Hogyan veressük össze magunkat egy lánnyal? - Frici és Tif-chan találkozása

Param, param, param… Igen, azt hiszem, hogy ez egy igazán jó ritmus lenne, és még akár sláger is lehetne belőle, csak egyetlen igazi hatalmas nagy bökkenő van. Nem vagyok rock sztár, nem tudok dalszöveget írni, és egyáltalán nincs hangom. Ja, hogy ez nem is egy volt? Mindegy, annál inkább nem leszek a zenei tudásomról híres. Sokkal inkább örülnék neki, ha mérhetetlen jóképűségemről, és erőmről ismernének fel az utcán. Az meg aztán csak hab lenne a tortán, ha ezért minden csinos hölgyike rám vetné magát úton útfélen. Kicsit gáz lenne, ha megint szembe találnám magam valamelyik bányarémmel, aki állítólag minden hova követ, vagy rajong értem, mint kiskutya a csodacsonttért. Hát tudja, kinek a csontjait ropogtassa, meg törje ketté egyetlen öleléssel… No, de mindegy is. A lényeg, hogy éppen Magnolia csodálatos városa felé haladva próbálok relaxálni a vonaton. Beszívom a levegőt, kifújom a levegőt, megint beszívom, aztán megint kifújom, és így tovább, és így tovább. Persze az már mellékes, hogy a szemben egy oltári büdös alkoholista fazon fetreng, és hortyog, mintha legalábbis otthon lenne. Na, de kérem szépen, mi ez a rendszer, hogy csak úgy horkolunk a vonaton? Vegyen már orrtapaszt, könyörgöm… Legalább akkor azt nem kellene hallgatnom, és nem szakadna a fejemre a vagon plafonja csak azért, mert az ipse a normálisnál hangosabban próbálna aludni. No, mindegy…
A vonat lassacskán beérkezik a peronra, majd hatalmas nyikorgással lefékez. Na, ezt se tudják lehalkítani? Pakolhatnának rá valami „Volume” gombot, rajta „+” és „-„ gombokkal, mert már unom, hogy folyton megsüketülök, akárhányszor ilyenekkel közlekedek. Jó, közlekedhetnék hajóval is, de a legutóbbi hajótörésem nem sikerült épp szuperül. Ha legközelebb hajóra kényszerítenek, vagy olyan küldetést vállalnék el, tuti megkísérelnék egy öngyilkosságot, és felvágnám az ereimet… Nem csak hogy hajótöröttek lettünk, de még a sziget lakói is ki akartak nyírni, mert azt hitték, valamiféle démonok vagyunk. Cöh… Én és a démoniság, kérem szépen. Két külön fogalom! Elvégre egy ilyen helyes, jó kiállású férfiember nem lehet démon… Ez egyenlő a lehetetlennel. Na, de most igazam van, vagy igazam van? Természetesen igazam van, és ez nem is kérdéses. Igaz, hogy más nem így vélekedik, de se baj, én tudom magamról. Cool

A park felé sétálgatva sikerült megpillantanom a sok csinos hölgyeményt, akik kacarászva futkároztak által a zöld gyepen. Csodás látvány volt. *>* Mondjuk, lehet azért mondom ezt, mert egyiküknek tök véletlenül fellebbent a szoknyája, és láthatóvá vált az aranyos kis bugyija. Jó, nem vagyok perverz, de azért mégiscsak megakad a szemem egy ilyen eseményen, elvégre férfiból vagyok, és hát na… Surprised

Kit ne kapna el az orrvérzés, ha megpillant egy csinos kis alsóneműt? *3* Ja, hogy azt nem említettem volna, hogy orrvérezve fetrengek épp a fűben? Surprised

Bocs, akkor most említem, de nem kéne azért elítélni, mert elpattant egy vékony erecske az orromban. Oké? :/ Egyébként is, gyerekkorom óta gyengék voltak az erek az orromban, szóval bármilyen helyzetben képes lennék elvérezni az orromon keresztül.
Orromban két jókora vattával battyogok az egyik padhoz és vetem le magam batyuim társaságában. Nagyot ásítva dőlök hátra és csukom le szemeimet. Jó lenne pihenni, na… Egész nap még csak egy percet se tudtam sziesztázni, pedig arra számítottam, hogy majd lehet a vonaton. Erre ott volt a horkoló piáshordó pont előttem… remek, igazán imádom az ilyeneket, na, de most ideje szundítani, elvégre már igazán kiérdemeltem. *>*

Erősen fészpalmolva léptem ki a klánház kapuján, mögöttem már megint egy kocsmai verekedés szintjére süllyedt le valamelyik társalgási kezdeményezés. Már amennyiben lehet így hívni azt, amikor valamelyik jómadár beszól valamelyik másiknak, a sértett pedig rögtön magára veszi a fricskát és nem állja meg hogy ne szóljon vissza. Még csak pár napja vagyok itt, de eddig minden egyes nap volt valami veszekedés, és bár az indulatok elszabadulása láthatóan sosem véresen komoly, az effajta rivalizálás nekem egy kicsit sok. Mondom ezt úgy, hogy a jelenlegi hadakozás elindítója én magam voltam, miután a mittudoménki (senki ne várja el tőlem, hogy ennyi idő alatt megjegyezzek neveket, ugyebár) volt kedves arcátlan módon belepofázni a közlekedési szokásaimba. Ha egyszer útban volt nekem, akkor aztán ne siránkozzon, amikor odébb taszajtom egy kicsit, és pláne ne még neki álljon feljebb. Meg is érdemelte, hogy jól helyben hagyjam, aztán a kibontakozó káoszból inkább angolosan távoztam, mielőtt esetleg Makarov mesternek magának kellett volna közbelépnie, így megakadályozva, hogy netalántán engem tegyenek felelőssé a klánház leamortizálása miatt Surprised

Újonc vagyok, ráadásul hölgy, és nem is nagykorú, tessék hát finoman bánni velem Surprised

Egyébként alapvetően nincs semmi problémám az új klánnal, a fogadtatásom egészen pozitív volt, bár sosem kellemes dolog hirtelen belecsöppenni egy - ahogy a mester fogalmazott - nagy család életébe, de ami azt illeti nekem nincs bajom a kirekesztettség érzésével sem. Nem azért vagyok itt hogy naphosszat bájologjak, nekem teljesen jó úgy is, ha elüldögélek magamnak egy asztalnál és olvasgatok, vagy csak szemlélődöm, amikor éppen nem vagyok küldetésen. Nem feltétlenül kell a család részévé válnom, anélkül is törekedhetek arra, hogy erősebbé váljak, és minél több embert meg tudjak védeni. Már csak két-három nap kell ahhoz, hogy mindent elsimítsak a költözésem körül, és akkor majd pénzkeresésre is adhatom végre a fejemet, remélem addig nem veszi fel senki azokat a missziókat, amiket kinéztem magamnak a tábláról.
Lépteimet a park felé irányítottam, arra gondolván hogy ott majd találok egy kis nyugalmat és kipihenhetem a megemelkedett vérnyomásom okozta stresszt. Csiripelő madarak, zúgó lombok, ágak között ugráló mókusok. Igen, nagyjából ez kellett most ahhoz, hogy relaxálni tudjak és ne mondjak nagyon csúnyákat az első szembejövő klántársnak, aki hozzám merészel szólni. Azonban az élet rendesen kiszúrt velem, ugyanis sétafikálásom közepette egyszer csak azt kellett észrevegyem, hogy a mellettem elhaladó pasas egy roppantul ügyes, már-már lehetetlennek tűnő mozdulattal elemelt valamit az övemről és futásnak eredt. És én már azt hittem, hogy mindent betonbiztosan rögzítettem >.> Már nyúltam is volna a kulcsaimért, hogy megízleltethessem vele Ika-chan csápjainak szorítását és jó alaposan elláthassam a baját, de legnagyobb megrökönyödésemre nem a pénzt tartalmazó erszényemet nyúlta le a köcsög, hanem azt, amiben a kulcsaim voltak o.O
- Akurvaéletbe!
Nyilvánultam meg rendkívül intelligens módon a felfedezésemet követően, majd sarkon fordultam és nagy lendülettel a fickó után iramodtam. Kétség sem fért hozzá, hogy előbb-utóbb utolérném a gazembert köszönhetően a kiváló fizikális állapotomnak, de minek fárasztanám ki magam, ha kérhetek segítséget is? Így hát amikor megpillantottam egy padon ücsörgő férfit, nem voltam rest elkiáltani magam.
- Tolvaj! Állítsák meg!
Zengett a klisémondat nő létemre relatíve mély hangomon, és reménykedtem benne hogy a fickó, akitől a segítséget várom nem süket, nem degenerált, és képes olyan ütemben kinyújtani a lábát, hogy a számomra komoly bosszúságot okozó alakot kivédhetetlenül elgáncsolja. Annyi elég is lenne ahhoz, hogy utolérjem és kiverhessem belőle a szuszt is -.-

A padon fetrengve próbáltam magam kényelembe helyezni, több-kevesebb sikerrel. Nem is értem, hogy miért nem párnázott padokat pakolnak a parkokba. Az ember hólyagosra törheti a fenekét egy ilyen kemény ülőalkalmatosságon. Tutira nem tölteném itt az éjszakáimat, habár tény és való, hogy kényelmesebb, mint mondjuk a földön aludni… Ott legalább nem áll bele a hátadba egy félszikla, vagy ki tudja még mi. Manapság az emberek mindent szétdobálnak… Jó, persze beszélek én, aki körülbelül mindent széthajigál, ami az útjában van, vagy nem kell, de hát akkor is. Végjük a környezetünket, és a bolygót, mert nincs másik. Jézusom… Azt hiszem egy született grínpíszes veszett el bennem, akit jobb lenne mélyre elásni. Jó mélyre…
Amint kényelembe helyeztem magam – vagyis már nem álltak a csigolyáim közé rozsdás vasdarabok – máris kezdtem álomba merülni. Szép álom vette kezdetét csinos hölgyekkel, és Thomasszal a gőzmozdonnyal. De… mit keres itt egyáltalán egy mozdony? O.o Ez valami olyasmit akar szimbolizálni, hogy egy gyermek veszett el bennem, vagy hogy el kéne vinnem a csajokat a Thomas nevű gőzmozdonyomat Sohaországba? Na, ez egy igazán érdekes álom, de sebaj, előbb lerendezem a lányokat, aztán elintézem a perverz vonatot, aki úgy gondolta, hogy elég legény, hogy elcsábítsa tőlem álmaim nőit. Nekik aztán már mondhatom, hogy róluk álmodom, hiszen így történik most is… Na, de lényeg, hogy már rég az igazak álmát alszom, meg minden, amikor hirtelen fel kell riadnom. Majdnem sikerült szívrohamot kapnom, amiért egy kis srác elkezdett visítozni valami tolvaj miatt. Már épp szóltam volna, hogy „Szaladjon inkább anyucihoz és apucihoz, mert kis fiúkat nem szolgálok ki” amikor feltűnt, hogy nem is egy velem azonos nemű gyerkőc sipítozik, hanem egy mély hangú lány próbál segítségért esedezni. Ki tudja, ha elkapom az aljas, és galád bűnözőt, még valami kis jutalmat is kapok tőle. Kaptam is az alkalmon, és már ugrottam is, hogy egy gyors sprinttel lehagyjam, vagyis inkább elkapjam az illetőt. Amilyen gyorsan csak tudtam, futottam utána, és nagy meglepetésemre le is előztem. Nem azért, lepődtem meg, mert esetleg olyan gyors lennék, mint maga a gyalogkakukk, hanem egyszerűen azért, mert képtelen voltam megállni a nagy lendülettől. A sikertelen fékezéstől pofára esve szántottam végig a park gyepét, majd végül megállapodtam az egyik fa tövében. Gyorsan talpra szökkenve vetettem magam a srác után, s mind eközben meg is idéztem egy kardot, melyet földet érésnél azonnal a földbe szúrtam, közvetlenül az ipse feje mellé. Tudja, hogy kivel szórakozzon... >.> Előbb megfuttat, aztán miatta vágódok pofára, és járatom le magam a csajszi előtt.
- Mit loptál tőle? -.- – kérdezem a lehető legkegyetlenebb arckifejezésemmel. A férfi remegő kézzel emelt a magasba egy kulcscsomót. Hitetlenkedve kaptam ki a kezéből, és rárogytam a hasára. Mi az már, hogy egy rakás kulcs miatt teszem kockára az életem? Mi van, ha ott marad a fogam is? Igaz, ez lehetetlen… hiszen egy ilyen nyomit még egy mókus is simán lenyomna pár szem mogyi segítségével.
- Azt ne mondd, hogy tényleg ezért kellett az után az idióta után futnom…-.-’ – nyújtom át a kulcsokat a lánynak, még mindig morcos hangulatban. Igazán szólhatott volna, hogy csak ennyi, akkor nem törtem volna magam ennyire. :/

Már-már azt hittem, hogy a krapek meg sem moccan és nagy ívben letojja azt, hogy segítségért kiáltozok, mikor végre elhatározta magát. Nem nagyon lepett volna meg, ha a füle botját sem mozdítja, hiszen az önzetlen segítségnyújtás már egyáltalán nem divat a mai világban a jelenlegi morálok mellett. Hány meg hány ember nézte közömbösen, amikor szakadt rongyokban, koszosan, korgó gyomorral jártam az utcákat az ország más részein anno, és míg ők a jó meleg házukban vígan vacsoráztak, addig én a kapualjban dideregtem étlen-szomjan nap mint nap. Szerencsére itt Magnoliában legalább kevéske tapasztalatom szerint kedvesek és segítőkészek a lakosok, talán ha ide is elvet a sors, akkor nem szenvedtem volna annyit kilenc éves fejjel. Mégis, lehettem bármilyen elkeseredett, soha, de soha nem vetemedtem volna arra, hogy meglopjak valakit minden ok nélkül, azt a rohadékot is csak azért fosztottam meg az árujától amikor megszöktem, mert úgy bánt velem mint egy kutyával. Talán ma már azt sem tenném meg, akkor még kicsi voltam, és sokat változtam azóta.
A tesze-tosza segítség azért jól jött - persze hangsúlyozom, hogy én is el tudtam volna kapni a tolvajt - bár a komikusnak nem, sokkal inkább szánalmasnak nevezhető jelenet, ami a két férfi futóversenyét tarkította heveny fészpalmolásra késztetett. Ettől függetlenül az idegen legalább olyan jó futó volt, mint én magam, és minő meglepetés, szintén mágus, bár eddig még nem láttam a klánházban, szóval talán nem is a mi céhünkhöz tartozik, és ez azt jelentené, hogy átutazóban van errefelé, hiszen ezen a környéken a Fairy Tail az egyetlen klán.
- Viccel? Ezek nem közönséges kulcsok, hanem csillagkulcsok! A két ezüstkulcs ér vagy 250 ezer gyémántot, az aranykulcs értéke pedig egyenesen felbecsülhetetlen.
Kaptam ki a kezéből a csomót és szorítottam magamhoz egy mély, megnyugvást sugalló sóhaj kíséretében, hogy aztán ismét felkössem őket az övemre, most már olyan helyre, ahonnan garantáltan nem tudják leszedni. Ez a piti kis alak tuti profi zsebtolvaj, pontosan tudta hogy mi kell neki, és az nem a pénzes erszényem volt. Most azonban rossz emberrel húzott újat, nagyon rosszal. Sötét, gyilkos pillantást vetettem a fickóra, majd a pólóját megragadva felhúztam a földről, a levegőbe emeltem és a legközelebbi fához sétáltam vele, hogy jó alaposan hozzávágjam ezt a semmirekellő alakot egyszer, kétszer, háromszor a hatás kedvéért. És ezzel még nem végeztem, a következő mozdulattal a karját kicsavarva a földbe nyomtam a fejét, majd szabad kezemmel átkutattam a zsebeit és eltulajdonítottam a nála lévő zsákmányt. A tárcákat már eldobta, így fogalmam sincs hogy ki(k)nek a pénzét tarthattam a kezemben, úgyhogy most már az enyém, ha tetszik, ha nem.
- Ha csak meglátlak a városban még egyszer, egyenként töröm el az összes csontot a kezedben, megértetted, te szemétláda??
Fenyegettem meg a tolvajt villámokat szóró szemekkel, miközben csavartam egyet a karján ismét csak a hatás kedvéért, majd elengedtem és egy utolsót belerúgva futni hagytam a szerencsétlent. És ami azt illeti, teljesen komolyan is gondoltam amit mondtam, szóval az ő érdekében remélem, hogy tényleg megijedt >.>
- Azt hiszem magának tartozom egy köszönettel. Tiffany vagyok, örvendek.
Hajoltam meg illedelmesen, kicsit lazítva az arcvonásaimon, mert az azért mégsem járja, hogy morcos, dühös arccal mondjak köszönetet, pedig azért még mindig ideges voltam az imént történtek miatt. Leginkább magamra. Felelőtlen voltam és elővigyázatlan, a kulcsaim nélkül semmit sem érnék, de nem csak azért, mert ez az egyetlen mágiatípus, amit használni tudok. Ezek a csillaglelkek jelentik a családomat, rajtuk kívül senkiben sem bízhatok meg maximálisan. Ők nem fognak cserbenhagyni soha, ahogy én sem őket, míg eddig egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki ne árult volna el előbb-utóbb.
- Mi szél hozta Magnoliába? Jól gondolom hogy nem helyi, igaz?
Próbáltam némi társalgást kezdeményezni, nem éreztem helyénvalónak hogy szó nélkül faképnél hagyjam a segítőtársamat, sőt, hálám jeléül talán meg is hívhatnám valamire, ha már... khm... egy kis potyapénz állt a házhoz Surprised

» Tabu-chan és Mira-chan első találkozása
» Ralf vs Rane - Hogyan okozhat bajt a szesz?
» Crow VS Dead - Amikor nagy erők egy munkáért csapnak össze!
» Ai és Asako találkozása
» Tabu és Axel találkozása