyukasztóvasam, azok nélkül nem tudom megcsinálni a Tamasaburot - szól elhaló hangon, nem tudom, hogy az elborult mondatom, vagy a tény, hogy mester létére otthagyta a szerszámait, hozta ki belőle ezt a szomorkás hangulatot. Fél kezemmel betakarom az arcom, mire az egyik társam megígéri neki, hogy elhozzuk a szerszámokat. ~Tiszta sor, ezért fizetnek minket... most.~
- Hát azért hálás lennék... csak az a gond hogy... -
~Na mi a fene az már megint? Á, inkább el se veszem, nem akarom látni.~ A vége az lesz, hogy egyikünk elkezdi hangosan felolvasni a plakátot, amin meglepően tiszta, és pontos leírást ad rólunk, igen, rólunk, hogy miért? Á, semmi fontos, csak éppen egy fél millió gyémántos körözést adtak ki a fejünkre ember, illetve tamasaburo rablásért.
- Zsír. - vettem el az arcom elől a kezem.
- Ki van velük tapétázva az egész város Ha meg Tamasaburo nélkül megyek vissza, széttépnek... láttátok, milyen elszántak. Mégis mit csináljak...!?
- Oké, ez egyre szebb és jobb lesz. - mosolygok. ~Régi"szép" idők - Bár, már megszoktam, hogy törvényen kívüli vagyok, ha az kell, hogy végezzünk a feladattal, akkor betörőként megyünk be a városba, és kihozzuk a szerszámokat.
Megvártuk az éjszakát, és remélve, hogy társaim bírnak valamennyi gyakorlattal hasonló dolgokban. Az út mentén haladva,- illetve, a mellett - Egy őrjáratot pillantunk meg az úton felénk haladni, akik pont négyen vannak. ~Remek, mindenkinek jut egy.~ Az út melletti árokban meglapulva várunk, míg odaérnek mellénk, majd én kiugorva eléjük állok.
- Elnézést, biztosurak, nem vesztettek el valamit?
- Mi? - illetődik meg az élen járó fickó olyannyira, hogy meg se nézi merről verődtem oda eléjük.
- Azt akarom mondani... - ökölbe szorítom a kezem. - Hogy elhagyta ezt! - jobbomat az arcába lendítva hanyatt lököm, de a társa elkapja, és visszalöki talpra, majd teljes erőből állcsúcson vágom újra, ami megtette a magáét; az igazak álmába merült. A társa, aki előbb elkapta felém csapott, én meg lelöktem az árok felé, majd mire újra előre fordultam a másik kettő ugyanúgy ki volt ütve, mint a parancsnok. ~Szép.~
Az árokba húzgáltuk a szundító őröket, és bevettük magunkat a városba, ahol emlékezetből megtaláltuk a műhelyt, persze betört ajtóval, de ép szerszámokkal, amiket gyorsan ölre is szedtünk.

Miután végeztünk, felfelé indultunk a dombon. Eljátszottam a gondolattal, hogy az elorzott naginatát megtartsam - e, végül rábólintottam. Jól fog ez még jönni.
Felfelé menet néha fel - felszisszenve kaptam bekötözött vállamhoz. A seb iszonyatosan lüktetett és fájt, minden egyes lépésnél magába szívta az erőmet. Ráadásul éreztem, hogy a vérem lassan átitatja a kötést is. "Nesze neked, Noah, kell neked elbambulni egy csata közepén..."
A nagy önszidalmazásból édeskés virágillat ébresztett fel. Az öreg útmutatásának megfelelően ott találtuk a fehér virágokat a dombtetőn, és nem is keveset! Hófehér szirmaiktól úgy festett a dombhát, akárha hó temette volna be, csak itt - ott kandikált ki a harsányzöld fű.
Sűrű hajlongások közepette szaggattuk le a virágokat, én pedig lassan számbavettem a tapasztaltakat. Kovácsműhelybe illő felszerelés, és virágok... el sem tudtam képzelni, hogy lesz ilyen hozzávalókból édesség... már ha tényleg az lesz belőle...
Közben körbenéztem, és felvidulva láttam, hogy a fiúk is olyan szorgosan szedik a virágokat, mint a kislányok."Mint sok kicsi Piroska ...", gondoltam, "...visszük a nagymamának a virágot..."
Nagy vigyorral szedtem tele a zsákot, megfeledkezve csúnya vállsebemről. Az meg, mintha megérezte volna, hálátlanságomért újabb szúró fájdalommal jutalmazott. Halkan nyögtem ki egy "au" - t, és a vállamhoz kaptam, fájdalomtól elernyedő kezemből kihullott a zsák. Mindazonáltal kénytelen voltam gyorsan összekapni magam, és tovább indulni a többiek nyomában.
Az öreg nagy mosollyal és ölelgetésekkel jutalmazta a munkánkat, majd a táskát elvéve hirtelen elszontyolodott: arcáról úgy olvadt le a mosoly, mint a hó a napon, a kérdésre azonban, hogy mégis mi baja, csak riadtan szabadkozott. Gabriel sátánvigyora, és kedves fenyegetőzése kellett hozzá, hogy beszéljen.
- Ott maradt a műhelyben a fújtatóm meg a lyukasztóvasam, azok nélkül nem tudom megcsinálni a Tamasaburot.
- Ó, hát ezzel nincs gond, Csak simán elmegyünk érte és elhozzuk - mondtam lelkesen.
- Hát azért hálás lennék... csak az a gond hogy... - és egy plakátot húzott elő.
Mivel Gabe éppen gondterhelten takarta le az arcát, így én nyúltam a tekercsért, és kigöngyöltem. Azon a következő állt:


"500.000 gyémánt? Mindjárt elcsábulok és feladom magam...", gondoltam fintorogva. A plakáthoz még egy kis személyleírás is tartozott mindannyiunkról.
- Ki van velük tapétázva az egész város Ha meg Tamasaburo nélkül megyek vissza, széttépnek... láttátok, milyen elszántak. Mégis mit csináljak...!? - kesergett az öreg, szünet nélkül.
"Azért fizetsz, hogy mi találjuk ki helyetted, nemde?", tettem fel a kérdést magamban.
- Oké, ez egyre szebb és jobb lesz. Bár, már megszoktam, hogy törvényen kívüli vagyok, ha az kell, hogy végezzünk a feladattal, akkor betörőként megyünk be a városba, és kihozzuk a szerszámokat.
Mivel nem volt más választásunk, és az öreget sem akartuk cserben hagyni, nekiindultunk. Utunk során csak egy négyfős őrjárat vetődött az utunkba. Kiszemeltem magamnak az egyiket, és a naginataval, amit megtartottam, úgy vágtam tarkón a szerencsétlent, hogy azonnal elterült. Szinte még én is megsajnáltam. De csak szinte.
A városban besurrantunk a délelőtt meglátogatott házba, ahol magunkhoz vettük a fújtatót, meg találomra még egy rakás szerszámot. Bennem pedig akaratlanul is felrémlett, hogy ezekkel előbb lehet ölni, mint édességet készíteni...

Miután összeszedtük magunkat, nagy erőkkel megindultunk a domb felé. Mikor fölértünk hatalmas pamacsos rét tárult elénk. Egy hatalmas rét tele fehér virágokkal. Elkezdtünk bezsákmányolni belőlük egy jó nagy adagot, volt bőven úgyhogy nem sajnáltuk. Miután jól teleszedtük a táskáinkat, visszaindultunk a "kályhához" Visszatérve a mester nagyon megörült az alapanyagoknak. Aztán elég gyorsan átváltott az arckifejezése gondterhelté és borússá, s ennek okát meg is osztotta velünk.
-Ott maradt a műhelyben a fújtatóm meg a lyukasztóvasam, azok nélkül nem tudom megcsinálni a Tamasaburot-mondta kétségbeesetten a mester. Nem volt mit tenni, a legjobb ötletünk az volt hogy visszamegyünk a városba a szerszámokért mert ugyebár nélkülük nem jutunk egyről a kettőre, csakhogy ezek után jött a nagyobb probléma:
- Hát azért hálás lennék... csak az a gond hogy... - a mester egy plakátot nyújtott át nekünk amin ez állt.
~ Ennyiért még egy nagyobb hajtincsemet sem adnám el, röhejes...-gondoltam magamban.
- Ki van velük tapétázva az egész város - sóhajtott nagyot - Ha meg Tamasaburo nélkül megyek vissza, széttépnek... láttátok, milyen elszántak. Mégis mit csináljak...!? -kérdezte teljesen kétségbe esve. Mintha el se olvastuk volna a plakátot amin körözésünk állt, úgy döntöttünk besétálunk szépen éjjel a városba és megszerezzük a szerszámokat, szépen és csöndben. Az este leple alatt beszöktünk. Gabriel úgy csapta le az őrjáratot mintha csak egyszerű, védtelen legyek lennének, és idegesíttet volna őt a dünnyögésük. Gyorsan besurrantunk a délelőtt meglátogatott házba fölkaroltunk pár szerszámot meg a fújtatót, s sprinteltünk kifelé. Sosem kezeltek még bűnűzőként, kissé sértésnek is vettem, de ez az éjszakai kalandozás kedvemre való volt, izgalmasnak találtam....

Összepakolva a felszerelést, amiért indultunk érdekes zörejekre lettünk figyelmesek. Egyértelmű volt, hogy valami élőlény az, nem pedig a szél, vagy hasonló. Léptek zaja törte meg az éj csöndjét, ami tisztán hallható volt azokban a szünetekben, amikben nem csörömpöltünk a szerszámokkal. Nem igazán akartuk kivárni azt, hogy kiderüljön ki is igyekszik felénk, így hát a hátsó ajtót feltárva indultam kifelé.
- Azt hiszem egyszerűbb lesz megint úgy távoznunk, ahogy már egyszer sikerült. – indultam meg kifelé, három társam pedig mögöttem. Az ajtót nem is zártuk vissza, nem akartunk felesleges zajt csapni, úgyhogy rákapcsoltunk, hogy minél hamarabb eltűnjünk, ekkor azonban rábukkantunk azokra, akik az előző hangokat adták ki magukból. Gyakorlatilag az egész város ott szédelgett zombi módra az utcán, és dünnyögött ugyanígy. Meglátva minket az egész tömeg egyként nyögött fel, és trappban indultak felénk.
~A mindenit, milyen istenverése van ezekkel?~
Nem teketóriáztunk, az emlékezetből előkutatott útvonalon futásnak eredtünk. Ahogy haladtunk az utcán minden mellékutcából egyre csak tódultak elénk, mögénk, mellénk az emberek. Ártatlanok, fegyvertelenek, nem is lehetne őket bántani, legalábbis, a mágiámat biztos, hogy nem fogom használni ellenük.
Egy raktárépület mellett futva megláttuk, hogy előttünk is közeledik egy rakás városi. Megálltunk, hátra néztünk, és láttuk, hogy nincs menekülési módunk, valamit tenni kell ellenük, ha el akarunk menekülni. Letettem hát a szerszámot a kezemből a földre.
- Ezennel felvállalnám a faltörőkos szerepét, ha nem bánjátok. – vettem fel a raktár mellett lévő hordók közül egyet a vállamra. – Gyertek szorosan utánam! – szóltam, és megindultam a szemben felénk ömlő tömeg felé.
Amint elég közel értem hozzájuk lekaptam a vállamról a hordót, és magam előtt félkörívben megforgatva elsodortam az első pár embert, akik oldalra borulva dominóként borították a többit is. Ugyanezt a műveletet megismételve a másik oldalra is további lépéseket tudtunk tenni, majd a következő sorban előttünk álló férfi mellkasához vágtam a hordót, hanyatt esett, és a mellére lépve a mögötte lévőre vetettem magam. Egy jól irányzott ütéssel a homlokára sikerült elborítanom, és én is gurulva értem földet mögötte, a sor mögött. Amíg a társaim sora átsiklott a tömeg közt felálltam, és futottam tovább velük, remélve, hogy semmi további akadály nem lesz már.

// Bocs a késői reagért, és így is ilyen szánalmas lett, alkotói válságban senyvedek. //

(bocsi, srácok, mostanában én sem vagyok toppon ^^")

Éppen kiléptünk volna az ajtón, amikor elnyújtott nyögés, léptek zaja verte fel az éjszakai csöndet. A sápadt holdfényben emberek körvonalai látszódtak - és mindannyian a műhely felé tartottak.
Gabriel azonnal sarkon fordult, és a hátsó kijárathoz lépett.
- Azt hiszem egyszerűbb lesz megint úgy távoznunk, ahogy már egyszer sikerült. - indokolta meg, majd kiléptünk az utcára.
Odakint óvatosan körülnéztem, ám senkit sem láttam. Ami persze egyáltalán nem volt garancia arra, hogy perceken belül nem tűnik fel egy rakás Tamasaburo - zombi. Magamban legalábbis így neveztem őket.
Halkan surrantunk végig az utcán, ám balsejtelmem beigazolódott: az egyik sarkon nagyobb tömegnyi ember vonszolta elő magát. Akárcsak a másikon.
A hátunk mögött és elég sokan gyülekeztek immár, úgyhogy minden óvatoskodást félredobva rohantunk visszafelé. Csakhogy előttünk is több ember kezdett gyülekezni.
"Na, remek..."
Ismét Gabriel volt a megmentőnk:
- Ezennel felvállalnám a faltörőkos szerepét, ha nem bánjátok. Gyertek szorosan utánam!
Egy hordó segítségével ütögette félre az embereket, akik dominóként dőltek jobbra - balra. Magamban elismeréssel adóztam a fiú kreativitásának, ám közben nekem is kerülgetnem kellett az utánam kapkodókat, ami ugyebár szerszámokkal megrakodva igen figyelemre méltó teljesítmény.
Egy idő után a Tamasaburo - zombi tömeg lemaradt mögöttünk, én pedig nagyot sóhajtottam. Ennyi izgalom éppen elég volt mára.

Most, hogy már minden kellék nálunk volt ideje volt elhúzni a csíkot. Azonban mikor kiléptünk a múhelyből fura zajokat halottunk. Léptek zaja. A sok felbőszült városi emebr ndult meg felénk, fenyegetően. Nem volt mit tenni. Hihetetlen gyorsasággal kezdtük szedni a lábunkat, ám ez sem volt elég. Midnen utcából csak úgy döltek kifelé az emberek. Agyamat megodláson tőrtem, s már be is ugrott egy amikor...ifjú kolegám megelőzött. Gabriel egy hordóval lökte föl a dühös hordát, s vájt utat nekünk az utcákon.
~Hatékony.-dícsétem meg magamban a fiút.
Haldtunk előre. De midnen utcasarkon öldöklő pillantásokba ütköztünk.
~Azt hiszem most az én ötletem következik.
-jobb kezemet az utca kövére helyeztem, s a felbőszült csorda alatt eléggé sikalmóssá vált a talaj, ahogy a kövön alapos jégpáncél képződött. Dominóként estek orra a szerencsétlenek.
-Nyomás!-kiáltottam, s rohantunk ahogy csak tudtunk.
Noahból megkönnyebbült sohaj halladszódott, ahogy a zombi küldöttség egyre jobban távolodott tőlünk. Sikerült elpucolnunk. Bár a menekülés nem volt a kedvenc mesterségem, de ezeket az embereket mégsem lehetett bántani. Ártatlanok, azt sem tudják mit csinálnak... Ahogy ezen gondolkodtam kisvártatva újra a mesternél találtuk magunkat.

Sikerült visszajtutnunk a cukorkakészítőhöz, akinek felragyogott a szeme kedves szerszámai láttán. Megszabadított minket a cuccaitól, majd rögtön az édesség elkészítéséhez látott volna, amikor hirtelen felénk pillantott.
- Öh... bocsi, ki tudnátok menni? Titkos családi recept.
Mit tehettünk mást, kimentünk, elvégre nyilvánvaló volt, hogy addig el sem kezdi, míg mi ott vagyunk. Közben én elvigyorodtam, hisz ez arra emlékeztetett, mikor a szégyenlős kisfiú kiküldi az anyukáját a wc - ből, amikor a dolgát akarja végezni.
Mindazonáltal rendkívül kiváncsi voltam, úgyhogy egy darabig azzal múlattam az időt, hogy megpróbáltam belesni az ablakon. Ám az öreg minden próbálkozásomat kiszúrta, és csúnyán, nagyon csúnyán nézett felém. Bármire esküdni mertem volna, hogy a fickónek hátul is van szeme.
Unatkozva ücsörögtem tehát a falnál, és egy fénygömböt idéztem, azzal kezdtem játszadozni. Elbűvölten néztem, ahogy a kis fényforrás ide - oda cikázik, és a sötétségben arany csíkot húz maga után. Az ujjaim körül tekergettem, majd a másik kezembe vettem. Konkrét gondolatok nélkül meredtem a kis fényforrásba, fejemben emlékképeket tekergettem oda - vissza, mint valami filmszalagot. Ardot láttam, ahogy nagy vidáman előttem vonul és fennhangon magyaráz, anyámat, testvéreimet, eddig megtett utamat, új ismerőseimet, míg végül a mai napnál kötöttem ki. A cukorkakészítő gyerekes öröme, a falusiak mániákus tekintete, Gabriel törvényenkívüli volta, Sorono titokzatossága, Anoya hideg távolságtartása... ha egy öntvényből kerülünk ki, hogy lehetünk ennyifélék? Milyen körülmények hatására lesz az ember jó agy rossz? És ki dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz?
Úgy csúsztam át az álom ölelő karjaiba, hogy észre sem vettem.
A hajnal első sugarai és az öreg vidám felkiáltása ébresztett.
- Kész! - olyan friss volt, mintha nem is állt volna mögötte egy átdolgozott éjszaka - pedig mögötte vödörszám állt az édesség. - Már csak el kell vinnünk a városba, jut épp elég mindenkinek!
Nagyot nyújtóztam, majd felálltam. Csontjaim hangosan recsegtek, és kis tornával igyekeztem életet vinni elgémberedett tagjaimba. Az öreg egy - egy vödröt nyomott mindannyiunk kezébe.
Kíváncsi voltam, milyen íze lehet egy ilyen édességnek, ám visszatartott az, hogy a falusiak szinte zombivá váltak tőle. Végül Ard hangja segített döntenem:
"- Ha mindig csak a veszély jár a fejedben, túl sok mindenből maradsz ki!"
Kicsomagoltam egyet, és a számba raktam.
Ha azt mondom, mennyei íze volt, azzal nem tudom kifejezni a puha ízt, ami elomlott a számban. Úgyhogy inkább azt mondom: nem csodálkozom rajta, hogy a falusiak zombi módba mentek át. Hihetetlenül finom volt, puha, lustán terjedt szét a nyelvemen, és mégis, fenségesen légies. Nem voltam ugyan nagy édességfaló, de azért megérte megkóstolni.
A városban már várt ránk a cukorkára éhes tömeg, a vödröket látva azonban nem jöttek nekünk. Nagy áhítattal lesték, ahogy az öreg széthinti a cukorkát, majd mi is követjük a példáját.
"Ez meg olyan, mint a galambetetés", vigyorogtam.
A tömeg lassan megnyugodott, és azok, akik tegnap még meg akartak ölni, most a vállukon hordoztak körbe, majd a háznál tettek le.

Hála társaim akcióinak is, no meg annak, hogy hamarosan el is hagytuk a várost, rövid idő múlva el is értük a kis házat, ahova az öreg zárkózott be, és bízta ránk a feladatainkat a cukorka elkészítése érdekében.
Amint letettük a szerszámokat el is kezdte előkészíteni a munkálatokat, mi pedig árgus szemekkel néztük, vajon hogy fog ezekkel a szerszámokkal cukrot csinálni, amikor is megállt.
- Öh… bocsi, ki tudnátok menni? Titkos családi recept.
Szó nélkül kivonultunk az éjszakába, és leültem a fal mellé. Idegesített, hogy olyan embernek segítünk, aki gyakorlatilag zombit csinált azokból, akik ették a cukrot. És most segítettünk összehozni egy újabb adagot, ha „minden jól megy”. De végül is, nem ő a megbízónk, hanem egy úgymond függő. Miközben az éppen az ablakban pipiskedő Noah leült mellém valamivel odébb, és fénygömbjével kezdett játszani, elgondolkodtam.
Vajon helyes volt-e segíteni az öregnek? Csak tovább fogja mérgezni a falusiak agyát, és ha megint elfogy a cukor, megint zűrzavar lesz az egész városban. Viszont, ha nem kapnak tamasaburot, valószínűleg zombiként fogják járni az éjszakákat. Mondjuk, ha egy ideig nem kapnak belőle, nagy eséllyel eltűnnek a tünetek is, úgyszólván erővel leszoknak. Mindegy, a megbízónk arra kért, hogy szerezzünk új adagot, ezért fizetnek minket, és, ha a céhnek nincs ellenvetése, akkor ez olyan küldetés, amit teljesíteni kell. Gondolatmenetem végén levettem a köpenyemet, összetekertem, és a falhoz tettem.
- Ha kész van az öreg, ébresszetek fel! Köszi. – azzal rövid ideig még néztem Noah játékát, és a következő emlék már csak az öreg izgatott kiáltása volt:
- Kész! Már csak el kell vinnünk a városba, jut épp elég mindenkinek! – mögötte vödörszám állt a cukor.
~Ahhoz képest, hogy egész este nem aludt, elég aktív az öreg.~ Nyújtózkodtam egyet, majd felvettem a köpenyem, és beálltam a társaim mellé. A fickó egy-egy vödröt nyomott a kezünkbe, aztán elindultunk a város felé.
A vödörre nézve az jutott eszembe, hogy a lányoknak kéne vinni haza belőle egy-két szemet, és ha nem láttam volna, a tegnap esti zombi tömeget talán vinnék is, de így semmi esélye. Az meg, hogy én megkóstoljam… egyébként se szeretem az édességet, szóval esélytelen, és ez holtbiztos.
A város határában újra össze is akadtunk a lakókkal, de látván a kezünkben a Tamasaburot nem támadtak meg minket, inkább olyan volt, mintha megváltót látnának bennünk. Az öreg utasítására kiszórtuk eléjük a vödrök tartalmát, és néztük, ahogy az egész tömeg összeverekszik egy-egy szemért, aztán mikor mindenkinek jutott, jóízűen szopogatták az édességet.
Álltam ott az üres vödörrel a kezemben, amikor a tömeg megindult felénk, és már-már reflexszerűen idéztem volna meg a kardomat, amikor az előrébb álló társaimat nemes egyszerűséggel a vállukra kapták, és ünnepelve indultak meg vele az utcákon. Ezt látván inkább nem vettem elő a kardot, és hagytam, hogy utána vigyenek. ~Így utólag, lehet, hogy nem ártott volna, gyűlölöm az effajta hálálkodást, főleg, ha nekem hálálkodnak. Őszintén szólva örültem volna, ha a saját lábaimon közlekedhetek, de szerencsére sikerült a megbízó háza előtt észrevétlenül meglógni mindenkinek.
Végignéztem az újdonsült társaimon. Soronon, aki valamilyen oknál fogva a hidegrázást hozta rám azzal, hogy annyira ismerősnek tűnt, mégse tudtam hova tenni az emlékeimben. Noah-n, aki csillagmágus lévén olyan könnyedén használta a fegyverét a banditák ellen, mintha erre született volna. ~Taurus valószínűleg titokban edzheti.~ És, hogy őszinte legyek, erről az Anoya nevű mágusból se néztem volna ki, hogy ennyire hideg. Magamtól pedig a hányinger kerülgetett. Olyan szépen el tudtam aludni azok után, hogy tegnap annyi ember vére tapadt a kezemhez... ~Le kéne állni a hasonló nagyszabású vérontásokkal...~
Minthogy senki nem mozdult, magamra vállaltam a feladatot, és bekopogtam az ajtón...

Ahogy visszatértünk a mester házához nagyon megörült az eszközeinek és rögtön munkához is látott volna...
-Öh… bocsi, ki tudnátok menni? Titkos családi recept. -kért minket és mi szépen, bár szívünkben némi csalódottságal kimentünk a házból. Az éjszakába vesztünk. bentről hallottuk hogy a mester serényen dolgozott, de elképzelni se tuduk hogy hogyan készül az a valami. kiváncsiságomnak nem tudtam ellen állni így a kulcslyukon próbákoztam. Ahogy benéztem, egyből abbahagyta a munkát és várt. Leesett hogy mintha a hátán is lenne legalább két szeme úgy hogy nem volt mit tenni, lekuporodtam a ház egyik falához és vártam. Nyugodsággal töltött el az a sok apró fénypontocska a fejem fewlett. A többiek is hasonlóképp tettek. A nagy békességben talán kicsit el is aludhattam, bár nem voltam benne biztos. Haloványan hallottam a kopácsolást és a robajt ami odabentről jött. Kao halk horkolását, és az éjszakai szél süvöltösét. Végül egyszercsak a mesterember elkészült a mesterremekkel.
- Kész!-jelentette ki. Kezében pedig egy nagy vödör szines cukorkát tartott.
- Már csak el kell vinnünk a városba, jut épp elég mindenkinek.-újjabb útnak indulunk neki, de legalább ez lassan de biztosan az utolsó lesz, s lehetőelg megkapjuk a pénzünket és mehetünk is haza. A mester kínált bennünket hogy vegyünk a cukorkából. Gabriel kicsit húzta a száját és én is vonakodtam, de végülis egy darab még nem a világ, és vettem egyet belőle. Az az íz..oylan volt...nehéz leírni. Bevettem a számba s abban a pillanatban elolvadt és csordogált le a torkomon. Mennyei érzés volt. Talán még az otthoni jégkásánál is jobb amit Mirajane narancslevéből szoktam csinálni...vagy nem tudom annál azért mégse, de lehet. Szeritnem a többiek is így lehettek mivel az arckifejezésökből pontosan ez jött le.
Ideje visszatérni a városba.
Ahogy gondoltam, ugyan az a zombisereg lomhán vonult felénk. A mester utasításait követve szétszortuk az "árut". Mondjuk nem lettem volna a kisebb emberek helyében, jól megtaposták szegényeket akik nem votlak olyan erősek kevés cukorkát kaptak... megálltunk a megbízónk házánál. ideje volt hogy megkapjuk a jussunkat.