Magánküldetés: A rejtélyes rablások

A démon kétszer akkor volt, mint én, De csak magasságra, szélessége sokszorosa volt az enyémnek. Nagydarab testét teljesen szőr borította. Fején két agancsszerű zölden izzó szarv volt. Arccsontja előre nyúlt, ami tele volt borotva éles fogakkal. Ujjai borotvaéles karmokban végződtek. Hatalmasat ordított, majd fölemelte a lábár és lenézett a kocsmáros összepréselt hullájára. Felhorkantott.
- Megérkezem erre a földre és egy ilyen gyenge ellenfelem akad, mint ez a tetű itt a talpam alatt! – mondja mély, túlvilági hangon, némi gúnnyal megfűszerezve. Beleszagolt a levegőbe, majd azonnal rám nézett.
- Remélem, te nagyobb élvezetet fogsz nyújtani! – mondta nekem. Előre lépet néhányat, majd egy hatalmasat ordított felém. Erősen bekellett támasztanom a lábamat, hogy a hanghullán ne sodorjon magával. A démon négykézlábra ereszkedett, majd behajlította a lábait és támadni készült.
- Ó, bakker! – mondtam. Nagyon jól tudtam mi jön most. A szörny elrugaszkodva, szabályosa kirobbant a helyéről és felém ugrott, a kiindulási helyén egy szép nagy krátert hagyva. Felém tartotta a karmait, hogy egyetlen csapással felnyársaljon ám én még az ugrásánál oldalra vetődtem. Kezeimmel tovább löktem magam, majd talpra érkeztem. Azonnal két tűzlabdát formáltam a kezemben és a démon felé hajítottam. Mindkettő lövésem talált és nagyot robbant, majd a füstfelhőből kirontott a démon. Szinte meg se sérült. A bundája egy kicsit megéget, de semmi különb. Borotva éles karmaival felém csapkodott. Nagyon gyors volt, alig bírtam a támadásai elől hajolgatni, meg ugrálni.
- Ne ugrálj már annyit te kis féreg! – ordított rám dühösen. Hátrébb szökkentem és tűzlabdákkal kezdtem dobálni. Egyiket a másik után. Sorba csapódtak be a démonba, nagy robbanások közepette.
- Talán ez már hatott? – tettem fel hangosan a kérdést. A válasz nem volt. A démon kirontott a füstből és egyenesen nekem ugrott vállal. A lökés elindított egy egyenes vonalban hátra. Berepültem az erdőbe, közben jó sok fát kettétörtem, mígnem egy megállított. Vért köptem, majd lezuhantam arccal a földbe. Talán fél percig tarthatott mire sikerült megmozdulnom, mivel nagyon erős volt a támadás. Kezeimet letámasztva kinyomtam magamat, majd magam alá toltam az egyik lábam. Fölegyenesedtem, majd kicsit támolyogva, de visszaindultam a tisztás felé. Útközben megropogtattam a nyakamat és néhány másik csontomat. A tisztásról démoni nevetést hallottam.
- Te sem voltál ellenfél nekem! Szánalmas vagy, mint minden ember! – ordított, majd lépesek hangja hallatszott, de nem közelebbről, hanem egyre távolabbról.
„Azt hitte, hogy ezzel megölt? Heh. Keményebb vagyok én annál!” – mondtam magamban és siettem vissza a tisztásra. Odaérve láttam, ahogy a démon cammog a város felé. A hátába dobtam egy tűzlabdát, amire ingerülten hátra nézett.
- Még nem végeztünk! – ordítottam rá – Visszaküldelek oda ahonnan jöttél! – a szavaimtól még mérgesebb lett.
- Ne csak a szád járjon ember! Mutasd mit tudsz! – ordította, majd fölemelt a kezét és előre csapott. Egy hullám indult meg felém, majd telibe kapott. Mintha öt penge vágott volna meg és lökött volna hátra. Vér szökkent elő a mellkasomból.
- Csak ennyi?! – csattant fel. Nehézkésen fölkeltem. Lenéztem magamra. Vér csordogált a sebekből. Teljesen szét volt hasítva a ruhám és a… Elakadt a lélegzetem. Apám sála. Belevágott egy nagyot a támadás. Elöntött a düh. Reszketni kezdtem a méregtől.
- Na mi az? Földbe gyökerezett a lábad?! Félsz tőlem kicsi ember?! Látom már reszketsz is! De ne félj, mindjárt meghalsz! - kiáltotta. Tévedett. Nem a félelemtől reszkettem.
- Most megdöglesz te rohadék! – ordítottam rá indulatosan. Egy hatalmas tűzlabdát formáltam, ezután hirtelen a démon előtt teremtem és felugrottam, majd teljes erőmből belenyomtam a fejébe a tűzlabdát, amit aztán nekilőttem és nagy robbanássál elrepítette tőlem. Nem álltam meg tovább hajigáltam a tűzlabdákkal, majd ismét felé rontottam. Pár méterrel előtte előre szökkentem. Két tűzlabdát csináltam a kezemben és úgy érkeztem a tenyeremre, majd a tűzlabdákat kilőve hatalmas lökettel robbantam egyenesen lábbal a fejének, amitől hanyatt esett. Továbbra sem álltam le. Fölugrottam a hasára és a fejébe robbantgattam a tűzlabdáimat. Az indulatom alább hagyott.
Megálltam. Lenéztem a démonra. Láttam, hogy nem mozdult így hát lemásztam róla. Lihegni kezdtem. Nagyon elfáradtam, szerencse, hogy győztem, mert már nem sok erőm maradt. Elindultam a város felé, de mögülem hangokat halottam. Hátranéztem és Navaro fölkelt. A fejéről a szőr teljesen leégett és szenes lett. Az egyik szeme csukva volt. Látszott rajta, hogy nagyon megviselte a kis akcióm. Kifújta magát egy pillanatra, majd felém támadt. Egyik kezével megütött, amitől hátrébb lökődtem, de nem állt meg, tovább sorozott. Majd kinyújtva mutató és kisujját, felém szúrt. Próbáltam lehajolni előle, de nem sikerült. Beleszúrta a két karmát a vállamba és földobott. Utánam ugrott és összekulcsolt kézzel a gyomromba ütött, ezzel a földbe robbantott, hatalmas krátert csinálva vele. Vért köhögtem.
„Szerintem eddig tartott. Nem bírom tovább. Bocsáss meg apám” – mondtam magamnak, majd lehunytam a szemem. Hirtelen átsuhant az agyamon minden. Rengeteg feladatom volt még. Nem halhattam meg itt. Föltápászkodtam.
- Nem most fogok meghalni! – jelentettem ki eltökélten. Csettintettem az ujjammal, majd kis lángszőnyeg emelt magasra. Navaro mikor meglátott nagyon meglepődött. Biztosan nem gondolta volna, hogy túlélem a támadásait. Bár számos sebből véreztem már. Egymással farkasszemet néztünk, majd én tűzlabdákkal kezdtem dobálni, míg ő maga előtt csapkodva szél pengéket lőtt felém. Mindkettőnk támadásai célba találtak és sebezték a másikat. A végér mindketten sebekből véreztünk. Látszott Navaro-n is, hogy nagyon megviselték a tűzlabdáim.
- Szép küzdelem volt ember! De most meghalsz! Minden erőmet ebbe a csapásba fogom sűríteni! – ordított felém, majd hátra tolta a kezét és körülötte zöld mágikus jelek kezdtek tekeredni spirálban.
„Akkor ezen a támadáson fog eldőlni minden. Legyen hát” – mondtam magamban, majd én is felkészültem. A kezembe gyűjtöttem minden megmaradt varázserőmet egy tűzlabda formájában. Sokkal erőteljesebb lett a színe és a mérete is nagyobb volt. Mindketten elkészültünk. Ő felém kezdett szaladni, én pedig ő felé repültem. Középen találkoztunk és teljes erőből a másiknak támadtunk, majd megálltunk a másik mögött. Vártam. Nem tudtam, hogy sikerült-e a támadásom. Egy seb nyílt hirtelen a mellkasomon átlósan és vér spriccelt ki belőle. Térdre rogytam és ráfogtam.
„Elbuktam” – mondtam magamban és vártam, hogy a démon megfordul és egy csapással végez velem, ám nem ez történt. Mögöttem egy hangos puffanást hallottam. Erőt vettem magamon és hátranéztem. A démon élettelen teste ott feküdt mögöttem szénné égve.

Ekkor a távolból hangos zajt hallottam. Emberek közeledtek felém. Reméltem, hogy nem bunyózni akarnak, mert így is alig álltam meg a lábamon. Közelebb érve megláttam, hogy a városi emberek lehettek. Ámuldozva és meghökkenve nézelődtek, hogy mi is történhetett itt. Közelebb lépkedtem feléjük, majd egy hatósági személynek elmondtam, hogy a mágikus bolt tolvajok ott fekszenek a földön ájultan. Láttam, hogy akivel beszéltem hátranéz és bólint, ekkor a tömegből kivált hat egyenruhás alak és a trióhoz sietett. Elmosolyodtam, majd elsötétült a világ.
Mikor kinyitottam a szemem azonnal vissza is csuktam. Túl erős volt a fény. Sokáig tartott, míg hozzászoktam a fényhez. Nem tudtam hirtelen hol vagyok. Nem emlékeztem semmire. Egy fehér, napsütötte szobában voltam. Az ablak nyitva volt, ahol friss levegő áradt be. A szél gyengén fújta a függönyt, ami fodrozódott tőle. Mellettem egy kis éjjeli szekrényen egy színes virágcsokor volt. Még alig ébredtem föl, de már nyílt az ajtó a bal oldalamon. Odafordítottam a fejemet. Egy szőke, hátul összefogott hajú, szemüveges nő lépett be. Fekete fölső és ahhoz tartozó fekete szoknya volt rajta. Lábán combig érő necc harisnya és csizma volt. Leült mellém és végig simította az arcomat.
- Köszönjük, hogy megmentettél minket. – szólalt meg lágy, kedves hangon. Próbáltam felülni, de hirtelen erős fájdalmat éreztem a mellkasomnál. Lehúztam a hasamig a takarót és ekkor láttam meg, hogy teljesen bevagyok kötözve.
- Még ne kellj fel! Kíméld magad. Nehogy felszakadjanak a sebeid. – mondta a nő.
„Sebek? Milyen sebek?” – kérdeztem magamban, ám ekkor hirtelen minden beugrott. Eszembe jutott minden. Néhány óra elteltével a lakosok sorra látogattak meg és köszöngették a segítségemet, valamint nem semmi mennyiségű kaját hagytak nekem hálájuk jeléül. Addigra sikerült már mozognom annyira, hogy felüljek. A fél szoba tele volt étellel, amit körülbelül tíz perc alatt el is tüntettem. Az evéstől teljesen visszatért az erőm. A nő elmesélte, hogy mik történtek miután elájultam és hogy a három férfit börtönbe zárták rablás vádjával. Teljesen fölültem az ágyról és elkezdtem a karomat tornáztatni. Megmozgattam jó néhány izmomat. Kezdtem egyre jobban lenni. Az evés tényleg sokat segített.

Három napi pihenés után újra visszakaptam teljesen az erőmet és a sebeim nagy része is úgy ahogy begyógyult. Idejét láttam, hogy elmenjek a megbízóhoz és hazamehessek. Mellkasom ugyan még bevolt kötve, de nem igazán zavart. Fölvettem a ruhámat és hátamra kanyarítottam a táskámat, majd kiléptem a kórházból. Meglepetésemre kint rengetegen álltak. Nem értettem miért állnak itt a városlakok, de abban biztos voltam, hogy rosszat nem akarnak, mivel mindannyian mosolyogtak, ráadásul semmi rosszat nem tettem, feltéve, ha nem számítjuk az erdő állapotát. De elnézve az embereket, ezek nem környezetvédők voltak. Az egyik férfi kivált a tömegből.
- Szeretnénk megköszönni még egyszer, hogy megmentetted a várost idegen. Az elmúlt pár napban a Fairy Tail mágusai átvizsgálták a színhelyet és megállapították, hogy mi történt. – mondta a férfi.
- Így igaz. – szólt egy apró öregember, aki most ért ki a tömegből. Narancs kék csíkos ruha és sapka volt rajta. Ismerős volt az arca. Talán mintha régen láttam volna Goldmine-al beszélni.
- Szép munka volt fiam. Goldmine büszke lehet rád. Tehetséges mágus vagy.
- Köszönöm, de honnan ismeri Goldmine-t? – kérdeztem vissza.
- Még jóval azelőtt, hogy klánmesterek lettünk. Mondhatni, hogy öreg barátok vagyunk. – válaszolta vigyorogva.
- Klánmester? Akkor Ön? Csak nem? A Fairy Tail klánmestere, Makarov? – kérdeztem meghökkenve.
- Személyesen, teljes életnagyságban! – felelte csípőre tett kézzel, majd hatalmasra nyitva száját hangosan nevetni kezdett.
- Na, de nekem mennem kell. Csak gratulálni szerettem volna. Vár a sok munka. Remélem azok a fajankók nem verték szét a klánházat, míg távol voltam. – mondta, majd megfordult és eltűnt a tömegben. Ekkor e férfi, aki előrébb lépet, ám a beszélgetés alatt csöndben volt, megszólalt.
- Nos mi pedig hálánk jeléül szerveztünk, egy kis gyűjtést, mivel szeretnénk megjutalmazni. Összesen 50.000 Gyémánt gyűlt össze. Szeretnénk, ha elfogadnád. Nagyon hálásak vagyunk. – mondta a férfi, majd egy erszényt húzott elő a zsebéből.
- Nagyon köszönöm, de nem fogadhatom el. Igazából nem tettem, semmit csak a munkámat végeztem el. – feleltem, miközben zavarodottan a tarkómat vakarásztam a kezemmel.
- Kérlek fogadd el, ne sértsd meg az érzéseinket.
Elgondolkodtam egy kicsit, majd végül elfogadtam. Nem akartam megbántani őket. Ha úgy vesszük ez egy nagyváros. Ha közösen dobták össze, akkor nem kellet sokat beleadniuk. Elköszöntem tőlük, majd egy lovas kocsival elmentem a megbízómhoz, aki egy szomszédos városban lakott. Rövid kocsikázás után elékeztem Shirotsume városába. Egy nagyvállalkozó volt, akinek számos üzletét érintette a rablás sorozat, ám mostanság nem voltak veszélyeztetve a boltjai, ezért levitte az árát a felére. Kicsit duzzogtam érte, hogy ennyit szenvedtem a munkáért, aztán csak a felét kapom, de nem tettem szóvá. Vigyorogva felvettem a pénzem, majd haza indultam. Délutánra haza is értem a Quatro Cerberus-ba. Első dolgom az ebédlőbe vezetett. Félórán keresztül megállás nélkül ettem. Majd jóllakottan fölkeltem és elgurultam megkeresni Goldmine-t. Az egyik folyosón meg is találtam, majd elmeséltem neki mindent. Kiderült, hogy ő már mindenről tudott. Makarov elmesélt neki mindent. Gratulált nekem ő is és már ment volna tovább, de ekkor eszembe jutott a sálam. Visszarohantam hozzá.
- Még valami! Ö… a sálam… amikor Navaro-val harcoltam a sálam megsérült…
- Én nem látom, hogy bármi baj lenne vele.
- Tessék?
- Nézd csak meg. – bökött a sálam felé. Ránéztem és semmi baja nem volt. Megfogtam, hogy tényleg újra régi és nem csak illúzió. Szerencsére semmi baja nem volt.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit fiam, igazán nincs mit… - mondta csöndesen az öreg, majd sarkon fordult és eltűnt. Visszamentem az ebédlőbe, ott még mulattam egy kicsit az időt. Szórakoztattam a népet, ahogy szoktam. Mondták, hogy nagyon hiányoltak már. Nem volt aki vidámságot hozzon közéjük.