A nagy Fesztivál!

Rohantam a tömegnyi idióta felé, akik látszólag sehogy sem bírtak el az ellenfelükkel.
~Ennyire erős lenne, vagy csak ennyire bénák?
Az elém kerülő akadályokat gyermeteg könnyedséggel ugráltam át, majd hamarosan elérkeztem az összecsapás helyszínére, ahol szép kis tömeg gyűlt össze. A félkegyelmű Reigenen, és a káposztaaggyal rendelkező Maxen kívül még vagy legalább egy, vagy akár több tucatnyi alak is összegyűlt.
- Örültem a kis játéknak, de azt hiszem ideje mennem
Az idegen szavai eléggé bajsejtelmesek voltak, vigyoráról nem is beszélve. Hatalmas sebességgel közénk ugrott.
~Az agyam eldobom! Hogy lehet ennyire gyors?!
Egy röpke pillanattal később apró szúrást éreztem a mellkasomon. Azonnal a fájdalom irányába kaptam. Megnéztem a sebet, de alig hogy megkarcolódtam. Feltekintettem ellenfelünkre, aki zsebre tett kézzel ácsorgott.
- Na, most döglesz meg, te… - mondatom nem bírtam befejezni, mert mikor futásnak eredtem volna összecsuklottam, mint egy rongybaba.
Nem igazán értettem, hogy pontosan mi is történik, de mikor láttam, hogy hozzám hasonlóan jártak a többiek is, akkor már sejtettem, hogy hatalmas bajban vagyunk.

- Örültem a kis játéknak, de azt hiszem ideje mennem- mondta az idegen. Abban a pillanatban, a szemmemel nem tudtam követni lépéseit. A srácok is megdöbenve álltak csak. Már idnultak volna felé, amikor hirtelen mindenki megállt, egy pilanat múlva pedig a tér vérásztatta kövét nyomták. Max...a tüzes fiú, és az alakváltó is a földön hevertek. Sőt, kisvártatva végigcikázott a tömegen s dominószerűen döltek el az emberek, senki sem értette mi történik . Megdermedtem a félelemtől. Az utolsó porcikámig hatolt. A fickó zsebretett kézzel állt s vigyorgott a földön haldokló mágusokra. Agyamban a segítség fogalma vert tanyát, de fölállni sem erőm, sem bátorságom nem volt. Igyekeztem minél inkább meghúzni magam hogy ne vegyen észre, de közbe a bensőm dühöngött , s legszívesebben nekimentem volna a fickónak, de az egyenlő lett volna az öngyilkosággal. Tudtam, ha meglátna, vagy felelőtlenül nekitámadnék...egy szempillantás alatt végezne velem, s akkor ki segít a többieknek? Szerencse hogy engem nem támadt meg, azzal a különsösen gyors technikával. Csak azt láttam hogy a srácok a melkasukat szorongatják. Ha a fickó eltűnik, mivel biztos a dolgában, és teljesen megvan róla győződve hogy meg fognak hallni a mágusok, így ha eltűnik, tudok nekik segíteni valahogy, vagy segítséget hívni. Csak ezért köynörögtem, hogy tűnjön el végre...
-Amíg nem tűnik el ez a szemét... nem tehetek semmit!-hagzott fejemben a pánik teljes mondat.-csak tartsatokki, könyörgök ne halljatok meg!-nem akartam végignézni ahogy újjabb, számomra kedves emberek hallnak meg...s én ugyanúgy túlélem az egészet...

A fickó abba hagyta az akrobatikus bemutatóját, amivel elugrott minden felé irányuló csapástól, aztán hirtelen eltűnt. Már vártam, hogy mikor bukkan fel valaki mögött, ám ezúttal ez nem történt meg. Keresve az ellenfelet valaki felkiáltott.
- Ott van!
A srác pillantását követve én is észrevettem egy nálunk magasabb emelvényen ácsorgó gyilkost, aki ekkor tűntette el a fegyverét a kezéből.
- Örültem a kis játékunknak, de azt hiszem ideje mennem – ahogy ezt kimondta kitárta a kezeit és a ruhája ujja alól előugrott egy-egy rejtett penge. Furcsáltam, hogy ez mitől lehet más, mint a megidézett fegyverei.
- A soha viszont nem látásra… - hangzott el tőle az utolsó mondat baljóslatul. Ekkor újra eltűnt onnan és hihetetlen sebességgel végig cikázott a színpadon lévő tömegen, mikor elém ért egy szúrást éreztem a mellkasomon, aztán már el is tűnt. A támadás, nem volt vészes, még csak mély se volt a seb.
- Hát ez meg mi volt? Csak ennyi telik tő… - nem tudtam befejezni, mert hirtelen minden izmom megbénult és összerogytam egyöntetűen a tömeggel. Úgy látszott a pengéken méreg volt és mindenkit eltalált vele.

~Vicces volt, jó volt de ideje lesz mennem~
Elindultam, pár lépést tettem előre, majd megfordultam és úgy, hogy mindenki jól lásson meghajoltam a "közönség" előtt.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttek ma este és végignézték ezt a páratlan műsort. Ne feledjük, hogy ez mind nem jöhetett volna részre, ha nem segít, az Új Oracion Seis! Köszönöm és további szép estét!
Mosolyogtam és ismét fordultam, már éppen léptem volna árnylépéssel tovább, mikor furcsa érzés kerített hatalmába. Előre lendülő bal lábamat hirtelen jobbra rántottam és oldalra szökkenve fordultam a tengelyem körül. Ott ahol az előbb én álltam most már csak egy nagy fekete koromfolt, a hatalmas fénylövedéktől ami odacsapódott. Tekintetemmel azonnal keresni kezdtem a támadómat, de csak egy újabb fénygömböt láttam közeledni. Hatalmas fényáradat és robbanás szerű hang borított el. Mikor ismét láthatóvá váltam kívülről, a kezemben egy tonfa volt, sikerült az Ex-quip. Egy fekete fegyver mágikusan volt megbűvölve, hogy elnyelje a fénymágiát, épp időben sikerült elővennem. Ismét közeledett, de most nem fénygömb hanem egy hatalmas fénysugár, aminek volt valami a közepében. Nem is valami hanem valaki, egy mágus! Ismét előretartottam a tonfa-t, azzal hárítottam a fénnyel burkolt öklét ami az arcom felé száguldott. Nekem csapódott, olyan volt mintha ágyúból lőtték volna ki, de szerencsére mágikus fegyverem megfogta. Egymás szemébe néztünk, érzéstelen tekintetébe belevigyorogtam és a szabad kezem már lendült is felé, hogy leszúrja a rejtett pengével. De sajnos nem értem el, mert a tonfa-m hangos reccsenéssel megadta magát a hatalmas varázserőnek. Eltalált és nekitrancsírozott volna a színpad hátfalának, ha nem szökkenek felfele, így csak a levegőbe repített, ahol egy hátra szaltó segítségével megálltam egy magas gerendán.
~Rohadt életbe. Ki ez?! Basszus nagyo...~
Szitkozódtam de nem tudtam sokáig, hisz a hatalmas és díszes talárt viselő mágus, még mindig fényárban úszva felém emelte a kezét. Szinte mozdulatlan szájjal hadarta el a varázsszavakat, mire újabb fénygömb repült felém. Szerencsére tudtam kapcsolni időben, már rég az árnyékok világában jártam mikor a fény odaért az előző tartózkodási helyemre, mivel fénylett az ellenfelem sok árnyék adódott, csak azt kellett kitalálnom melyikből tűnjek elő. Pont a háta mögött emelkedtem ki és jobb kezem pengéje ismét röppent felé. Ő hátra sem nézett, ökle körül oroszlánfejet formázó fénykesztyű alakult és egy laza mozdulattal kézfejjel halántékon vágott fordulva, de olyan erővel, hogy én azonnal oldalra szálltam és testemmel bezúztam a legközelebbi ház falát. Egy ágy romjai közül kecmeregtem épp ki, egy pillanatra még az eszméletemet is elvesztettem. Ő már ott állt és újabb csapással, kalapácsütéssel akart lesújtani, de én ekkor hanyatt feküdve elmerültem az árnyékokban. A színpadon érkeztem meg ismét, mindenen fájt.
~Büdös picsába...rohadt életbe...ki a franc ez az alak...?~
Hirtelen az előttem lévő árnyékból felbukkant az ellenfelem feje és szinte kiugrott onnan. Már nem úszott fényárban, helyette árnyékok aurája keringett körülötte.
~Mi a fa...?~
Megragadta a torkomat, én alig tudtam reagálni és máris a földnek csapott. Felemelte a másik kezét, körülötte árnyékokból egy penge alakult, de ekkor a szél erejével felugrott és magasra röppent. A rejtett robbanó zacskók felé száguldottak és pár méterrel előtte robbantak fel. Eközben kicsit köhögve felpattantam és két kezemben ikerpengék jelentek meg.
- Te nyamvadt...
Káromkodtam ismét hisz ahogy a füst elszállt ő szinte sértetlenül állt ott, csupán a maga köré vont kőpáncél darabkéji hullottak szét ahogy lebegett. Beálltam harci állásba és felkészültem, ő egy hosszú-kardot Ex-quip-elt és ellökve magát elém csapódott, majd a pengék táncba kezdtek. Hihetetlen gyors volt, egy kézzel bírta tartani az én iramom, sőt folytonos védekezésre kényszerített. Szemében láttam, abban a nyomorult rezzenéstelen tekintetben láttam a szánalmat, hogy erősebb nálam. Sajnos ez így volt igaz. A folyamatos védekezés közepette szerencsére tudtam egy varázslatot létrehozni. Igaz kiütött egy kardot a bal kezemből, de ekkor a körülöttem lévő árnyékok szinte életre keltek és auraként kezdtek csíkszerű alakzatokban táncolni körülöttem. Kardjainak csapását több száz kardként védték ki, valamint vissza-vissza is szúrtak ami miatt most ő került szorult helyzetbe. Nem teketóriáztam. Elraktam a kardot és kezeimmel intve tíz árnyékkar emelkedett ellenfelem körül és ragadta meg, minden lehetséges mozgást gátolva tőle. Megkötözve, erősen szorítva végre egyet szusszanhattam. Kezei nem tudnak mozdulni így nem tud varázs...
Ekkor olyan dolog történt amit soha életemben azelőtt nem láttam. Egyszer csak annyit mondott:
- Karok...
És a karjaim mintha száz ember ugrott volna rám, kővé merevedtek és oldalra szegeződtek.
~Mi...?~
- Lábak....
Hallatszott ismét a hangja és egy hihetetlen erő a lábaimat is megtermesztette. Nem tudtam mozogni, így az árnyékok is leestek róla. Kétségbe estem, a menekülés lehetetlen volt. Kapálóztam de nem történt semmi. Ekkor ő kicsit összeszedve magát, kinyújtotta a fél kezét és fény kezdett gyűlni az ökle előtt. Itt a vég...
Ekkor, hirtelen felnyögött egy szerencsétlen aki a mérgemtől szenvedett épp az idegen mágus lába mellett, ő azonnal odakapta a fejét, keze elől eltűnt a fény, én pedig hirtelen újra tudtam mozogni. Nem is kellett nekem több. Elmerültem egy árnyékban és legközelebb csak a város határánál bukkantam fel. Sebektől borítva, megszégyenítve, mérhetetlen dühvel indultam vissza a mesterhez...

Mesélői kiegészítés:
A mágus, a csata után szinte azonnal egy furcsa varázslatba kezdett, majd mint egy robbanás, úgy száguldott szét egy fénykör az egész városon. Akit érintett (azaz mindenkit) abból lassan elszivárgott a méreg, sőt a sebei is gyógyulni kezdtek, kellemes meleg érzés mellett. A varázsló, aki egy gyönyörű, hosszú fehér hajú nő volt, hatalmas mágustalárt viselt, biztos külföldi viselet. Mintha megszédült volna, hirtelen a földre ült és kicsit megizzadva megpróbálta kifújni magát. Ti mind egyre jobban érzitek magatokat, ahogy a város többi mágusa is. Reakciókat írjatok és, hogy mit csináltok mikor már tudtok mozogni!

A már-már teljesen üvegessé vált szemeim előtt a romossá vált város terült el. Era egyetlen egy rosszakaratú mágusnak köszönhetően teljesen romokban hevert, olyan volt, mintha éppen az Armageddon közeledett volna. Ha pedig egy ilyen személy létezett, akkor minden bizonnyal volt egy párja is, aki legalább hasonló horderejű erőkkel bír, mint ő.
A padlón elhasalva feküdtem, és éreztem, hogy testem minden porcikájából fokozatosan párolog el az energia, ami ellen képtelen voltam cselekedni. Páholyból nézhettem végig, ahogy több tucat ember társaságában, úgy döglök meg, mint egy megmérgezett patkány, akit gazdája a terrárium túloldaláról érdeklődve figyel.
Az ellenfelünk, mér éppen indulóban volt, amikor valami olyan történt, ami mindenkit meglepett. Valaki, valahonnan, óriási erejű támadásokkal rohamozta meg a rosszfiút. Rögtön azt hittem, hogy a klán mesterek valamelyike tért vissza, vagy csupán az egyik S rangú mágus bukdácsolt vissza a város határából. Mindenesetre ez talán, esetleg még egy halvány esélyt mutatott arra, hogy túléljük ezt a mérget. Bár éreztem, hogy időm fogytán van, az összecsapás pedig csupán pillanatokkal korábban vette kezdetét.
Bumm! Bumm! És BUMM! Folyt a csata előttem, pedig lassan minden kezdett maximálisan elsötétülni. Ám még mielőtt a sötétség elnyelt, s végleg magába zárt volna, hirtelen vakító fényesség kerekedett, mire a testemet kínzó méreg mintha elpárolgott volna. Már szinte el sem akartam hinni, hogy imént a halál lélegzetét is az arcomon éreztem, most pedig sikeresen megmenekültem előle.
A megmentőnk nem más volt, mint egy külföldi mágus, legalább is az öltözékéből erre következtettem. A nőt látszólag alaposan kifárasztotta az előző csata és a mi megmentésünk is.
Talpra küzdöttem magam, kissé sajgó tarkóm megmasszíroztam, egy fancsali ábrázat közepette, majd kinyögtem egy szót.
- Köszönöm! – biccentettem a megmentőm irányába.

A mágus önelégülten indult el, ám pár lépés után megállt és megfordulva meghajolt.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttek ma este és végignézték ezt a páratlan műsort. Ne feledjük, hogy ez mind nem jöhetett volna létre, ha nem segít, az Új Oracion Seis! Köszönöm és további szép estét!
~ Új Oracion Seis…?
A világ kezdett homályosodni. A fickó elindult, hogy eltűnjön és itt hagyjon minket a halál torkában. Nem sok erőm maradt. A méreg kezdett szétterjedni a testemben. A hátamon feküdve lassan forgatva körbe néztem. Körülöttem mindenki a földön feküdt és hasonlóképp szenvedett. A színpad körül csak káoszt, romokat és pusztulást láthattam.
Próbáltam mozdulni, de a nyakamon kívül semmi máshoz nem volt erőm. A helyzet menthetetlennek látszott. Úgy látszott megkellett barátkoznom a halál gondolatával.
~ Bocsi apa, nem jött össze…
Egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Lehunytam a szememet, hogy úgy várjam meg azt a bizonyos pillanatot, de ekkor valami erős zaj hallatszódott. Kinyitottam a szememet, de minden homályos volt. Csak valami vakító fényt láttam. A hangokból és a villogó mágikus fényekből arra következtettem, hogy valaki az utolsó pillanatban sikerült felvennie a harcot a orvgyilkos Oracion Seis-essel. A küzdelem sokáig tartott. Biztos méltó ellenfélre akadt. Bár nem sokat láttam és éreztem, hogy lassan elhagy minden erőm, drukkolni akartam neki. Kinyitottam a számat, hogy egy „Mindent bele!”-t mondjak, de csak egy hangos nyögést sikerült összehozni ebből.
Már majdnem elragadott a halál jéghideg karmai, mikor egy varázslat járta el a testemet és hirtelen visszarántott a halál torkából. Egyre jobban lettem. A kellemes meleg érzés tetőtől talpig átjárt. A látásom is teljesen helyreállt és felültem. Körbenéztem és megláttam a megmentőnket. Egy gyönyörű hosszú fehér hajú nő volt. Valami fura mágus talárt viselt, amilyet még soha nem láttam. A kimerültségtől lihegett, biztos sok varázserőt használt föl, hogy megmentsen minket. Eközben mindenki összeszedte magát és felállt vagy felült.
- Köszi! – kiáltottam vigyorogva az idegen megmentőm felé.
Ekkor Anoya bukkant elő és biceg fel hozzánk a színpadra.
- Reigen! Max!
Vidáman integetni kezdtem neki és rámosolyogtam. A mosolyom mögött, azonban komoly gondolkodásba estem.
~ Új Oracion Seis? Ezek szerint többen is vannak ilyen szörnyűen gonosz és erős mágus? Ennyi mágusnak esélye se volt egy ellen. Mi lesz velünk…
Bár belül mardosott ez a kétségbeejtő gondolat, kívül továbbra is mosolyogtam és lelkesen integettem Anoya-nak.

Minden kezdett lenyugodni, a nézők is kezdték összeszedni magukat, ahogyan a hatalmas hatókörű gyógyvarázs hatni kezdett rajtuk is. Az erősebbek és a mesterek is kezdtek visszaszállingózni a főtérre. Sokan kíváncsian meredtek a fehér idegenre, aki elég fáradtnak látszott. Mikor úgy érezte, hogy mindenki tud figyelni a színpad közepére állt és hangosan beszélni kezdett. Hanga nem lett volna elég, hogy bezengje a teret, mégis mindenki halhatta és tisztán értette.
- Elnézést kérek tőletek, Fiore varázslói. Én vagyok az igazi Whitemantle, akit meghalni láttatok csupán egy varázslény amit én teremtettem és irányítottam. Tudtam, hogy merénylet készül ellenem, ezért cselekedtem így, de sajnos ők kijátszottak engem és feltartottak, azért értem ilyen későn ide - lihegve beszél, biztos sok erőt használt, de még így is gyönyörű az arca - figyelmeztetnem kell titeket, hogy egy hatalmas erő, egy nagy gonosz közeleg. Az én hazámban is járt és csak káoszt és pusztulást hozott. Ő az aki az Oracion Seis nevű klánt is újra talpra állítva próbál majd titeket is elpusztítani, vigyáznotok kell...! - ismét félbe kellett szakítani a mondanivalóját, hisz ekkor nagy késve megérkezett Fiore dicső hadserege. Ezután a dolgok eléggé felpörögtek. A hadsereg felvonultatta a mágikus osztagot is és ellentmondást nem tűrően elkezdték kezükbe venni az irányítást. Whitemantle-t elvezették és biztonságba helyezték, a többieket meg ellátták, egyesével kihallgatták majd hazaküldték őket. Ahogyan titeket is.
Erről írjatok pár sort, végül térjetek haza! (ez legyen a zárópostotok!)

Lassan minden kezdett normalizálódni, ahogy a gyógyvarázs kezdte kifejteni a hatását. A nézők már egészen jó bőrben voltak, mikor hátulról valaki megragadta a vállamat. Reflexből hátra akartam csapni, de elkapta az a valaki a kezem.
- Hóó! Nyugi! Pihenj, katona! – Vigyorgott rám Erik. – Mára vége a törésnek.
- Nem mondom, tudsz időzíteni… - morgolódtam.
- Max-et hol hagytad el?!
- Hát izé, nem is tudom, nem is találkoztam még vele. – valamiért inkább nem akartam elárulni, neki, hogy a csata kellős közepén talán jobban nyírtuk egymást, mint az ellenséget.
- Megyek, és megkeresem!
Alig indult el Erik, mikor a megmentőnk megszólalt.
- Elnézést kérek tőletek, Fiore varázslói. Én vagyok az igazi Whitemantle, akit meghalni láttatok csupán egy varázslény, amit én teremtettem és irányítottam. Tudtam, hogy merénylet készül ellenem, ezért cselekedtem így, de sajnos ők kijátszottak engem és feltartottak, azért értem ilyen későn ide figyelmeztetnem kell titeket, hogy egy hatalmas erő, egy nagy gonosz közeleg. Az én hazámban is járt és csak káoszt és pusztulást hozott. Ő az aki az Oracion Seis nevű klánt is újra talpra állítva próbál majd titeket is elpusztítani, vigyáznotok kell...!
Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi miatt dobjam el az agyam. A varázslényes cucc miatt, vagy az Oracion Seis miatt…
De mielőtt döntésre jutottam volna, betoppant az ország dicsőséges hadserege, ahogyan szokott. Mint mindig pontosan akkor, amikor már lerendeztük a dolgokat. Lassan felmerült bennem az is, hogy a hadsereg is a rosszfiúk kezében van, és véletlenül mindig azért késik le a nagy eseményt.
A habzó szájú okosok azonnal nekiláttak okoskodni, megmentőnket biztonságba helyezték, míg az arra rászorulókat ellátták. A többieket, velem egyetemben, külön-külön kihallgatták, végül pedig utamra engedtek.
Magányosan ballagtam kifelé a városból, miközben letörten konstatáltam, hogy ma sem akadtam rá egyik testvéremre sem. Tudtam, ha továbbra is így bénázok, akkor kifutok az időből.
- Héj! Gyere csak! – valaki megragadott a grabancomnál fogva és maga után rántott. – Hazafuvarozlak téged is! – Mondta Erik, miközben már egy földtsunami félén utaztunk. Mellettem éppen ott hevert Max a béna gitárjával együtt, fején egy jókora púppal. Megfordult a fejemben, hogy csinálok neki még egyet, de Erik megkínált egy kokival, amiből azonnal megértettem a célzását.
Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy igazak-e azok a szóbeszédek, hogy Erik tényleg jártas az összes elemi mágiában, ami csak létezik. Bár a besorolásába belegondolva, lehet, hogy igazak voltak a szóbeszédek…

Anoya felért mellénk a színpadra. Valósággal remegett a fáradtságtól, majd amint megérkezett és megállt megadóan magát lerogyott a földre és ülve pihent. Szegényke biztos sok varázserőt használt föl, bár belegondolva engem sem kíméltek. Újra lepergett előttem a színpadon töltött események.
~ Esélyem se volt ellene…
Miközben hasonló témájú gondolataimba meredtem le, vissza szálingóztak a mesterek és a magasabb szintű mágusok a színpad melletti főtérre.
Mikorra már jó sokan összegyűltek a színpad körül, a fehérhajú idegen erőt vett magán és felállt. Rajta is látszott, hogy ez az egész roppantul leszívta a varázserejét. Bársonyos hangon megszólalt, ami nem volt hangos, mégis úgy tűnt, hogy mindenki pontosan hallja.
- Elnézést kérek tőletek, Fiore varázslói. Én vagyok az igazi Whitemantle, akit meghalni láttatok csupán egy varázslény, amit én teremtettem és irányítottam. Tudtam, hogy merénylet készül ellenem, ezért cselekedtem így, de sajnos ők kijátszottak engem és feltartottak, azért értem ilyen későn ide. Figyelmeztetnem kell titeket, hogy egy hatalmas erő, egy nagy gonosz közeleg. Az én hazámban is járt és csak káoszt és pusztulást hozott. Ő az, aki az Oracion Seis nevű klánt is újra talpra állítva próbál majd titeket is elpusztítani, vigyáznotok kell...!
Valamiért megakadt a szava. Ekkor mindenki egy irányba kezdett nézni, ezért, hogy ne lógjak ki a sorból én is gyorsan a velük megegyező irányba lestem, ahol ekkor bukkant fel a Fiore Király Hadsereg.
Ami ez után következet, azt szinte nem is bírtam figyelemmel kísérni, olyan gyorsan történt minden. Én csak kapkodtam a fejemet jobbra balra.
Először a katonák lezárták az egész várost. Néhány elitebb katona fölkommandózott a színpadra és a szerényen tiltakozó Whitemantle nevezetű fehérhajú bevándorlót és állítólagos biztonságba helyeztek. Csak reménykedni tudtam, hogy a haja miatt nem számították kisebbséginek. Nem örültem volna, hogyha rosszul bántak volna a megmentőnkkel.
Eközben egy orvosi osztag érkezett meg és ellátott minden létező sérültet, az akár akarta, akár nem. Hihetetlen sebességgel felállítottak egy hatalmas orvosi sátrat és ott elláttak minden sérült embert többek között engem is. Majdnem rám erőszakoltak egy gipszbevonatot, de szerencsére sikerült kibújnom ez alól szerencsére.
Míg a sebesülteket ellátták, addig Fiore Királyság hősies katonái biztosították a terepet és teljes körű diagnosztikát végeztek és neki kezdtem a romok eltakarításában és a helyszín teljes restaurálásának.
Mikor ezzel végeztek és az embereket is teljes mértékben ellátták, jöhetett a kihallgatás. Ez kicsit sokáig tartott mivel egyesével kerültünk sorra. Nagyon izgatott voltam, hogy mikor kerülök végre sorra. Izgatott voltam, hogy vajon miket kérdezhetnek. Reménykedtem, hogy minden kérdésre tudok majd válaszolni és nem tesznek fel semmilyen keresztkérdést. Azonban arra ügyeltem, hogy ne ugorjak a csapdájukba, hisz az első mindig beugratós kérdés.
Néhány órás várakozás után sorra is kerültem, de akármennyire is szerettem volna nem tölthettem el bent sok időt. Öt perc bent lét után haza zavartak. Állítólag kiidegeltem őket, amit cáfolnék. Én csak kedvesen válaszoltam a kérdéseikre és melléjük színesítő kommentárokat adtam hálám jeléül.
Miután mindenki végzett elköszöntünk Anoya-tól, majd elindultunk vissza a klánba. A többiek vonattal mentek, de én inkább lepasszoltam ezt a verziót. Mostanában sokkal jobban szerettem az én kis hűséges vörös lángszőnyegecskémmel utazni. Többiektől elköszöntem az állomáson és megvártam, míg indul a vonatuk, közben vadul integettem nekik vigyorogva. Aztán megfordultam és egy mozdulattal egy vörös lángot varázsoltam a lábam alá, ami a magasba emelt és meg se álltam hazáig. Útközben még mindig az elmúlt órák eseményén pörgött az agyam.