Riport az árnyakkal (Lanami Isleen, Shiraishi Michiyo, Shouki Sheiji)

Az épületbe belépve valami elképesztő látvány fogadott. Annyi fényes díszlet, hófehér borítás, vörös szőnyeg, sok csinosabbnál csinosabb ruha nézett vissza rám, hogy azt hittem, kisül a szemem a helyéről. Hunyorogtam is egy pillanatig a nagy fényességtől. A csillár ki lehet találni, hogy nem sima üvegből volt. Majd kitekeredett a nyakam, ahogy felnéztem rá. Namiko jót nevetett a reakciómon, majd a fejemre – pontosabban a kalapra – tette a kezét, ezzel pedig visszarázott a valóságba. Ennek ellenére nem egy percig legeltettem a szemem a gyönyörű termen. Hála Namiko-nak, én sem lógtam ki az elegáns ruhások sorából. Közel sem éreztem magam a leggyönyörűbbnek, de egy elég egyértelmű volt, hogy nem nézek ki rosszul. Hogy miért?
Egy húszas évei közepén járó férfi haladt el mellettünk, és olyan nagy lendülettel kapta vissza rám a fejét, hogy azt hittem, leszakad a búrája. Hátranézve haladt tovább előre, végig engem bámulva, majd a nagy durranás után, amit egy oszlop okozott neki, végre levette rólam a szemét. Szerintem ez elég egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy a fotózáson szépen kicsíptek engem…
A társaság egyértelműen az amolyan „felsőbb elegáns rétegből” állt. Szépen kicicomázott és méregdrága ruhákba öltözött párocskák járkáltak fel-alá, vagy éppen szerelmes szövegekkel árasztották el egymást a minőségi székeken tespedve. A mellettünk elsétálgatók pár szavát-mondatát elcsípve hamar meg tudtam állapítani: egoista és flegma népség.
Namiko éppen beszélgetésbe elegyedett volna velem, mikor három nő és két férfi rohant oda hozzá. A lányok szinte a nyakába ugrottak, és sikítottak, hogy mennyire hiányzott már nekik, és mennyire jó újra látni. Egyértelmű volt, hogy a barátai.
- Ő itt az unokahúgom, Lanami – mutatott rám egy elegáns mozdulattal Namiko, mire bizonytalanul meghajoltam köszönésképpen, egy „Örvendek a találkozásnak” megszólalással.
- Á, de kis tündérke, egyem a szívét! – ugrott be elém egy nagyjából a nővel egyidős asszony, majd az arcomat kezdte csipkedni. – Kis cukorfalat!
- Áucs! – nyögtem, amint elengedett, és megtapogattam az arcomat.
- Megmentette a magazinomat. Képzeld, a modellünk balesetet szenvedet… igazán nem tudtam, mihez kezdenék. De szerencsére az én kis unokahúgom mindig készen áll, hogy kihúzzon a bajból – mosolygott Namiko, amit viszonoztam, de közben kiszúrtam egy a tömegben egyenesen felém tartó, hosszú, fekete hajú férfit.
Valahogy elég unszimpatikus feje volt, azt meg kell hagyni. Két lány megragadta Kyouko kajait, egyik jobb, a másik baloldalon, szemmel láthatóan cipelni akarták valahová, elég lelkesen. Utánuk akartam indulni, de a fekete hajú férfi egy határozott mozdulattal belépett elém.
- Üdvözlöm, Kisasszony – hajolt meg udvariasan.
- Üdv – válaszoltam tömören, ahogy igyekeztem kikerülni, de sikertelenül.
- Hova olyan sietős?
- A nagynénémmel vagyok itt, és nem szeretném szem elől veszíteni – feleltem, ahogy megpróbáltam oldalra kilépni, de kitartotta elém a karját, és visszatolt maga elé.
- Vigyázz velük! – hallottam meg Namiko suttogását, bár inkább csak foszlányokat, az arckifejezéséről és a szájáról tudtam leolvasni, mit mondhatott.
- Nem kell ennyire rohanni. Én vigyázok rád, ne aggódj.
- Épp ettől félek – jegyeztem meg kisebb fintorral.
- Milyen kis aranyos – vigyorgott le rám nagy büszkén, ennek ellenére nem éreztem túl bizalomgerjesztőnek.
Ahogy a haverjai is mellé értek, már annál inkább rossz rézésem volt. Elég volt rájuk nézni, és azonnal leesett: éppen a Mei által említett banda talált meg engem. ~ Ez vicces… én kerestem őket és ők találnak meg. Nos, de a helyzetre való tekintettel kezdődjön a színészkedés.
- Nocsak, nocsak, kit fogtál? – kérdezte az egyik idegen, ahogy közelebb hajolt hozzám.
Nehezen álltam meg, hogy ne emeljem fel a kezem és csapjam helyből pofán úgy, hogy a falig szálljon, de ha el akartam érni valamit, akkor a be kellett szállnom a játékba.
- Hogy hívnak, Kislány? – faggatózott egy másik.
- Lanami vagyok – feleltem, és nem kellett nagy színészkedés ahhoz, hogy úgy tegyek, beletörődtem, ezeket nem vakarom le magamról.
- Milyen édes név – dicsért meg a fekete hajú alak, majd ő is bemutatkozott. - Én Sebastian vagyok. Mondd csak, Lanami, sok a szabadidő?
- Jelenleg igen – feleltem mosolyogva, pedig már igazán elkívánkoztam a helyről.
- Ez esetben szeretnélek téged vendégségbe. A külvárosban található egy elegáns villa. Ugye nem nagy kérdés?
Igyekezett minél kedvesebb hangot megütni, de tipikusan olyan társaság volt, akiknek a fejéről a hülye is leolvasná, hogy nem épp a lovagias rétegbe tartoznak alapjáraton. Egy kis ideig gondolkodtam a válaszon, majd magamban sóhajtva egyet elmosolyodtam.
- Miért is ne? – feleltem. – Szívesen. Mindig öröm ilyen úriemberek társaságában lenni.
~ Mindjárt felfordul magamtól a gyomrom…
- Akkor induljunk is – vigyorgott Sebastian, ahogy a karom után nyúlt.
- Előbb szólnom kell a nagynénémnek. Szívrohamot kapna, ha felszívódnék. Képes és a rendőrséggel kerestet – jegyeztem meg, majd végre sikerült elslisszolnom mellette. – Mindjárt jövök.
- Rendben, de igyekezz! – vigyorgott, majd a fenekemre csapott egyet, amíg még egy karnyújtási távolságban voltam tőle.
Díjat kérek azért, hogy képes voltam megállni, hogy ne ordítsam le a fejét a rohadt halálba, és ne verjem ki helyből az összes fogát… ez már önuralom a javából. Büszke vagyok magamra.
Sietős léptekkel igyekeztem megtalálni Namiko-t, közben pedig azon gondolkodtam, mi fog rám várni, ha elmegyek arra a meghívásra… tuti, hogy nem virágok fognak omlani a plafonról…