Gabriel van Chantai pályázata - Kaensho

Név: Kaensho
Faj: Fiktív, Sulekk/Lángfarkas (Lent kidolgozva, Gray engedélyét kértem hozzá)
nem: Nőstény


A karácsonyt Chantai-ban töltve nem gondoltam volna, hogy hamarosan újra ellátogatok ide, legalábbis ilyen hamar nem. Sebastiannal újra becsomagoltattam a kellő élelmet, könnyesnek éppen nem mondható búcsút vettem a társaimtól a Dragon Fangból. Bár soha nem érzelgősködünk a búcsúzásokkor, mindig a hideg ráz tőlük, valami olyasmi érzés, mintha valaminek vége szakadna, és nem lenne folytatás, pedig ez egyáltalán nem így van. Mindenesetre lehet pont ezért imádok visszatérni.
Lényeg a lényeg, pár napja már úton vagyok, Nindrában kitett a vonat, és még aznap elindultam felfelé a hegyekbe, persze a sátort nem hagytam otthon, de azért minden este hiányoztak a társak. Ritka volt, hogy egyedül indultam el akárhova is, de amikor Chantai-ba hazatérek, azt szeretem egyedül megejteni. Az első napom nem járt túl sok eredménnyel, alig jutottam fentebb a spirális úton, ami körülöleli a hegyet, és a tetején ível át a másik hegycsúcsra, ahonnan ismét körkörösen vezet le a völgybe egy út.
Az elkövetkezendő napokban folyamatosan esett a hó, és szélcsend volt, ami azt jelenti, hogy túrázásra a legkedvesebb idő volt, mivel ha esik a hó, alapjában véve enyhébb az idő, és ezt a tényt nem torzította a szél sem.
A második nap közepére felértem az első csúcs tetejére. Itt már megépített pihenőhely volt, sziklából, és fából tákolva, amit a rendszeres utazók építettek táborhelyül. Nem voltam egyedül, a kuckó elé érve már kívülre hallatszott a tűz ropogása, és behajolva két vadászt találtam ott.
- Üdvözlet.
- Estét, fiam! - kiáltott oda az egyik, szőrmesapkáját fentebb húzva a fején, majd a kezét nyújtott felém. - Robin Nodaim. - dörmögött a fekete szakálla mögül, majd a másik férfira mutatott, aki fiatalabb volt, és arca is sima volt. - Ő pedig John, a fiam. Mi járatban errefelé?
- Gabriel van Chantai. - rázok kezet mindegyikükkel. - Chantai-ba tartok, látogatóba, illetve, gyógyszert viszek egy kedves ismerősömnek. Maguk? Medvére vadásznak? - nézek végig a fal mellett összetámasztott puskákra.
- Á, inkább nyulakra, őzekre. A fiú első vadászata - szedi elő borosüvegét, lecsavarja a kupakot, én pedig eközben kényelmesen elhelyezkedek. - Kérsz?
-Igen, köszönöm.
Meghúzom a kulacsot, majd továbbnyújtom a fiúnak.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? Chantai? - kérdezi a srác, majd meghúzza ő is.
- Úgy van.
- Akkor te a város grófja leszel, hallottam a hírt, hogy megkerült az örökös, de átruházta másra.
- Így van. Majd idővel lehet újra elfoglalom a helyem, de az nem ma lesz, maradjunk annyiban, hogy van elég elvégzendő dolgom a világban. - intek. - Azért pofátlankodtam be, hogy meghúzzam magam, nem bánják? Holnap még hosszú út áll előttem, és jobbnak látom, ha hamar eltenném magam.
- Persze, húzd meg magad a tűz mellett, ahogy mi is teszük!
- Köszönöm.
Lepakoltam a táskámat a falhoz, én pedig be is fordultam a fal felé. Sokáig beszélgettek, kitett hurkokról, puskákról, vadak elejtéséről, a bőrök kikészítéséről, az állatok megnyúzásáról, és a többi. Az öregnek egész mély hangja volt, ahogy dörmögött, s habár a fiú elég hallgatag volt, nem sok vizet zavart az elalvás sikerességéhez vezető folyón, ellentétben az apjával.
Másnap ahogy ők ébredtek, indultam én is, csak az útjaink ellenkező irányba vezettek. Elválásunk során még figyelmeztettek, hogy vigyázzak a hurkokra, amit kitettek, ha bele is esek egybe, nem nehéz kimászni, ha nyugodt maradok, de egy állat simán megfolytja magát.
A következő éjszakám már a lejtő közepén ért, és egyáltalán nem tudtam elaludni, tényleg, egy percet sem. És hogy mi miatt; egy farkas kínkeserves üvöltése verte fel az egész környéket. Újra és újra kezdődött, és mindig nyüszítésben végződött, mintha sírna. Így hát a reggelt meg sem várva, félhomályban indultam tovább, hiszen úgysem aludtam. Tovább gyalogoltam lefelé, és a vonyítás egyre erősödött, ami azt jelentette, egyre közelebb érek a gazdájához. ~Ejj, hogy sehogy se akar lemúlni róla.~ Lentebb érve egy pár lábnyomot találtam amik az ösvényről lefelé indultak, és a hang forrásának irányába tartottak. Levettem a táskámat, és elindultam felé.
Pár lépést tettem, majd csörtető hangot hallottam. Oldalra kaptam a fejem, és meg is találtam a vonyítás forrását. Egy hófehér hosszú szőrű bundás állat volt, ami teljesen bele is olvadt volna a környezetébe, ha a hátán nincsenek azok a fura, vörös rajzok. Legjobban rókára hasonlított, vagy inkább farkasra, de egyértelműen kutyaszerű lény volt.A hurok pedig ott volt a nyakán. Ráhúzódva, éppen annyira, hogy vonítani még tudjon.
Csak álltunk, és néztük egymást, néha meg-meg mozdult, próbált kiszabadulni, de a hurok kérlelhetetlenül tartotta. Letérdeltem, és kinyújtottam a kezem, de ő hátrébb húzódott, hiába a három-négy lépésnyi távolság. Közelebb húzódtam, de ő egyre csak hátrált, mígnem a hurok nem engedte tovább, és inkább én húzódtam vissza, nehogy megfojtsa magát.
~Nem lesz ez így jó.~ Visszamentem a táskámhoz, majd egy jó tenyérnyi szárított húst vágtam le, amit odatettem olyan közel, amilyen közel csak tudtam. Nem mozdult, nem nyúlt érte. Nem hagyhatom itt, még ha a vadászok kedvesek is voltak velem, ez a lény nem érdemli meg, hogy prémként díszelegjen akárkin is, habár azt sem tudtam, hogy voltaképp mi is ő. Hátráltam, majd megidéztem a kardomat. Először megijedt, majd csak nézett. Szépen lassan felemeltem, mintha dárdát készülnék dobni, ő végig pásztázott. Hogy valamivel elvonjam a figyelmét, a késemet a másik kezemből oldalra dobtam a bozótosba, hogy minél nagyobb zajt csapjon, ő pedig odakapta a fejét. Eldobtam a kardomat, és a hurkot telibe kapva elvágta azt.
A következő pillantásban felkapta a húst, és futásnak eredt olyan gyorsan, hogy én nem érhettem utol.
- Szívesen. - mosolyogtam, majd megkerestem a késem, visszamentem a táskámhoz, és folytattam az utam Chantai-ba. Napnyugtára már a lejtő végén jártam, de még mindig jó három óra járóföldre a várostól, így hát újból felütöttem a sátrat és tábortüzet gyújtottam. Kávét melegítettem, majd a húst kezdtem rágcsálni, amikor puska dördült abból az irányból, amerre az a lény futott.
Gyorsan felhajtottam a tűzforró kávét, leégetve a torkomat, és krákogva köhögve rohantam a lövés irányába. Újabb, és újabb dörrenések szelték darabokra az éjszaka csöndjét, felriasztva a többi állatot is, de én csak rohantam. Valami hajtott abba az irányba, és már a kardomat is megidéztem, hogy utat vághassak a bozótoson, ami esetlegesen elém pofátlankodik.
A dördülések egyre közelebbről jöttek, mígnem egy viszonylagos tisztásra értem, aminek a közepén egy domb volt, a tetején pedig ugyanaz a lény állt, akin én segítettem. A tisztás két szélén a két vadász tartotta fegyverét rá, ő pedig gyönyörűséges fényben púposította a hátát, amin különös, vörös lángok gyújtottak lámpát.
- Elég legyen! - kiáltottam, majd elindultam az egyik vadász felé, kiütve a kezéből a fegyverét. - Mit ártott maguknak?
Lövés dördült, és a lény ráugrott a másik vadászra, az maga előtt keresztbe téve a fegyverét, a lény torkának szorította azt, míg a felül lévő lángoló hátú valami vicsorogva morgott az arcába.
- John! - kiáltott az öreg, majd a puskája után nyúlt, de én gyorsabb voltam, felkaptam, és átszaladtam a másik oldalra.
- Hé, figyelj! - integettem, de a lény nem reagált, majd lőttem egyet a levegőbe, és felém fordult. Az elején valami azt súgta, csalódott arckifejezést vág, majd újra felvette a vicsorítást az "arca". Lendítettem a fegyvert, és a legközelebbi fatörzsön darabokra törtem, a vadász nem kis bosszúságára. A lény viszont folyamatosan engedett a fiú nyomásán, mígnem lelépett oldalra. - Nem akarlak bántani, és nem engedem, hogy ők bántsanak. - térdeltem le elé, majd kinyújtottam a kezem. Ő közelebb lépett, majd belefúrta az arcát. Végigsimítottam egészen a hátáig, majd elhúzódott, mögém állt. Felálltam előtte.
- Mit művelsz, kölyök? - kiáltott a vadász. - Láttad, hogy meg a akart ölni!
A lény a lábam mögül a halom tetejére ugrott, majd le a másik oldalra, én pedig körbefutottam a vadászokkal együtt. Belül egy fészek volt kibélelve hófehér szőrmével, középen pedig egy tojással.
- Csak a kölykét védi! Tűnjenek el!
- Mert ha nem? - kiáltott az öreg. - Fiam, fegyvert szegezz!
A fiú felemelte a fegyverét, de mielőtt célozhatott volna, kicsavartam a kezéből, arcon vágtam a tussal, és a vállam fölött eldobtam a fegyvert.
- Nincs más választási lehetőség. Magic Sword. - szóltam, majd megidézve a kardom nem emeltem támadásra. - Tűnés!

A fickó látszólag feladta, elfordult, majd intett a fiának is, elindultak, én pedig ott álltam, miközben a lény odabújt a lábam mögé. Eltettem a fegyvert, majd oldalra fordulva letérdeltem mellé, megsimogatva az állát.
- Köszönöm. Másodjára is. - szólt a lény mély, búgó hangon, mintha egy nő lett volna. Hirtelenjében azt se tudtam hova kapjak. Biztosan csak képzelődöm, vagy nem tudom. Az nem lehet, hogy ez az... izé... beszél.
A következő pillanatban kattanást hallottam - a fegyvert kibiztosították - megpördültem, és a fiú felé ugrottam, de a vállam felet elsüvített a golyó, sípolást hagyva maga után. Miután földet értünk, megfordultam, a nagy ott feküdt kiterítve, mellén vérvörös folttal.

Sajnáltam, megbénulva ültem ott a hóban, miközben bámultam a temet, ami pár pillanattal ezelőtt még élő volt, sőt, esküdni mernék, hogy szólt hozzám. Felálltam, és közelebb mentem, ám ekkor tűznyelvek ölelték körül a testet, amik villámgyorsan elemésztették a prémet, s gazdáját, majd mint egy lebegő tűzgolyó, berepült a fészekbe, körülölelte a tojást, amin tegyetlen vörös kör volt, és felemelte azt. Egyre közelebb hozta, majd a mellemen koppant, felemelve a kezeimet megérintettem. A tűzgolyóból kellemes meleg áradt, és ehhez tartozó langyos szél, ami éreztem, a hajamat lobogtatja. Mintha még egyszer láttam volna az anyaállat arcát.
- Vigyázz rá... - búgott a fülembe a tűzgolyóból az anyaállat hangja. - Nagyon kevesen maradtunk, mi Lángfarkasok, talán a te kezedben van a jövőnk záloga... - ezzel eloszlott a tűzgolyó, én pedig magamhoz szorítottam a tojást, és megidéztem jobb kezembe a kardomat.
- Ne merjetek követni! - szóltam, majd sarkon fordultam, és rohanni kezdtem, fél kézzel magamhoz ölelve a bébi méretű tojást, a másikkal pedig a bozótos kusza ágait vagdosva rövidebbre.

Név: Sulekk / Lángfarkas
Ár: 25.000 Gyémánt
Leírás: A Sulekk faj képviselői közül már csak nagyon kevesen maradtak fenn, pedig régen nagyon sok volt belőlük. Annak idején a farkasokhoz hasonlóan falkákban éltek, társas lényeg. A nőstények szőre minden esetben fehér, a hím egyedek szőre szürke, vagy sötétebb árnyalatú, ritkán fekete. Nevüket a hátukon, arcukon, oldalukon lévő lángvörös rajzokról kapták, amik harc közben valódi lángokká válnak, habár nem túl melegek, a testhőtől maximum a száz fokig terjedhet a hőmérsékletük skálája, ezt az egyed tudja szabályozni.
Szaporodás: Tojással szaporodnak, de ezt leszámítva az emlős állatok jellemzői vonatkoznak rájuk is. Egy nőstény egy alkalommal csak egyetlen tojást hoz a világra, amit a gondoskodás alatt mágikus erejével költ ki.
Méret: A nőstények a tojásból kikeléskor újszölött kisgyerek méretűek, az idő múlásával gyermek korba lépéssel már egy vadászkutya méretével is vetekedhetnek, fiatal korban már elérik a nyolcvan centi magasságot, és másfél méter hosszúságot, ekkor már alkalmasak egy ember szállítására gyorsan, és hosszú távra, érett korban elérik a maximum magasságukat, ami egy méter magasság, és két méter hosszúság, ilyenkor már akár két ember szállítására is alkalmasak. A hím egyedek a méretek másfélszeresét birtokolják.
Egyéb: Ritkán vegyülnek az emberrel, de volt már rá példa, akinek alkalma volt megszelídíteni egy egyedet, örökké hű társra talált. Képes megtanulni beszélni.



Kép kölyökként:

Kép felnőttként: