Ismerkedés - Luna és Gabriel

Leszállva a vonatról, a már ismerős környék most már nem volt olyan rideg, mint amilyennek első körben találtam, pár hónappal ezelőtt, amikor Mei- és Meta-channal jöttem Shirotsume-be egy küldetés erejéig. Akkor még nem is tudtam, hogy van egy kisebb, feltörekvő klán a városban, ahova nem is olyan rég felvették gyerekkori barátomat, Yamata Shirot. Hosszú évek óta nem láttam már, egészen azóta, hogy felégették a szülőfalunkat, ezért annak hírére, hogy ismét hallok felőle, elindultam spontán meglátogatni a klánjában, és reméltem, hogy nem lesz ellenséges a Titan Nose. Elindulva az ismerős kis utcákon először is a főteret, valamint a főutcát vettem célba, ahol reményeim szerint a klánházat megtalálom. Az emberek eligazításából megtudtam, hogy merre kell tartanom, és rövid időn belül meg is találtam.
Beléptem a hatalmas márvány épületbe, és tömött főtermet találtam magam előtt. ~Húha, látom itt is zajlik az élet, akárcsak az én klánomban. Remélem bírják majd az arcom.~
- Jónapot! - kiáltottam el magam, ám a kiáltásom elhalt a tömegben, néhány hang viszonozta is, de nem figyeltem annyira, hogy merről, célba vettem inkább a pultot.
- Te nem vagy idevalósi, ugye? - mosolygott rám a pincérnő. - Mei. - nyújtotta a kezét.
- Üdvözletem. Nem, látogatóba jöttem, a Dragon Fang klán tagja vagyok. - megfogtam a kezét, majd a számhoz emeltem, csókot lehelve rá. - Gabriel van Chantai. - inkább nem említettem azt, hogy van ilyen nevű klántársam.
- Na és kit keresel?
- Yamata Shirot, nem régen csatlakozott, ha jól tudom.
- Umm. Nemrég láttam, ülj le, ha gondolod, és várd meg! Esetleg vihetek valamit?
- Köszönöm, nem. Örülök, hogy találkoztunk, le is ülök az egyik asztalhoz.

Megfordultam, és a tömött teremben egyetlen asztalt láttam, ahol még volt hely, ott egy lány ült egyedül, úgyhogy odamentem hozzá. Háttal ült nekem, lila haja körbelibbent az arcán, amikor rám kapta tekintetét. Éppen egy nyalókát tartott a szájában, hófehér bőre és ruhája közti kontraszt kiemelte kék szemét.
- Elnézést, kisasszony, szabad? - böktem a székre.

Mikor megjelenik egy férfi előttem csak elmélázva nézem.Mikor kérdezi hogy leülhet én csak bólintok.Teljesen elvagyok majd egy másik nyalókát rakok be a mit lenyaltam azt kidobtam.
-Üdv úrfi. Persze leülhet.
Kedvesen nézem de nem nagyon szólalok meg.
~Vajon mit akarhat?

~Hm, méghogy úrfi, ilyet is öt éves korom óta először kaptam. ~ Gondoltam, miközben kihúztam a széket, levettem a köpenyem, és a karjára akasztottam, majd leültem a lánnyal szemben. Meglehetősen hallgatagnak néztem, majd amikor a már elfogyasztott nyalókát kidobta, és újat tett a szájába, megláttam a kezén a klán szimbólumát.
- Látom, te is ebbe a klánba tartozol. Hogy-hogy így egyedül, mégis? - aztán észbe kaptam. - Bocsáss meg, Gabriel van Chantai. - nyújtottam kezem azzal a szándékkal, hogy, ha fogadja, akkor kezet csókolok neki.

~Kisasszonynak nézek ki?-Kicsit fura de nem érdekel.
-Hát mivel még új vagyok,-sóhajtok elégé hűvös a leheletem nem lényeg. -örvendek Gabriel az én nevem Luna Da Hydra de ha nem nagy kérés akkor szólítana Lunának.
Csak nézem majd csak úgy a nyalókáimra nézek látom nem sok de elég mára még talán. Azon elgondolkodom vennem kéne de hol mikor?

- Hát mivel még új vagyok,- sóhajt - örvendek Gabriel az én nevem Luna Da Hydra de ha nem nagy kérés akkor szólítana Lunának?
Lehelete elég hűvös, enyhe párát hagy maga után.
- Nem, persze, én meg megkérnélek, hogy tegeződjünk, szólíts Gabrielnek, vagy Gab-nak! Vissza a témára, miért nem próbálsz kicsit ismerkedni? Engem is köszöntött pár ember, amikor beléptem az ajtón, igaz, csak poénból kiáltottam. - mosolyogtam. - Nem hiszem, hogy megennének.
Így visszagonva, a legális klánok közül nem is hallottam olyanról, ahova nehéz lehet beilleszkedni.

-Oké Gabriel. Hát nem vagyok olyan jó ismerkedésben félek hogy elrontok valamit.
Majd elfordulok és keresek egy könyvet de nem olvasom el. Nézem a borítóját.
~Milyen régi könyv jó régi és sok emlék.-Sóhajtok.~Miért szólíthatott meg.
~Nem értem mit akarhat de nem zavar.
Teljesen elmélázom a dolgokon.

- Ismerkedésben elrontani valamit? Ugyan már, nem hiszem, hogy menne, ismerkedés közben nem is lehet elrontani semmit. - szólok, miközben ő turkál a táskájában, majd egy könyvet vesz elő, a borítóját nézegeti anélkül, hogy fellapozná. Egyre csak nézegeti, nem is tűnik úgy, hogy meg akarná törni a csendet, a fenéért ilyen hallgatag. ~Most hozakodjak elő valami poénnal? Nem tudom, hogy értékelné-e.~
- Szeretsz olvasni? Mi ez?
~Oké, végül is akkor azzal a kevés könyvvel kell folytatnom, amit elolvastam.~

-Hát nekem soha nem volt az erősségem mivel szegény családom van soha nem barátkoztam senkivel.-Sóhajtok.
-Hát szeretek de ez a kedvencem.
Majd elkezdek gondolkozni mit akarhat ezzel a kérdezősködéssel de jól van bele megyek a játékba.
~Mit kérdezzek vagy mit mondjak sajnálatosan ennyit beszélni Gabriellel nem tudom mennyit birok.
Majd a nyalókát megfogom és kicsit megforgatom

- Az, hogy szegény családból származol nem ok arra, hogy elzárkózz a többiektől, én egy kisváros grófja lennék, mégis majdnem üres a tárcám, és nem igazán érdekel a barátai anyagi helyzete, ha szimpatikus, úgyis barátkozni fogok vele, ha szegényebb a templom egerénél.- magyarázok. - Mi a címe? Miről szól?
Furcsa ez a lány, oké, hogy szegény családból jött, de nem igaz, hogy nem volt még olyan, aki idejött volna hozzá, és próbálkozott volna barátkozni vele. Valami nem stimmelne vele, hogy nem jönnek ide hozzá? Teljesen átlagos, kedves csajnak látszik, csak egyszerűen nagyon hallgatag...

-De nagyon nem volt időm barátokat szerezni apám munkába küldött.-Sóhajtok
-Hát a kedvencem Két arc és két szív.-Majd a könyvet nézem de nem értem miért kaptam apámtól.
~Apám miért adtad?
~Vajon jól vannak?
Fagyos leheletemet ki sóhajtom

- Értelek. Hagyjuk a témát szerintem. Inkább mesélj, kitől kaptad? Miről szól? Elég csak vázlatosan, nagy vonalakban. - mosolygok, majd közelebb hajolok, hogy lássam a borítót.
Látszólag nem zavarja, hogy közelebb kerültem, annyira bele van feledkezve a borítóba, pedig én nem látok semmi különlegeset benne. Biztosan szoros kötelék fűzi őt hozzá, sok emlék, meg hasonló, kár, hogy én nem rendelkezek ilyennel. Csak az emlékeim maradtak meg otthonról.

-Hát az édes apámtól kaptam,hát nagyból arról szól hogy egy lány aki nagyon szeret egy másik embert és énekel fejezi ki a szeretetét de a srác nagyon furcsája de kezdi elveszteni a fejét a lány miatt.-Mondom.
-Elolvashatod ha akarod.
Érdekes látom hogy a beszélgetést kezdeményez velem na végre valami lehet hogy lesz.
~Soha nem leszek boldog vagy igen?

- Érdekesen hangzik, de nem erősségem a romantika, nem hiszem, hogy le tudna kötni, bocsi. - szólok, mire visszahúzza a könyvet az asztalon. - A kalandregényeket jobban szeretem. Van is egy kedvencem, Vörös hold a címe, ismered talán?
S habár nem kérdezte, elkezdtem mesélni.
- Egy fiúról szól, aki egy idegen házban ébred vakon, minden emlékezete nélkül, egy nő társaságában, majd később visszanyeri a látását, a nő titokzatos árnyakról mesél neki, később nagy fordulatot vesz a cselekmény, hiszen a nő eltűnik, a fiú új barátokat szerez, akik segítenek megtalálni, hova is tartozik, de nem mesélnék többet, ha érdekel olvasd el, szerintem megéri, nekem nagyon tetszett.

-Hallottam de nem olvastam de majd elolvasom ha megveszem vagy valami.Érdekesnek tűnik élvezetes lehet,de majd elolvasom.-Elrakom a könyvet, majd a nyalókát cserélek.
~Zavar ez a hogy fogyóban van a nyalókám.
~Hm meg veszem ha lesz pénzem rá.
Elkezdek gondolkodni.

~Nem csak hallgatag... ejj, harapófogóval kell kihúzni minden szót belőle. ~
- Na és, hogy kerültél a klánba? Mesélj kicsit, ne csak én beszéljek!
Nem tudom, mit kéne csinálnom ahhoz, hogy végre megeredjen a nyelve, már a könyveket is felhoztam témának, az időjárásról nem kéne beszélni, az tényleg ciki lenne, de ha továbbra csak ülnénk egymással szemben, méginkább... ~Lehet vissza kéne mennem a pincérnővel társalogni inkább? ~

-Hát aki munkával látott el kérdezte mi lenne ha mágus lennék pontosabban jégmágus. Akkor elkezdett tanítani de csak az alapokra és utána ide kerültem és mondtam itt hogy aki segített nekem és bekerültem ide.
Kicsit elszomorodom majd elfordulok.
-De lényegtelen.
Hirtelen bezárkózom ezen a téren.

Láthatóan elszomorodik, miután elmondta azt a pár sort, amit sikerült kierőszakolni belőle, úgy látszik, hogy nem volt túl jó ötlet bolygatni a múltját, nem mindenki beszél róla könnyen. Ezután inkább kihagyom a hasonló dolgokat.
- Á, szóval jégmágus vagy! Nagyszerű, tudsz már valami kunsztot csinálni? Vagy annyira még nem mennek a dolgok?
Anoyán kívül nem ismerek jégmágust, bár tőle elég sok mindent láttam, kíváncsi vagyok ő tud-e valamit abból, esetleg valami mást mutatni. A Dragon Fang klánban se nagyon találok más jégmágust, esetleg Baal mestert, akit legszívesebben megfojtanék, úgyhogy tőle nem várom el azt, hogy mutogasson akármit is.

-Még csak kezdő vagyok sajna még nem nagyon tanultam alapokon kívül. És te?
Kérdem mint aki csak csacsogni szeretne.
~Remélem örülni fog.-Mosolygom.
Majd egy kicsit elmerülök a dolgokban és a régi szép emlékeimet látom magam előtt de elkezdek kicsit könnyezni.
~Hoppá.-Letörlöm gyorsan.

Na végre nem csak én próbálom életben tartani a beszélgetést. Elmosolyodok.
- Fegyvermágus vagyok, folytatva a családi hagyományt, a karddal jól bánok, de hozzájuk képest én is csak bugris vagyok fogpiszkálóval a kezemben. - mosolygok. - Van hova fejlődnöm. Képzeld, a gyerekkori barátom, Yamata Shiro miatt jöttem ide látogatóba, ő is újonc ebben a klánban, nem tudod, hogy ittvan-e, vagy netán küldetésre ment? Bár, most mondtad, hogy nem nagyon ismerkedsz...
~Jól van, Gabriel, alúlmúltad magad, megint.~

-Hát nem ismerem de majd jön.Örülök hogy neked van barátod...
Elhallgatok de csak nézem őt.
~Kérkedik vagy mi?
-Most komolyan újonc vagy nem úgy vettem észre? De mindegy nem akarok bajt.
Elbambulok nem értem.

Meglehetősen furcsán néz rám, biztosan valami rosszat mondtam megint, vagy nem is tudom. ~Lehet tényleg el lehet rontani akármit is ismerkedésnél?~ Lényegtelen.

A pincérnő éppen felém int, mire én felállok.
- Megbocsátasz egy pillanatra? - kérdezem, majd válasza után odasétálok a lányhoz.
- Shiro küldetésre ment, most néztem meg a feljegyzések közt, azt hiszem pár nap múltán ér vissza csak.
- Értem, köszönöm. Ezesetben, szerintem én távozom. Viszlát.
- Szia.

Visszasétálok az asztalomhoz, felveszem a kabátomat a székem karjáról, az eddigi társaságom pedig nagy szemeket meresztve nézett rám.
- Nos, a barátom, Shiro küldetésre ment, úgyhogy nincs mi miatt itt ülnöm. Van kedved sétálni egyet?

Elgondolkodtam mikor elmegy majd előveszem a könyvet. Olvasni kezdem a könyvet de mikor a legizgalmasabb lett akkor abbahagyom és a fiút nézem aki a kabátját veszi fel.
-Máris mész?
De mikor ő mondja hogy:
- Nos, a barátom, Shiro küldetésre ment, úgyhogy nincs mi miatt itt ülnöm. Van kedved sétálni egyet?
Akkor elszomorodom és mondani kezdem.
-Van kedvem ha nem zavarok?-Elzárkózottan.

- Ha zavarnál, nem kérdezném. - mosolyogtam, majd megvártam, míg feláll, és elindultunk kifelé a klánházból.
Már közel dél körül járt az idő, így hát verőfényes tavaszi napunk volt. Az utcák tele voltak emberekkel, főleg gyerekekkel, akik csapatokba vegyülve játszadoztak a házak között. A mellettem sétáló lány feltűnően szomorú arcot vágott, amint őket nézte.
~Vajon mi baja lehet? Engem komolyan boldogsággal töltött el a látvány, ő pedig...~
- Van valami probléma? - kérdeztem meg végül, amikor már nem bírtam magamban tartani a kérdést.

Mikor felálltam a nyalókákat és a tatyómat felkaptam. Kimentünk tetszett a környék de mikor megláttam a gyerekeket kik játszanak el szomorodtam. Mikor Gab megkérdezte akkor elégé meglepődtem de válaszoltam.
-Hát az a baj hogy én nem játszottam úgy gyerekkoromba de kibírom.
Teljesen szomorú voltam majd egy mosolyt ejtek és próbálok jó kedvű lenni.
-Sajnálom megpróbálok jó kedvű lenni oké?

- Nem kell, ha nem akarsz, ne tettesd. - legyintek, majd tovább sétálunk, elmerengek, mivel lehetne mégis jó kedvre deríteni, és eközben nem is igazán próbálom folytatni a beszélgetést, túl mélyen vagyok a gondolataim között.
Ahogy így sétálunk a szűk kis utcákon egy kisebb térre értünk, ahol egy pár hinta van felállítva, és láss csodát, egyetlen gyerek sincs a környéken. Furcsállom, ám támad egy ötletem.
- Nem játszottál gyerekkorodban, ugye? - megcsípem az oldalát, és amint viszonozni akarja, futásnak eredek a hinta felé, ahol megvárom, és hagyom, hogy viszonozta a csípést.
- Ülj bele!