Egy kaszinónak befellegzett, avagy Atsui és Den találkozása

Az Akane nyaraló egyik kaszinójába belépve, elképesztően nagy szégyenérzet tör rám. Fogalmam sincs, hogyan sikerült rávenniük erre. De azt tudom, hogy itt vagyok, fekete öltönyben, nyakkendőben, egy számomra teljesen idegen környezetben. Teljes zavarodottsággal, kétségbeesett arccal figyelem, ahogy a megannyi, estélyi ruhás nőszemély és hozzám hasonlóan, öltönyös férfi sürög – forog ebben a hatalmas épületben. Még sose jártam ezelőtt még csak hasonló helyen sem, de egy nagy levegővétel után elindulok a célom felé, elvégre minél hamarabb szabadulok innen, annál jobb.

A kaszinó nagytermén keresztül sétálva, el is jutok egy eldugottabb csigalépcsőhöz, amit kerestem, majd azon felsétálva, egy füstös, de elegáns szobában találom magam. A szobában négy, nagydarab, öltönyös férfi vigyázza a rendet, egy 5. pedig egy fekete bőrkanapén ülve, 2 csinos nővel az oldalán beszélni kezd hozzám:
- Hát te meg mit keresel itt? Ide vendégeknek tilos a belépés.
- A Grimore Heart-tól vagyok itt. Ebben a hónapban én jöttem a részünkért, ami az illegális áruk itteni terjesztése után jár. – Feleltem neki, az övéhez hasonló, udvariatlan hangnemen.
- Meglepő, hogy egy hozzád hasonlót küldtek. De végül is, ez nekünk csak jó. – Ekkor száját vigyorra húzza, majd folytatja. – Üzenem Hades-nak, hogy nincs szükségünk az árujára többé. Nem fogunk a Grimore Heart-tól függeni, magunk vesszük kézbe a helyi feketepiacot.
Mondandóját befejezvén, biccent az emberei felé, akik azonnal rám támadnak. Az első ütés a fejemet célozza meg, de ez elől sikeresen félrehajolok, majd még mielőtt a karját visszahúzhatná, elkapom azt a jobb karommal, a ballal pedig betöröm az állkapcsát. Így egy ellenfél kilőve, de maradt még három.
A másik próbálkozás is a fejemet veszi célba, ami elől ezúttal nem el, hanem lehajolok, és ha már ott vagyok, kisöpröm a férfi lábait, így az nagy dübbenéssel a földre zuhan. Ekkor, térdelőhelyzetben tűnik fel, hogy a 2 nő is felpattant már a fotelről, és ők is engem vesznek célba. Még mielőtt felfoghatnám egyáltalán a dolgot, máris egy magassarkú nyomását érzem az arcomon. Nem tudom miféle tenyésztett, harci lotyók ezek, de a rúgás erejétől kitöröm a mögöttem lévő üveget, majd hatalmas hangzavar közepette visszazuhanok a nagyterem egyik pókerasztalára, ami ripityára törik alattam. Nem elég, hogy az öltönyöm tiszta por lett, de még a szám is felszakadt. ~ Ezért utálok nők ellen harcolni.
A földet érés után, szemeimet kinyitva feltűnik, hogy az asztalnál pókerező társaság minden tagja engem bámul, köztük egy türkiz hajú lány is.

Gyönyörű, vadonatúj éjkék-fekete selyem ruhakölteményemben, és mutatós, de cserébe felettébb kényelmetlen magassarkúmban tipegtem be Akane Resort nyüzsgő kaszinójába. Kissé zavarba jöttem a zsibongó tömegtől, még sosem jártam hasonló helyen. Vettem egy mély levegőt, erősen kifújtam, és elindultam, hogy felfedezzem a szórakozóhelyet. Hármat se léptem, mikor jobbról mellém suhant egy csinos pincérlány, és pezsgővel kínált. ~ Miért ne? ~ gondoltam, aztán lekaptam egy kristálypoharat, és egy szuszra legurítottam az italt. A pincérlány vigyorogva nézett rám – valószínűleg nem először látott ilyesmit – megvárta, míg visszahelyeztem a poharat a tálcára, aztán továbbsuhant. Nem éreztem magam biztonságban a cipőimben, ezért úgy döntöttem gyorsan keresek valami olyan játékot, amihez le lehet ülni. Szemem hamar meg is akadt egy zöld szőnyeggel bevont pókerasztalon. Megcéloztam, és óvatosan elindultam felé, ügyelve a ruhám lengésére, nehogy rálépjek, és elhasaljak a vörös szőnyegen. Valószínűleg azonnal megkapnám az „Év legnagyobb égése” díjat, bár ezt már többször megpályáztam. Egyszer megálltam egy biztonsági pihenésre, és véletlenül lecsúsztattam még egy pohár pezsgőt. Fejemben már kezdtem is érezni a szorgos alkoholmanók munkálkodását, ezért kicsit megszaporáztam lépteimet.

Szerencsésen, baleset nélkül elértem a pókerasztalt, gyorsan helyet is foglaltam, és jeleztem, hogy beszállok a játékba. Ha már megnyertem a klán karácsonyi tomboláján azt a nagy értékű kupont, ami korlátlan fogyasztásra és játékra jogosít egy hétvégére, hát nehogy már ne használjam ki. Pókerezni volt szerencsém amúgy is elég sokat Akira-val, és elég jól ment. Persze lehet csak Akira volt nagyon béna, majd most kiderül. Megkaptam lapjaimat. Három kettes, egy ász és egy király.
- Kettőt kérek. – mondtam nagy biztosan, és odadobtam az ászt és a királyt az osztónak, aki cserébe elém reptetett két másik lapot. Lassan felhúztam, és mikor megláttam a negyedik kettest, csak nagy nehezen sikerült visszafojtanom a sikítást. Nem tudom mennyire sikerült magamra erőszakolni a pókerarcot, de már nem is tudom meg…

Ugyanis üvegcsörömpölés csapta meg fülemet, s egy pillanattal később, már azt vettem észre, hogy eltűnt előlem az asztal, s helyén a romok között egy fehér hajú, vörös szemű, öltönyös fiú feküdt. Értetlenül ültem tovább a széken, a szuper ütőlapokkal a kezemben. Éppen reklamálni akartam, hogy legalább a játszmát fejezzük be, amikor jobbról egy jól megtermett kétajtós szekrényre emlékeztető férfi lépett be a látószögembe. Megragadta a fehérhajú ingét, és már csapni készült fejméretű öklével.
- Crystal magic. – motyogtam szinte magamban, mire jobb öklömet erős kristályréteg fonta körbe, azzal a lendülettel be is vittem neki egy meggyőző jobb horgot. Ha számít a csapásra valószínűleg az esélytelenek nyugalmával indulhattam volna, de így a meglepetés erejével abszolút nyerőnek tűntem. Bal kezemben szintén nyerő lapjaimat szorongattam, hátha még kijátszhatom őket, jobbomról pedig eltüntettem a mágikus bevonatot, és mutatóujjammal ráböktem a pitbull természetű fazonra, aki arcára tapasztva kezét oldalán fetrengett, és nem értette mi történt.
- Mégis mit képzel? Egy ártatlan fiút bántani…szégyen gyalázat.. – okoskodtam, de már a pia szólt belőlem.
- Jól vagy? – fordultam oda hirtelen a szintén meghökkent fehér hajúhoz.

Miután körbenéztem a földet érésem helyén, minden erőmet összeszedve sikerül felülnöm.
Próbálom feldolgozni a történteket, amikor hirtelen feltűnik az egyik öltönyös gorilla, és egy nem épp gyengéd mozdulattal felránt, majd a földtől elemelve maga előtt tart. ~ Úgy tűnik, komolyan gondolta a hájfej, hogy kifüstöl innen, nem elég, hogy a szobában rám uszította az embereit, de még attól se riad vissza, hogy a kaszinó közepén balhézzon.
Még alig sikerült magamhoz térnem, de már látom is, ahogy a hatalmas öklével a fejemet veszi célba. ~ Ez meg fog látszódni…
Ám nagy meglepődésemre, a türkiz hajú lány még idejében közbelép, és egy jól helyezett ütéssel a földre teríti támadómat. A támadás nem csak, hogy jól helyezett, de még erős is volt, ugyanis a támadóm engem azonnal elejtett, majd a földre zuhant. A lány ezután ujjával a fickóra mutatva beszélni kezd:
- Mégis mit képzel? Egy ártatlan fiút bántani…szégyen gyalázat.. ~ Hú, na ilyesmivel se vádoltak még.
Ezután felém fordul, majd ismét beszélni kezd.
- Jól vagy?
A kérdését nem igazán tudtam hova tenni, nem szoktam hozzá az ilyesfajta segítőkészséghez. Hogyha nálunk a léghajón valaki megsérül egy balhé során, annak nemhogy segítenek, de még jól ki is nevetik, vagy belerúgnak párat, csak úgy baráti kedvességből. ~ Na persze, nem mintha én nem tartoznék azok közé, akik így tesznek, de ez most részletkérdés…
- Ööö… azt hiszem… - Felelem neki, kissé zavarodottan.
Még mielőtt azonban mást is mondhattam volna, hatalmas ordibálás közepette mindenki más is leszalad a lépcsőn, aki a szobában tartózkodott, ezen felül, még több biztonsági ront be a nagyterembe, a szélrózsa minden irányából. A vendégek, akik már ezelőtt is furcsálták ezt a kis hajcihőt, most még jobban kétségbe estek, többen ki is rohantak a kaszinóból.
Mivel azonban, voltak, akik nem fogták fel a dolgot, a hely főnöke ordibálva a tömeghez szólt:
- Sajnálom, de a kaszinó bezár! Mindenki azonnal távozzon, nem tudjuk tovább garantálni a maguk testi épségét! – Ekkor ujjával rám mutat, majd folytatja. – Az a fiú a hírhedt és kegyetlen Grimore Heart sötét céh egyik tagja. Mint ember kegyetlen és nagyon veszélyes! Minden itt lévőre nagy veszélyt jelent!
Az ordibálásnak meg is lett a hatása, a tömeg egyként lódult meg a kijárat felé. Szerencsére, most már úgy – ahogy, de jól vagyok, habár a hátam még mindig sajog, és a számnál éget a vágás helye, de azt ki lehet bírni. Felállva az asztal maradványai közül, kikötözöm a nyakkendőmet, majd az öltönyömmel együtt a földre dobom, így növelve a mozgékonyságomat.
Habár ekkor feltűnik, hogy a türkiz hajú lány nem szaladt ki a tömeggel együtt. A bal kezében még mindig pár pókerlapot szorongat, talán jó lapjai vannak, és nem akarja feladni a dolgot, vagy csak túl hirtelen jött neki ez az egész. Mindazonáltal tudom, hogyha itt marad, nagy bajba kerülhet. Igaz, hogy ez a hájfejű rengeteg illegális dologból húz hasznot, de a hatóságok szemében ő csak egy ártatlan kaszinótulajdonos, én pedig Fiore egyik legismertebb sötét céhének a tagja. Ha a milícia ideér, és a lányt is itt találják, csúnyán megütheti a bokáját. ~ Ilyen az én formám, valaki megpróbál kedves lenni velem, erre nekem azonnal el kell taszítanom magamtól.
De nincs mit tenni. A biztonságiak félkör alakba álltak minket körbe, a kijárat felé vezető utat szabadon hagyva a lánynak. Ám szerencsémre, a fickó, akinek még korábban betörtem az állkapcsát, az általam érzett dühe miatt, az alakzatból kiválva nekem rontott, így felkínálva magát egy tökéletes alanynak az előadásomhoz. Mikor közel ér hozzám, minden erőmet összeszedve kapom el a torkát, majd egy ordítás közepette földhöz vágom az említett testrészénél fogva:
- Guááááááááááááááá! – Az ordításom mellett szinte alig hallatszik a dübbenés, amivel a fickó háta a földhöz csapódik.
A gorilla felett állva, beszélni kezdek, de nem nézek a lány szemébe, helyette a többi biztonságit bámulom:
- Áháhá… háháhá… tudod, igaza van a hájfejűnek. Én a helyedben elmennék innen, ki tudja, mit fogok csinálni, hogyha elszáll az agyam… - Mondom röhögcsélve, őrült vigyorral az arcomon, majd mondandómat hitelesítve, letépem a fehér ingem jobb szárát, így láthatóvá téve a Grimore Heart szimbólumát.

- Ööö… azt hiszem… - felelte, és úgy tűnt kissé zavarba jött. Dobogást hallottam oldalról, először azt hittem az idő közben fejembe szállt pezsgő tehet róla, de aztán mégis odafordítottam fejem, s láttam, hogy a kitörött üveg melletti lépcsőn még egy csoport rosszarcú ember nyargal felénk.

- Sajnálom, de a kaszinó bezár! Mindenki azonnal távozzon, nem tudjuk tovább garantálni a maguk testi épségét! – rábök az előttem fekvő fiúra. – Az a fiú a hírhedt és kegyetlen Grimore Heart sötét céh egyik tagja. Mint ember kegyetlen és nagyon veszélyes! Minden itt lévőre nagy veszélyt jelent!

~ Még hogy ez a fiú veszélyes…na ne vettessetek már. ~ gondolataim egyre jobban kisiklottak. Nem szoktam inni, és ez azonnal meg is látszott. Fejemben iszonyatos kavalkád keveredett, kicsit meg is szédültem, és mire magamhoz tértem már tucatnyi keményfiú állt körbe minket. Lassan megfordultam a tengelyem körül, hogy felmérjem a helyzetet, ami a kissé spicces állapotomat tekintve nem volt egyszerű feladat. A vendégek már szinte mind eltűntek a helységből, az izomfiúk pedig hagytak egy kis egérutat. ~ Micsoda balekok…ott simán megléphetek a sráccal. Hehehe.. ~ gondoltam nagyokosan, mikor meghallottam a fiú hangját, ezért visszafordultam felé, és meglepve méregettem a kétajtós szekrényt, amint teljesen kiütve fekszik a lábai előtt.
- Áháhá… háháhá… tudod, igaza van a hájfejűnek. Én a helyedben elmennék innen, ki tudja, mit fogok csinálni, hogyha elszáll az agyam… - furcsán beszélt, mondhatni eszelősen, de biztos ő is kapott a pezsgőből. Közben letépte jobb karjáról az inge odavágó részét, felfedve így klánpecsétjét. ~ Nahát ő is mágus? De jóóó.. ~ egyre jobban éreztem magam, és kezdtem elhinni, hogy a nap hőse leszek, ha ezt az ártatlan fiút kimenekítem innen, de legalábbis segítek neki megszökni. Közelebb hajoltam a fiúhoz, és halkan suttogni kezdtem neki.
- Azon a kis résen simán meg tudunk lépni. De ha mégse sikerülne, akkor enyém a jobb oldal, tiéd a bal. De ne izgulj ki fogunk jutni ebből a kelepcéből. – magabiztos, de valószínűleg kissé elmebeteg vigyorral néztem rá, ő pedig elkerekedett szemekkel nézett vissza rám…

Valamiért a lány, mintha nem is értette volna, mit mondok, közeledni kezd felém, majd suttogni kezd.
- Azon a kis résen simán meg tudunk lépni. De ha mégse sikerülne, akkor enyém a jobb oldal, tiéd a bal. De ne izgulj ki fogunk jutni ebből a kelepcéből.Teljesen lehűltem a szavai hallatán. Habár, így, hogy közelebb jött érzem rajta az alkoholt, de ennyire csak nem rúgott be… vagy mégis?
Mindazonáltal nincs sok választásom, nem mehetek el csak úgy, példát kell statuálnom. Ha elmenekülök, akkor az egész alvilág a Grimore Heart-en fog röhögni, és az összes kis senki azt fogja hinni, hogy csak úgy büntetlenül ellenszegülhet nekünk. Ami persze korán sincs így.
Így hát halk, és kissé zavarodott hangon felelek a lánynak:
- Rendben… akkor tiéd a jobb oldal...
Amúgy se lett volna már túl sok időm gondolkodni, hiszen a gorillák, látván, hogy a lány nem akar elmenni, egyre türelmenetlenebbé váltak. Szóval, miután befejezem a mondatom, elfordulok a lánytól, majd az övemről lecsatolom a kulcscsomóm, amit az ujjam tengelye körül forgatok egy kis ideig, majd felhajítom, és mikor a látószögembe visszaér, röptében elkapom.
- Szűz kapuja, nyílj meg!
Virgo azonnal fel is tűnt, a szokásos fényeffektek kíséretében, majd rám nézve beszélni kezdett:
- Hívtál, csodá – De ekkor mondandója megakad, ugyanis hirtelen mögé ugorva befogom a száját. ~ Nem lenne túl szerencsés, ha még tovább kavarná a lány fejét a szokásos megszólításommal.
Ezután Virgo füléhez hajolok és sugdolózni kezdek neki:
- Most nyugodtan elhagyhatod a szokásos megszólítást. – Mondom neki, tipikus zavarodott, idióta mosollyal, majd a tenyeremmel, amivel eddig a száját fogtam, a hájfej mellett álló, két harci lotyóra mutatok, és folytatom a sugdolózást. – Látod azokat a nőket, Virgo? Rosszak voltak… büntesd meg őket. Ó, és közbe zúzd szét a hely alapzatát is, kérlek, a te ásási tudományoddal ez nem okozhat túl nagy gondot.
Virgo válasza csak egy biccentés volt, majd azzal a lendülettel bele is fúrta magát a földbe.
Ekkora már a biztonságiak is megindulnak felénk. Alapvetően jobban szeretek puszta kézzel verekedni olyanok ellen, akik nem képesek mágiát használni, de ezúttal sürget az idő.
- Crystal Make : Sword – Szavaim hatására a jobb karomat ezúttal is végignövi a vörös kristályréteg, ami a tenyeremnél végződik egy pengében.
Azonnal meg is indulok az én területemre, ahonnan már három gorilla szalad az irányomba, öklüket felém szegezve. Mikor közel érek hozzájuk, felugrok, majd a levegőben megpördülve a tengelyem körül vágok bele két ellenfelembe, miközben elugrok közöttük, a harmadiknak pedig a földet érésem közben vágom át a felsőtestét. Igaz, hogy csak 1-1 vágást kaptak, de ez elég ahhoz, hogy egy ideig a földön maradjanak. ~ De igen, ez szép mozdulat volt.
És már csak 2 biztonsági választ el a hájfejűtől. Lendületemből nem veszítve rohanok tovább, és látom, hogy az előttem lévő gorilla a nyakamat készül elkapni. Épp ezért, átmegyek csúszásba, majd egy alulról – felfelé irányuló vágással vágok bele a fickó gyomrába. Persze a csúszás hamar lendületét veszíti, és már rám is ront az utolsó előttem álló biztonsági. Egy erőteljes ütéssel célozza meg a szinte teljesen fekvő helyzetbe lévő testem, de szerencsére még idejében arrébb gurulok, majd miután fellököm magam a földről, a bal kezemmel a fickó hátára támaszkodva átpördülök felette; és a kardommal alávágva sebzem meg a gyomrát. A sebek ezúttal is elég mélyek ahhoz, hogy egy ideig harcképtelenné tegyék ellenfeleimet.
Közben már Virgo is elintézte a 2 nőt, igaz, hogy elég jól mozogtak, de az én csillagszellemem, hogyha valamihez, akkor a büntetéshez nagyon ért…
Így nekem már nem is maradt más hátra, minthogy gyors léptekkel a hely rémült főnöke felé vegyem az irányt. A bal kezemmel el is kapom a torkát, majd a falnak szegezve, melléhajtom a fejem, hogy odasúghassak neki.
- Komolyan azt hitted, hogy büntetlenül ujjat húzhatsz velünk, te kis senki? Büntetésül mindent elveszek tőled, ami fontos neked. – Mondom neki elvetemült vigyorral, majd a jobb, elkristályosodott karomat szúrásra emelem.
- Vááááá. – Ordítom, miközben lesújtok a pengémmel.
Ám nem a fickót találtam el, hanem szándékosan a feje mellé, a falba mélyesztettem a pengémet. Jól tudom, hogy Virgo azóta már szétbombázta az alapzatot, így most már csak egy kis sérülés kell, hogy összedőljön ez a kóceráj. Minden erőmet összeszedve, kirántom a falból a pengémet, úgy, hogy az közben egy elég mély, és hosszú sérülést hagyjon maga mögött az épületben.
A láncreakció be is indult, a sérülés tovább reped, már csak idő kérdése, hogy a gyakorlatilag alap nélküli szerkezet mikor omlik össze. A fickó torkát elengedve rohanni kezdek, először a még korábban elhajított öltönyömet kapom fel, hogy az utcán legyen, ami majd takarja a klán címerem, majd a lány irányába hajtom a fejem.
Úgy tűnik, hogy elintézte a részét, habár eléggé bizonytalanul áll, lehet, hogy megártott neki a mozgás, ennyi pia után. Így hát felé veszem az irányt, a kezét megragadom, majd a kijárat felé rohanok.

- Rendben… akkor tiéd a jobb oldal... – súgta vissza mikor magához tért a meglepetéstől, én pedig lelkesen odafordultam a rám jutó ellenfelekhez.

- Szűz kapuja, nyílj meg! – csapta meg fülem valami ismerős mondat, oda is vonzotta tekintetem, így éppen elkaptam, amint egy csinos cselédlány bukkan elő az éterből. ~ Nahát egy csillagmágus.. ~ ámuldoztam, amikor kezét ismerős anyaggal vonta be. Gondolataimat azonban a felém rohanó, gyilkos tekintetű izomemberek nem hagyták kibontakoztatni. Karomat kitartottam, és a levegőben félkört írtam le vele. Tenyerem nyomában dinnye méretű homokgömbök száguldottak a rám rontó emberekre, akik sorra visszavetődtek a becsapódástól. ~ Gyertek csak bohócok! ~ gondoltam, s kihívó mosoly ült ki arcomra, mikor jobbról már oda is ért elém az első, igen jól megtermett férfi. Hatalmas öklét csapásra emelte, s elrugaszkodott a földtől, hogy biztosra menjen.

- Crystal Magic! – parancsomra jobb karomat könyöktől lefelé erős kristálybevonat ölelte át egy szempillantás alatt. Ugyanazzal a lendülettel magam elé rántottam, megfeszítettem, s hagytam, hogy a férfi egyenesen belecsapjon öklével. Fájdalmasan eltorzult az arca, másik kezével sajgó testrészét kezdte szorongatni. Balra fordultam, ahol már néhány fickó feltápászkodott, és ismét felém vették az irányt. Az első már oda is ért hozzám, ökle fénysebességgel száguldott arcom felé. Hogy elkerüljem a csapást, leguggoltam, és egy szépen kivitelezett bukfenccel a háta mögé kerültem. Felnéztem rá, s kezemet a földön hagyva újabb parancsot harsogtam.

- Quick Sand! – a fickó azonnal süllyedni kezdett mágikus futóhomokomban, amit egy elégedett mosollyal nyugtáztam, majd felpattantam, s újra megfordultam. Két karomat magam elé emeltem, tenyereimet pedig a felém rohanó maradék ellenfél felé fordítottam. Több tucatnyi apró homokgolyó materializálódott előttem a levegőben.

- Sand Bullet! – kiáltottam, s a golyók már hasították is a levegőt. Apró puffanásokkal csapódtak bele ellenfeleim testébe, akik azonnal padlót fogtak, s fájdalmas nyöszörgéssel tapogatták apró zúzódásokkal teli testrészeiket. Körülnéztem, de rajtam kívül már senki sem volt talpon.

Elégedetten lehajoltam, hogy leporoljam ruhámat, de kicsit megszédültem, ezért jobbnak láttam kihúzni magam, és vettem pár mély lélegzetet. A poros levegőtől persze rögtön köhögni kezdtem, mégse volt jó ötlet. Miközben ezen gondolkodtam, a „védencem”, akiről időközben el is felejtkeztem, futtában megragadta kezemet, és a kijárat felé húzott. Szedtem a lábaim, ahogy csak tudtam, de azt hiszem magamtól nem igen sikerült volna egyenesen szaladni. Az utcára kiérve a fiú nem állt meg, jobbra fordultunk, s tovább ráncigált. Visszanéztem a kaszinóra, ami hatalmas robajjal összeroskadt, egy földre zuhanó öregember látszatát keltve. Az utcán egész tömeg menekült sikoltozva a leomló épület romjai, és a portenger elől. Kezdtem magamhoz térni, és egyre inkább nem értettem mi történik körülöttem. Úgy döntöttem egyelőre jobb, ha a fehérhajú fiúval maradok, nyilván van magyarázata az eseményekre. Visszafordultam felé, és hagytam, hogy vezessen. Kis utcákban kanyarogva futottunk, már alig bírtam levegővel. Csak néhány perc telhetett el, mikor végre megálltunk, de a kaszinó káoszát már távolról sem hallottam, ami azt jelentette, elég messzire jutottunk. Nekidőltem a szűk, kis sikátor kőfalának, fújtam egy kicsit, aztán a fiúra néztem, immár nagyjából józanul.
- A nevem Atsui Orestes. Téged hogy hívnak?

Hamar elérjük a kijáratot, ám nem állok, meg, azonnal irányt váltok és a lányt magam után húzva rohanok tovább. Jól tudom, hogy a hatóságok hamarosan a helyszínre érkeznek, és nekem semmi kedvem sincs itt lenni, amikor ez bekövetkezik. A lányt se akarom otthagyni, elvégre mégiscsak segített nekem, így hát magam után ráncigálom őt is.
A sötétebb, eldugottabb utcák felé veszem az irányt, majd a zugok labirintusába beérve, lazítás helyett még inkább rákapcsolok. Egyik kanyar jön a másik után, fogalmam sincs merre megyünk, de nem is érdekel, csak az, hogy minél hamarabb, minél messzebbre kerüljünk a rommá dőlt kaszinótól.
Mikor már úgy érzem, elég messze jutottunk, megállok és elengedem a lány kezét, aki kissé kimerültnek tűnik, és neki is dől a sikátor falának. Én kissé nyugtalankodva nézek körbe, de elégedetten állapítom meg, hogy tiszta a terep.
A lány miután kissé kifújta magát, rám néz és megszólal.
- A nevem Atsui Orestes. Téged hogy hívnak?
Kissé elgondolkozok, miközben párat hátralépve a lánnyal szembe lévő kőfalnak nekidőlök. Kifújom magam, majd úgy döntök, hogy válaszolok neki, elvégre a nevem elárulásából nem hiszem, hogy túl nagy bajom származhatna.
- Den… Starkiller. – Felelek neki, kissé bizonytalanul, majd szemeimet lesütve ismét gondolataimba merülök.
Átfut az agyamon, hogy már a kaszinóban se ismerte fel a klán címerem, így most le lenne túl nagy baj, hogyha ismét meglátná. Habár, azóta már józanabb a pillantása, de végül is elég sötét is van a sikátorban, nem hiszem, hogy túl sok mindent ki tudna venni a karomon lévő jelből ilyen körülmények között. Így hát a faltól eltámaszkodva közelebb lépek hozzá, miközben magamról levéve, átnyújtom neki az öltönyöm. Elvégre, nem lehet túl kellemes ilyen időben az utcákon, estélyi ruhában. Miközben átnyújtom neki a felsőmet, kissé bizonytalanul, de rákérdezek:
- Megsérültél valahol?

- Den… Starkiller. – felelte a velem szemben lévő falnak dőlve, majd lefordította tekintetét. Úgy gondoltam itt az idő, hogy jobban megnézzem magamnak. Lassan végigmértem hát tekintetemmel, de a kissé meggyötört öltönyön kívül semmi érdekesre nem lettem figyelmes. Továbbra sem tűnt veszélyesnek, de most már legalább tudtam, hogy egyáltalán nem szorult volna a segítségemre. Tűnődve végignéztem magamon is, és meglepve tapasztaltam, hogy mezítláb vagyok. Topánkáimat valószínűleg még harc közben hagyhattam el, de észre sem vettem. Sőt, tulajdonképpen nem is hiányzott, egészen biztos voltam benne, hogy nem tudtam volna futni azokon a magas sarkakon. Mire visszaemeltem fejem, a fiú már ott állt előttem, és a zakóját nyújtotta felém.
- Megsérültél valahol? – kérdezte kissé bizonytalanul.
- Köszönöm. – elvettem a ruhát, és magamra terítettem. – Nem hinném, bár nem egészen voltam magamnál az elmúlt fél órában. – elengedtem egy mosolyt, és az arcomba szálló, kissé kócos hajszálakat hátrasimítottam kezemmel. Szemeimet akaratlanul is magára vonzotta a karján lévő vörös tetoválás. Majdnem rákérdeztem, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, mert én sem szeretem, ha faggatnak. Amit el akar mondani magáról, azt úgyis elmondja.
- A Blue Pegasus mágusa vagyok. – kezdtem inkább magamról mesélni, és felé nyújtottam bal karom, hogy látható legyen a klánpecsétem. – Pihenni jöttem ide, de ez láthatóan nem jött össze. – ismét mosolyogtam, és hagytam egy szusszanásnyi időt neki, hátha megszólal.

- Köszönöm. – Mondja Atsui, miközben magára veszi az öltönyöm, majd egy mosoly kíséretében folytatja. – Nem hinném, bár nem egészen voltam magamnál az elmúlt fél órában.
Ezután kissé elgondolkozik, mintha kérdezni szeretne valamit, de aztán mégse teszi, helyette inkább magáról kezd mesélni.
- A Blue Pegasus mágusa vagyok. – Ekkor felém nyújtja a karját, hogy jól láthatóvá tegye a klán pecsétjét, majd egy újabb mosoly kíséretében folytatja. –Pihenni jöttem ide, de ez láthatóan nem jött össze
A szavai hallatára ismét zavarba jövök, nagyon nem jó felé tolódik ez a beszélgetés. Elkezdek hátrafelé lépkedni, az egyik karommal a tarkómat dörzsölgetem, majd kissé idióta vigyorral, nevetgélve kezdek beszélni.
- Nos… én mondhatni üzleti úton voltam itt… de nekem se nagyon jött össze, háhá… - Ezután megpróbálok kicsit komolyabb arcot vágni, a tekintetemet oldalra fordítom és átvizsgálom a zsebeimet, hátha találok valamit, amivel terelhetem a szót.
Alapvetően, büszkén felvállalom a klánom, ha olyan a helyzet, elvégre én is meg vagyok győződve arról, hogy a Grimoire Heart Fiore legerősebb céhe. De itt most más a helyzet. Egyszerűen nem szeretném, ha ez a lány rosszat gondolna rólam.
Mikor a kezem az övemre fűzött kulcsaimra téved, bevillan az Isteni szikra. Ismét mosolyogni kezdek, majd lelkesen rákérdezek:
- Blue Pegasus, ugye? Ha szeretnéd, én egy igazi Pegasus–nak is bemutathatlak.

Hátrébb lépkedett, és zavartan a tarkóját kezdte vakargatni.
- Nos… én mondhatni üzleti úton voltam itt… de nekem se nagyon jött össze, háhá… - mondta szórakozottan, aztán hirtelen komoly arckifejezést vett fel, oldalra fordította a fejét, és a zsebeiben kezdett kotorászni. ~ Furcsa fiú meg kell hagyni. Vajon most mire készül? ~ gondoltam, ő pedig hirtelen az övén lógó kulcsaihoz kapott, és ismét felém fordult, ezúttal mosolygósan.
- Blue Pegasus, ugye? Ha szeretnéd, én egy igazi Pegasus–nak is bemutathatlak. – lelkesen elővett egy ezüstszínű kulcsot, majd egy pillanattal később már egy igazi, életnagyságú szárnyas ló állt tőlem egy méterre. Megbabonázva, csillogó szemekkel néztem a fenséges teremtmény. Den zökkentett ki álmodozásomból, mikor mellém lépett, és megkérdezte van-e kedvem kipróbálni.
- Hát én..nem is tudom..vagyis..NANÁ! – lelkendeztem, Den pedig felpattant a hátára, majd felsegített maga mögé.

- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Mondom, miközben az ezüst kulccsal egy kis fénynyalábot rajzolok a levegőbe.
Fenséges paripám nem is várat sokáig, ezüstös fények kíséretében jelenik meg, és világítja be a kis sikátort.
Nos, igen, gyönyörű mint mindig, túlvilági fehér szőrzete még ebben a koszos kis utcában is büszkén tükrözi a Holdfényt, kék szemei pedig apró kis zafírokként vállnak ki az éjszaka sötétjéből.
Persze, ennek megfelelően hihetetlenül büszke is, de egy kérlelő pillantással rá veszem, hogy most ne kezdjen bele a szokásos hőbörgésébe.
Ezután a teljesen elvarázsolt lány felé fordulok, és mosolyogva rákérdezek.
- Szóval, volna kedved egy igazi Pegasuson átszelni az éjszakai égboltot?
- Hát én… nem is tudom…vagyis...NANÁ! – Felelte lelkesen, amire én felugrok a paripám hátára, Atsui-t pedig felsegítem magam mögé.
- Vigyél fel minket, kérlek. – Szólok Pegasushoz.
- Azt ugye tudod, hogy nem velem kéne felvágnod? Nem vagyok turistalátványosság. – Felel Pegasus, gőgösen.
A szavai hallatán akaratlanul is elvörösödök, Pegasus kulcsa már kiskorom óta az enyém, de mindig is így viselkedett, most azonban, hogy valaki más is van velem, szokatlanul kínos érzés, hogy nem engedelmeskedik nekem szó nélkül.
- Jó… csak indulj már. – Felelem neki halkan.

Ezután elindulunk végre, Pegasus először kirohan a kis sikátorból, hogy legyen hely a felszállásra, majd egy nagyobb utcára kiérve, újdonsült lendületével felugrik a levegőbe, és kitárja hatalmas, fehér tollas szárnyait.
Fokozatosan emelkedünk a levegőbe, majd mikor már elég magasan vagyunk, Pegasus körözgetni kezd a város felett. A kilátás gyönyörű, az esti lámpák fényében úszó, öröknyüzsgő város izgalmas lendületét tökéletesen ellensúlyozza a csendes, Holdfényes tenger.
Innen fentről jól lehet látni még az összedőlt kaszinót is, és a körülötte hangyabolyként nyüzsgő milicistákat.
Pegasus egy idő után megunja a körözgetést, és kicsit rágyorsítva a felhők közé szál. A csillagok, így közelebbről még szebbnek tűnnek, habár nem szeretném, hogy Pegasus túlzottan rágyorsítson, elvégre Atsui még valószínűleg nem nagyon szokott hozzá ehhez. Ezért rászólok, na meg így legalább visszavághatok kicsit a korábbiért.
- Azt ugye tudod, hogy nem most kéne felvágnod a gyorsaságoddal?
Erre persze Pegasus azonnal reagál, de én úgy teszek, mint aki nem figyel, inkább a fejemet hátrafordítva megkérdezem Atsui-t:
- Van olyan hely, amit szívesen megcsodálnál a magasból?

- Vigyél fel minket, kérlek. – mondta Den a paripának.
- Azt ugye tudod, hogy nem velem kéne felvágnod? Nem vagyok turistalátványosság. – vágta hozzá gőgösen a ló, amitől rögtön mosolyra húzódott szám. Ezután a ló gyors léptekkel megindult a sikátor vége felé. Kissé hátradőltem a hirtelen jött lendülettől, de sikerült visszanyernem egyensúlyomat, és karjaimmal átfogtam Den-t a mellkasánál, nehogy lecsusszanjak. Amint kiértünk egy szélesebb utcára, Pegasus elrúgta magát a földtől, kitárta hófehér szárnyait, és fellibbent velünk a város fölé. Még szorosabban öleltem a fiút, és behunytam a szemem. Elsőre kicsit remegett a lábam, de nagyon jól éreztem magam. Mire kinyitottam már a város fölött köröztünk. Mélyet szippantottam a friss levegőből, és megbabonázva fürkésztem a város fényeit. A fények hirtelen elmosódtak, és egy pillanattal később már átszeltük a habos felhőket.
- Van olyan hely, amit szívesen megcsodálnál a magasból? – fordult hátra Den.
- Repüljünk közvetlenül a tenger felett, hogy érezzem az illatát. – válaszoltam lelkesen, ő pedig kiadta az irányt Pegasus-nak, és máris ereszkedni kezdtünk. Egy perc múlva alig egy méterrel a hullámzó kékség felett repültünk. A szél finoman meghintette arcom a hűvös, sós permettel. Az élmény álomszerű volt, kislány koromban sokszor elképzeltem, hogy a víz felett száguldok, és ez most pont olyan volt. Kissé kihajoltam oldalra, hogy lássam a fiú arcát.
- Milyen magasra tudunk menni? - kérdeztem mosolyogva.

- Repüljünk közvetlenül a tenger felett, hogy érezzem az illatát. – Feleli a lány, lelkesen.
Én mosolyogva biccentek egyet, jelezve, hogy máris indulunk. Pegasus arcát megpaskolom, hisz valószínűleg hallotta ő is Atsui szavait, felesleges lenne elismételni.
Nem is kell sokat várnunk, szinte azonnal a Holdfényes tenger felett találjuk magunkat, és érzem, ahogy a Pegasus által felcsapott tengervíz a talpamat súrolja. Egy kis ideig még a tenger habos hullámait szeljük, majd a lány kissé oldalra dőlve, mosolyogva rákérdez.
- Milyen magasra tudunk menni?
- Nos, Pegasus egy csillagszellem, mi vagyunk az egyedüli korlátjai ilyen szempontból. De megpróbálhatjuk meghódítani a csillagokat. – Felelem neki mosolyogva.
Pegasusnak se kell több, már-már szinte ördögi vigyorral, hirtelen irányt vált, és megindul felfelé. Atsui a mellkasomba, én pedig a csillagszellemem nyakába kapaszkodva vészeljük át azt az időszakot, amíg Pegasus a felhők felé nem ér. Habár hűvös van, de büszke paripám lenyugszik végre, és a felhők között trükközgetni kezd, ha elengedném a nyakát, valószínűleg le is esnénk, de mégis élvezem a dolog.
Már nagyon rég volt, hogy ilyen önfeledten repkedhettem Pegasusszal. Mióta a Grimore Heart tagja lettem, mindig csak a léghajó megközelítésére, vagy elhagyására használtam. Már el is felejtettem milyen érzés volt, amikor még kiskoromban, legelőször, önfeledten végigrepültük az éjszakát Pegasusszal.
Talán ezen emlékek hatására, miközben Pegasus az éjszaka felhői fölött cikázik, én a nyakának nekiölelkezve, gyerekes kacagásban török ki...

- Nos, Pegasus egy csillagszellem, mi vagyunk az egyedüli korlátjai ilyen szempontból. De megpróbálhatjuk meghódítani a csillagokat. – felelte, Pegasus pedig rögtön meredeken felfelé vette az irányt. Kissé előredőltünk, és még szorosabban kapaszkodtunk, nehogy leessünk, aztán mikor újra a felhők fölé értünk trükközni kezdett. Éles kanyarok követték egymást, egyik felhőből ki, a másikba be. Eszembe jutott, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatunk, ha így folytatja, de nem érdekelt, mert nagyon élveztem az utazást. Meglepetésemre Den hirtelen őszinte, gyermeteg kacagásban tört ki, amitől nekem is megjött a kedvem a nevetéshez. Jó ideig még cikáztunk a felhők felett, aztán észrevettem egy mutatós sziklaszirtet, ami benyúlt a tenger fölé. Egyik kezemmel elengedtem Den-t, és rámutattam, ő pedig máris intézkedett, és egy éles kanyarral megcéloztuk a szirtet. Lassú köröket róva ereszkedtünk, míg végül egy utolsó szárnycsapással Pegasus lábai elérték a földet. Elengedtem Den-t, ő pedig lepattant, majd lesegített.

Végigsimítottam Pegasus nyakát, bár nem tudtam örült-e neki, aztán a szirt csúcsa felé vettem az irányt Den-nel az oldalamon. Óvatosan lépdeltünk az egyre sziklásabb talajon, majd mikor kiértünk a szélére, percekig csak bámultam a hullámzó, sötét tengert, ami szikrázva verte vissza milliónyi csillag fényét.
- A kaszinóban megidézett rózsaszín hajú lány is egy csillagszellem, igaz? – fordultam a fiúhoz érdeklődve.
- Hogyan lettél csillagmágus? És honnan szerezted a kulcsaidat? – folytattam a kérdezősködést, miután válaszolt.

Nos, ahogy azt mondani szokás, „a nevetés ragályos”. Ez most is beigazolódik, hiszen a mögöttem ülő Atsui, hozzám hasonlóan nevetgélni kezd. Még folytatjuk egy ideig a felhők közötti túránkat, majd amikor a lány kiszúr a távlatból egy, a tengerrel büszkén dacoló sziklaszirtet, rámutat, én pedig Pegasus nyakát megpaskolva jelzem, hogy szálljunk le. A kis sziklaszirt nekem is megtetszik, már messziről lehet látni, hogy jó kilátás nyílik onnan.
Pegasus rövid időn belül földet is ér, én gyors leszállok róla, majd Atsui-nak nyújtok segítő kezet. Ezután a szirt pereme felé vesszük az irányt. Az oda vezető út nem épp a legakadálymentesebb, de a szirt csúcsán feltáruló kilátás megérte a sziklás talajon való átkelést.
A tenger gyönyörű fénye hamar elvarázsolja Atsui-t, én pedig a karjaimat a tarkómnál összefonom, majd hátradőlve figyelem az égen megannyi kis gyémántként ragyogó csillagok hadait. Nagyon jó érzés ilyen nyugodtan feküdni, a Pegasusszal való száguldozás után; habár még kicsit mindig úgy érzem magam, mintha lebegnék, és lassan, de biztosan közelítek a távoli égitestek felé.
A csendet Atsui töri meg egy idő után.
- A kaszinóban megidézett rózsaszín hajú lány is egy csillagszellem, igaz?
- Igen, ő volt Virgo, egy a 12 zodiákus csillagszellem közül. – Felelem a lánynak, miközben a fejemet felé fordítom.
- Hogyan lettél csillagmágus? És honnan szerezted a kulcsaidat? – Kérdezi érdeklődve.
- Háhá, ez elég rég kezdődött.- Felelem neki, mosolyogva, majd folytatom. – Kicsit furán hangzik tudom, de csakis a véletlen műve, hogy csillagmágus lettem. Nagyon fiatal voltam még, amikor reggel az iskolába menet találkoztam egy öregemberrel, aki megvételre ajánlott fel nekem egy könyvet, és egy ahhoz tartozó ezüst kulcsot. Azt mondta, hogy a könyv segítségével megfejthetem a kulcs titkát és, ha ez sikerül, akkor csodálatos kincsekre tehetek majd szert. Persze, én akkor még azt hittem, hogy a könyv valamiféle térképet rejt, a kulcs pedig azé a ládáé, amit így találhatok meg. Hazaérve nagyon csalódott voltam, amikor a könyvet kinyitva, térképvázlatok helyett, fura szimbólumok és zavaros sorok fogadtak. – Ekkor ismét egy kis szünetet tartok, újra a csillagok felé fordulok, majd az övemről lecsatolt kulcsaimat lóbálgatni kezdem a fejem felett és mosolyogva befejezem a mondandómat. – De aztán később rájöttem, hogy az öregnek igaza volt. Ezek a kulcsok többet érnek számomra bármiféle kincsnél... ők az én igaz barátaim...
A mondandómat egy kis csend követi, amit ezúttal én török meg.
- És te? Hogyan lettél mágus? – Kérdezem mosolyogva a lánytól, miközben ismét felé fordítom a fejem.

- És te? Hogyan lettél mágus? – kérdezett vissza, miután elmesélte a saját kis történetét.
- Nos… Az én családomban anyai ágon nagy hagyománya van a mágiahasználatnak. Örököltem a tehetséget, és volt is ki tanítson. Édesanyám testvére, Akira volt a mesterem, aki igen magas szinten foglalkozott jégmágiával. Aztán… nos bizonyos körülmények meggyorsították a tanulási folyamatokat, és…a lényeg, hogy a hagyomány megkövetelte, hogy mágus legyek, én pedig szívesen engedelmeskedtem neki. – mosolyogtam rá vissza, s közben már éreztem szűnni nem akaró kíváncsiságom ádáz harcát elmémmel. Levegőt vettem, hogy kérdezzek, de inkább lenyeltem a szavakat. Egy kis ideig csendben élveztük a kellemes tengeri fuvallatot – legalábbis én nagyon élveztem – aztán meglepetésszerűen mégis feltettem a régóta bennem motoszkáló kérdést.
- Den. – szólítottam.
- Igen? – kérdezte elégedett mosollyal arcán, miközben a csillagokat fürkészte.
- Miért döntöttél úgy, hogy egy sötét klánhoz csatlakozol? Nekem egyáltalán nem tűnsz gonosznak. – ártatlan, kérdő szemekkel néztem rá, és reméltem, hogy emberismerő képességem ezúttal sem hagyott cserben. Ha így volna nagy bajban lennék…

Nos… Az én családomban anyai ágon nagy hagyománya van a mágiahasználatnak. Örököltem a tehetséget, és volt is ki tanítson. Édesanyám testvére, Akira volt a mesterem, aki igen magas szinten foglalkozott jégmágiával. Aztán… nos bizonyos körülmények meggyorsították a tanulási folyamatokat, és…a lényeg, hogy a hagyomány megkövetelte, hogy mágus legyek, én pedig szívesen engedelmeskedtem neki. - Feleli a lány mosolyogva, majd minketten elhallgatunk.
Ismét az égbolt felé fordítom a fejem, közbe pedig visszafűzöm mostmár a kulcsaimat az övemre. Épp egy hullócsillag után kutatok, hogy azt kívánhassam, bár sose érne véget ez a szinte már-már meseszerű éjszaka, amikor Atsui megszólít.
- Den.
- Igen? - Kérdezek vissza mosolyogva.
- Miért döntöttél úgy, hogy egy sötét klánhoz csatlakozol? Nekem egyáltalán nem tűnsz gonosznak. - Kérdezi Atsui kissé bizonytalan, ártatlan tekintettel.
A kérdés valamelyest váratlanul ér, ez az arcomon is meglátszik. Persze, nem meglepő, hogy azóta már kiszúrta a szimbólumom, és most rá is kérdez a dologra... inkább csak nem akartam, hogy ez történjen, elzárkóztam a gondolattól, ezért ért váratlanul...
Kissé elgondolkozok, hogy mit is feleljek. Szívem szerint kifejteném neki, hogy nem akarok erről beszélni... sötét klánok, jó klánok, a háborúskodásuk... mindez olyan múlandónak tűnik most, a soha nem halványuló csillagok fénye alatt.
De végül is úgy döntök, hogy nem kertelek tovább, elmondom az igazat.
- Nos... tudod, Virgo kulcsának megszerzéséről direkt nem beszéltem korábban... őt mástól vettem el... megöltem az illetőt... és nem csak őt... - Ezen a ponton egy kis szünetet tartok, majd befejezem a mondandóm, miközben lehangoltan, szomorúan Atsui-ra tekintek. -Én nem illenék bele egy legális klán eszmei világába se. Ahhoz már túl mélyre zuhantam a sötétsébe...
Ezután ismét elhallgatok, a csillagokra nézek, majd becsukott szemekkel beszélni kezdek.
- És most, mit akarsz csinálni? Nem tudom, hogy megy ez nálatok, de mint Fiore négy nagy legális klánjának egy képviselője, gondolom kötelességed ártalmatlanítanod azt, akiről megtudod, hogy egy illegális máguscéh tagja. Az már csak hab a tortán, hogy itt a Grimore Heart-ról van szó... biztos jó pénz járna értem. - Ezen a ponton eleresztek egy cinikus mosolyt, majd ugyanúgy az eddigi komoly hangnememen folytatom. - Szóval... mit teszel Atsui... meg akarsz ölni?
Kicsit én magam is meglepődök, hogy ilyesmit kérdezek. De ez az egész este más szemszögből láttatja velem a dolgokat... talán, mindenkinek jobb lenne, ha itt véget érne... fogalmam sincs hány embert fogok még bántani a jövőben, de az biztos, hogy sokat... a kulcsaim pedig egy hozzá hasonló lánynál jó helyen lennének... igen, azt hiszem, hogyha a megölésem mellett dönt, nem fogok ellenkezni...

Nem tűnt meglepettnek a kérdésemet hallva, de mégis kényelmetlenül érinthette. Rövid csend után végül megszólalt.
- Nos... tudod, Virgo kulcsának megszerzéséről direkt nem beszéltem korábban... őt mástól vettem el... megöltem az illetőt... és nem csak őt... – kis szünetet tartott, majd rám nézett, s tekintetében szomorúság tükröződött. - Én nem illenék bele egy legális klán eszmei világába se. Ahhoz már túl mélyre zuhantam a sötétségbe... – ismét elhallgatott, visszafordította tekintetét a csillagos égre, s behunyt szemekkel folytatta.
- És most, mit akarsz csinálni? Nem tudom, hogy megy ez nálatok, de mint Fiore négy nagy legális klánjának egy képviselője, gondolom kötelességed ártalmatlanítanod azt, akiről megtudod, hogy egy illegális máguscéh tagja. Az már csak hab a tortán, hogy itt a Grimore Heart-ról van szó... biztos jó pénz járna értem. – cinikus mosolyt engedett el, de komoly hangon folytatta - Szóval... mit teszel Atsui... meg akarsz ölni?
Amit mondott magáról az a legkevésbé sem lepett meg, hiszen már akkor tudtam honnan jött, amikor először megpillantottam a pecsétjét. De a kérdés, hogy megölöm-e teljesen lebénított. Ádáz csatába kezdett az eszem és a szívem. Tudtam, hogy az lenne a kötelességem, hogy feladjam, másfelől viszont egészen megkedveltem. Erkölcsi dilemma pofozott; éreztem, ahogy láthatatlan keze csattan az arcomon. Aztán vettem egy mély levegőt, és tekintetem a csendben hullámzó mélykék tengerre fordítottam.
- Én nem ölök embert. Csak ha elkerülhetetlen. Barátot pedig végképp nem. – nem tudom, hogy reagált, szándékosan nem fordultam felé. – Elítélem, amit csinálsz Den. Ennek ellenére nem tartalak rossz embernek. Persze az is lehet, hogy elment az eszem. – ez elég valószínűnek tűnt. – De kedvellek, ezért nem foglak feladni. Viszont…erről az éjszakáról senki nem tudhat. Ha kiderül, hogy fedeztelek, száműznek a klánból. Gondolom neked is jobb így… Mellesleg a mesterem mindig azt mondta, hogy csak onnan nincs visszaút, ahonnan nem akarunk visszatérni. - elhallgattam, és vártam mit válaszol.

Ugyan, a szemeimet csukva tartom, de még így is érzem, ahogy Atsui szabályosan vergődni kezd, a kételyei tengerében. Persze, ez nem meglepő, elég kegyetlen válaszút elá állítottam...
Végül is, egy kis csendet követően ismét hallani kezdem a lány hangját.
- Én nem ölök embert. Csak ha elkerülhetetlen. Barátot pedig végképp nem. - Ezen a ponton kinyitom a szemem és felé fordulok, de ő ezt nem látja, hiszen a tengert csodálja.– Elítélem, amit csinálsz Den. Ennek ellenére nem tartalak rossz embernek. Persze az is lehet, hogy elment az eszem. De kedvellek, ezért nem foglak feladni. Viszont…erről az éjszakáról senki nem tudhat. Ha kiderül, hogy fedeztelek, száműznek a klánból. Gondolom neked is jobb így… Mellesleg a mesterem mindig azt mondta, hogy csak onnan nincs visszaút, ahonnan nem akarunk visszatérni.
Miután Atsui befejezi a beszédét, kicsit elgondolkozok rajta, hogy mit is feleljek az elhangzottakra. Átgondolok pár dolgot, felállok, a tengerre nézek, és belekezdek a mondandómba.
- Tudod, érdekesek vagytok ti, akik a legális klánokat képviselitek... először az a lány, Tabuchi, most meg te... furcsa, ugyanakkor szívderítő, hogy milyen könnyedén köttök barátságokat, még egy hozzám hasonlóval is... - Itt egy kis szünetet tartok, majd mosolyogva folytatom. - Eddig furcsáltam, hogy hogyan maradhattatok fenn a Balam szövetség ellenében... de most már értem. Igaz, hogy puszta mágikus erő tekintetében, mi, sötét céhek felülmúlunk titeket... de ti, akik egymásért bármeddig képesek vagytok elmenni, akik minden klántársatokra szövetségesként tekintetek, olyan értékeket képviseltek, amiket mi, sose leszünk képesek megérteni... sajnos...
Ezután sóhajtok egyet; rövid, lassú léptekkel Atsui mellé mellé sétálok, majd a tenger hulámait fürkészve, mosolyogva folytatom.
- Megígérem, hogy erről az éjszakáról tőlem senki se fog tudomást szerezni. Ami a mesteredet illeti... nos, az biztos, hogy egy igazi optimista. A mi mesterünk azt szokta mondani, hogy ezen világ törvényszerűségeit nem írhatod le ilyen egyszerű fogalmakkal, hogy "jó" és "gonosz"... ez annál egy jóval összetetebb, varázslatosabb föld. De... hogyha, mi mégis csak pusztán a pokol démonai lennénk, azt se bánom... hisz, tudod, még a pokolban is vannak csillagok. És ki tudja, talán egy nap, mi is megérthetjük azokat az értékeket, amelyekből ti oly sok erőt merítetek... és akkor majd ránk is egy sokkal szebb, fényesebb Nap fog leragyogni. - Mondom, miközben a horizonton felbukkanó, még halovány, de egyre fényesebb napsugarak felé tekintek.

- Tudod, érdekesek vagytok ti, akik a legális klánokat képviselitek... először az a lány, Tabuchi, most meg te... furcsa, ugyanakkor szívderítő, hogy milyen könnyedén köttök barátságokat, még egy hozzám hasonlóval is... – szólalt meg rövid csönd után, majd folytatta. - Eddig furcsáltam, hogy hogyan maradhattatok fenn a Balam szövetség ellenében... de most már értem. Igaz, hogy puszta mágikus erő tekintetében, mi, sötét céhek felülmúlunk titeket... de ti, akik egymásért bármeddig képesek vagytok elmenni, akik minden klántársatokra szövetségesként tekintetek, olyan értékeket képviseltek, amiket mi, sose leszünk képesek megérteni... sajnos... – mellém sétált a szikla peremére.
- Megígérem, hogy erről az éjszakáról tőlem senki se fog tudomást szerezni. Ami a mesteredet illeti... nos, az biztos, hogy egy igazi optimista. A mi mesterünk azt szokta mondani, hogy ezen világ törvényszerűségeit nem írhatod le ilyen egyszerű fogalmakkal, hogy "jó" és "gonosz"... ez annál egy jóval összetettebb, varázslatosabb föld. De... hogyha, mi mégis csak pusztán a pokol démonai lennénk, azt se bánom... hisz, tudod, még a pokolban is vannak csillagok. És ki tudja, talán egy nap, mi is megérthetjük azokat az értékeket, amelyekből ti oly sok erőt merítetek... és akkor majd ránk is egy sokkal szebb, fényesebb Nap fog leragyogni.
Csillagunk első fénysugarai már elérték arcomat, s kellemesen simogatták bőrömet. Pár pillanatig még gyönyörködtem a látványban, s közben merengtem azon, amit Den mondott, majd végül odafordultam hozzá.
- Egy szóval sem mondtam, hogy a világon valami vagy jó, vagy gonosz. Erre te vagy az élő példa, Den. – ahogy kimondtam nevét, felém fordult. – Az pedig, hogy dönthetünk a saját sorsunk felől, korántsem optimizmus. Az élet bonyolult, kacskaringós kis utacskáin könnyű eltévedni, de mindig ott a lehetőség, hogy az elágazásoknál eldöntsük, merre felé menjünk tovább. Ez az amit a mesterem már kislánykoromban megtanított, és talán egyszer te is rájössz, hogy mit is jelent ez. Mikor ez bekövetkezik olyan szabadság tárul majd ki előtted, amiről eddig álmodni sem mertél. Végtelen lehetőségek, és végtelen erő, amit sosem kaphatsz meg ott, ahol most vagy.. – rövid csend állt be köztünk. Nem akartam folytatni a hegyibeszédet, úgy gondoltam nincs értelme. Még mindig csak bámultuk egymást, aztán végül ismét én szólaltam meg.
- Ha nincs mit mondanod, remélem visszaviszel a városba..

Atsui jól láthatóan elgondolkozik azon, amit mondtam, miközben a Nap első sugaraiban gyönyörködik. Én is így teszek, csendben figyelem, ahogy a tenger mélykék sötétsége, egyre inkább átvált sárgás, vöröses színek palettájára. Pár percnyi csend után, a lány ismét beszélni kezd, miközben felém fordul.
- Egy szóval sem mondtam, hogy a világon valami vagy jó, vagy gonosz. Erre te vagy az élő példa, Den. – Ezen a ponton Atsui felé fordulok, és úgy hallgatom tovább a mondandóját. – Az pedig, hogy dönthetünk a saját sorsunk felől, korántsem optimizmus. Az élet bonyolult, kacskaringós kis utacskáin könnyű eltévedni, de mindig ott a lehetőség, hogy az elágazásoknál eldöntsük, merre felé menjünk tovább. Ez az amit a mesterem már kislánykoromban megtanított, és talán egyszer te is rájössz, hogy mit is jelent ez. Mikor ez bekövetkezik olyan szabadság tárul majd ki előtted, amiről eddig álmodni sem mertél. Végtelen lehetőségek, és végtelen erő, amit sosem kaphatsz meg ott, ahol most vagy..
A beszédet néma csend követi, mindkettőnk részéről. Tudom, hogy van igazság abban, amit mondott. De azt már nem tudom, hogy mit feleljek neki. Csendben fürkészem a szemeit, bízva abban, hogy ott meglelhetem a választ, amit keresek... de ez nem így van. Nem másokban kellene keresnem a választ, hanem saját magamban... de fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá.
- Ha nincs mit mondanod, remélem visszaviszel a városba.. - Töri meg Atsui az elmélkedésemet.
- Persze, remélem nem hitted, hogy itt hagynálak. - Felelem neki mosolyogva, miközben a kezemet nyújtom neki, hogy felálhasson.
Ezután visszasétálunk Pegasusszhoz, akinek ezúttal már nincsenek csípős megjegyzései, szép csendesen elindul velünk, miután felszáltunk a hátára.
A visszafele út szótlanul telik, miközben én még mindig a lány beszédén merengek. Nem tudom, hogy örülnöm kéne e neki, vagy sem, hogy végül is nem kellett kifejtenem a saját véleményem, arról, amit mondott...
A város felé érve, az állomás után kezdek fürkészni szemeimmel, majd amikor kiszúrom az egymás mellett áldogálló vonatok látképét, intek Pegasusznak, hogy ott szálljunk le.
Miután Atsui lepattan a fehér paripáról, úgy érzem, itt az ideje, hogy elbúcsúzzak tőle.
- Nos, kicsit máshogy sültek el a dolgok, mint ahogy tervezted, de azért remélem jól szórakoztál, ha már amiatt jöttél ide. - Mondom neki mosolyogva, majd Pegasus egy erőteljes szárnycsapással elrugaszkodik a talajtól, és visszatérünk a felhők közé, ott rejtőzik a mi otthonunk. ~ Habár, remélem nem kapok túl nagy fedést azért, hogy pénz helyett egy kaszinó elpusztításnak a hírével térek vissza... ^^ˇˇ

- Persze, remélem nem hitted, hogy itt hagynálak. – felelte mosolyogva, aztán felsegített, és lassan visszasétáltunk Pegasus-hoz, aki ezúttal megkímélt minket, vagy inkább Den-t, szúrós megjegyzéseitől. Felpattantunk a hátára, majd egy szárnycsapással a levegőbe röppentünk. Az utazás ezúttal csendben telt, gondolataim még a beszélgetésünk körül forogtak. Den nem válaszolt arra, amit legutóbb mondtam neki, de szinte biztos voltam benne, hogy ő is rágódik rajta. Mikor a vonatállomás fölé értünk, intett paripájának, hogy szálljunk le. Óvatos ereszkedés után, de viszonylag hamar földet értünk. Leugrottam mögüle, és felnéztem rá.
- Nos, kicsit máshogy sültek el a dolgok, mint ahogy tervezted, de azért remélem jól szórakoztál, ha már amiatt jöttél ide. – szólt mosolyogva, Pegasus pedig egy szárnycsapással ismét a levegőbe emelkedett.
- Találkozunk még Den! – kiáltottam utána, de nem voltam benne biztos, hogy meg is hallotta. Egy ideig még néztem, ahogy tovaszállnak, kezemmel eltakartam szemem elől a napsugarakat, hogy ne vakítsanak meg. Mikor eltűntek a felhők között, egy sóhajtással elindultam megkeresni a vonatomat, miután vettem egy kis Akane-s szuvenírt Bob Mesternek. Egy üvegszívecskébe zárt tengerparti kaszinót választottam. ~ Ez biztos tetszeni fog neki. ~