HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Az utolsó Olafson!

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4
SzerzőÜzenet
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Pént. Márc. 09, 2012 6:16 pm

Furcsa, csonttörésre emlékeztető hangok tolakodtak hallójárataimba. Kellemetlen volt, még így látatlanba is, de ahogy hátrafordultam, és megláttam, hogy az izgatottan toporzékoló Olaf tördeli az ujjait kegyetlenül, még a hideg is kirázott. Gyöngyöző homlokkal figyelte a gömböt éppen megérintő Soronot, türelmetlen kíváncsisága szinte izzott, mint a kaput ölelő roppant mágikus erők. Visszafordultam én is a fiú felé. Ujjai hozzáértek a gömb feltehetően sima, talán hideg, talán forró felületéhez, és koncentrálni kezdett, de nem kellett sokáig fenntartania ezt a megerőltető állapotot. Alig hogy megkezdte a műveletet, bármit is csinált, a föld megremegett alattunk, a lakrima pedig kékes fénnyel felizzott. Izmaim ádáz küzdelmet vívtak egyensúlyom megőrzésért, és egész jól tartották magukat, bár külső szemlélőnek talán úgy tűnhettem, mint aki épp hazafelé próbál igyekezni a kocsmából egy átmulatott éjszaka után. A többiek hasonló problémákkal küszködtek, de a remegés egyre csak erősödött, a kapu előtt pedig egy mágikus, tiszta energia alkotta átlátszó, de mégis egyértelmű fal tűnt elő lassan. Hátráltam néhány lépést, ami a remegés miatt inkább valamiféle furcsa táncnak hatott, de még nem volt vége. Egy-két méterrel a föld felett energia kisülések puffogtak fenyegetően a levegőben. Mintha csak egy tűzijáték kellős közepébe csöppentem volna. Levettem a táskámat a hátamról, és a karjaimmal átölelve a mellkasomhoz szorítottam, nehogy a tojásnak valami baja essen. Persze még így sem tudtam szavatolni az épségét, ahogy a saját magamét sem. A kisebb pukkanások közé egyre sűrűbben vegyültek igazi robbanások, ráadásul egyszerre több helyen, folyamatosan cikázva a tisztáson. Nem tudtam mit tenni, csak reménykedtem hát, hogy a szerencsém nem hagy el, és nem talál el egy robbanás sem. A lakrimára néztem, amitől már odébb lépett Sorono, és ami lassan világoskékbe, aztán fehérbe váltott, túlvilági fényt árasztva magából, míg a ragyogás olyan mértéket nem öltött, hogy kénytelen voltam nem csak behunyni, de karommal el is takarni szememet. Aztán egy tompa pukkanást hallottam, és a föld megnyugodott, a kisülések abbamaradtak, a fény pedig megszűnt. Leengedtem karomat, és kinyitottam a szemeim. A lakrima tejfehéren, fénytelenül, de sértetlenül állt az emelvényen, a levegő mintha kiürült volna, a hőmérséklet lecsökkent a normálisra. Felegyenesedtem, de ahogy újra közelebb léptem volna, a föld ismét rázkódni kezdett , bár ezúttal nem olyan erősen, a kapu pedig megmozdult, és mennydörögve nyílni kezdett befelé, amíg meg nem akadt. A föld újra megállt a kapuval együtt, ami csak résnyire nyílt ki, de méretei miatt még így is több méter széles utat engedett nekünk a sötét barlangba.
- Tudtam én, hogy sikerülni fog! Hálás köszönet! Most már csak a sárkány van hátra, és miénk a dicsőség! Gyertek! - Olaf csillogó szemekkel, izgatottan vetette bele magát a tátongó űrbe. Én visszavettem a táskámat a hátamra, és a többiekkel együtt szintén besétáltam a bejáraton.

A barlangba lépve rögtön szemet szúrt a természetellenes sötétség. A napfény mintha megtorpant volna a kapuban, nem akart továbbterjeszkedni. A lakrima vakítása után ráadásul nehezebben alkalmazkodott a szemem, de gyanítottam, hogy nem ezért nem tudom megszokni a homályt, hanem azért, mert ez nem homály volt, hanem mély, vak sötétség, szinte a bőrömön éreztem. A kapu közelében, valahol a fény és a sötétség meglepően éles határvonalán álltam meg, nem mentem beljebb. Hunyorogva figyeltem Olaf széles hátát, majd árnyba borult, markáns vonalú arcát, amint szembe fordult velünk, kezében pedig egy dorongot, talán fáklyát szorongatott, amiről fogalmam sem volt, honnan került hozzá.
– Kedves varázsló barátaim! Neves ez a mai nap.. – közben meggyújtotta valamivel a kezében lévő fáklyát. - ..örökre fenn fog maradni a történelem és legendák egén! Figyeljetek, hisz ma olyat teszünk, mint előttünk kevesen mertek és bírtak! Had mutassam be nektek, a hatalmas, félelmetes sárkányt! – teljesen szkeptikus voltam, ha ott lett volna a sárkány, már rég felfalt volna minket, vagy ilyesmi, de mindegy, nem agyaltam ezen, inkább figyeltem mi történik. Olaf elhajította a fáklyát, minek folytott fénye leginkább egy Földvilágról megfigyeld csillagra hasonlított az égen…. vagy inkább egy hullócsillagra. Aztán a dorong leesett a földre, de a lángok a levegőben maradtak. Kikerekedett szemekkel bámultam, amint a lebegő tűzpamacs hirtelen fellobbant, majd vékony sávokban, őrült gyorsasággal kezdte körbefutni az oszlopot, ami közben láthatóvá vált a felerősödött lángok fényének köszönhetően. Nem állt meg azonban az oszlopon, a tűz keskeny sávokon követte a fekete anyagot a plafonon és a földön, egyre csak szerteágazva, így szinte pillanatok alatt fénybe borítva az egész helyiséget. Végre megláttam hova is jutottunk, így beljebb lépkedtem, de csak lassan, mert nem tudtam figyelni hova lépek. Túlságosan elvonta figyelmem a kőterem, aminek méretei szinte mellbe vágtak. Óriási természet vájta aulában álltunk, a fölénk tornyosuló kőrengeteg több emelet magasan volt. Természetesnek hatott, mégis emberi kéz nyoma is felfedezhető volt, bár el nem tudtam képzelni ki vagy kik képesek ilyen monumentális építmények felépítésére a természettel karöltve. Díszesen faragott oszlopok, hatalmas boltívek tarkították a termet, a földön pedig rengeteg… holmi hevert szerteszét. Könyvek, dísztárgyak, relikviák, szobrok, serlegek, ékszerek, szőnyegek és festmények, vaskos kódexek, mind mintha egy másik világból származott volna. A múlt emlékei lehettek ezek, egy olyan múlté, amiről én csak könyvekben olvashattam, és most itt hevert ez a rengeteg műemlék, megfogható közelségben, magukba zárva az ősi tudást, a kultúrákat, az embereket. Tekintetem nehezen, de újra megtalálta az immár magába roskadva, csalódottan, összetörve előre bámuló óriást, és amit nézett… egy hatalmas csontváz. Hosszú farokkal megtoldott gerincoszlop, hajó méretű lábfejek, erőteljes, házat is elnyelő bordázat, a törzsből kinövő, óriási szárnyakban végződő nyúlványok, kétujjnyi vastag, az állkapocsnál csonttüskékkel díszített koponya… Egy sárkány csontváza, ehhez kétség sem férhetett. Egy percig mozdulatlanul álltam, és csak bámultam a fenséges teremtmény maradványait, se megszólalni, se megmoccanni nem tudtam, de még tán levegőt is elfelejtettem venni. Olaf megsemmisülten, egész testében remegve lépett a koponyához, majd tenyerét az orrához érintve, mintha csak simogatná azt, lehajtotta a fejét, és… talán gyászolt, nem tudom. Nem láttam az arcát, és ez így rendjén is volt. Elindultam a terem közepén álló csontváz felé, amit tucatnyi oszlop zárt koszorúba, és közben igyekeztem minél többet megfigyelni a földön heverő tárgyak közül. A könyvek, tekercsek és kódexek halmai közt biztosan van nem egy mágiával foglalkozó kötet. Vihetnék egyet-kettőt Akirának, úgyis gyűjti az ilyesmit. Legszívesebben végiglapoztam volna az összeset, borzasztóan kíváncsi voltam, hogy miről szólhatnak, ráadásul ki tudja mikor olvasta utoljára el bárki is őket. Ahogy odaértem a csontvázhoz, az egyik lába alatt furcsa repedéseket, vájatokat találtam a padlóban, de nem csak én vettem észre őket…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Szer. Márc. 14, 2012 11:29 pm

Kao a gömbre koncentrált, majd áramoltatni kezdte bele az energiát. A Crystal Touch nem működött, de Kao nem is azt akarta, nem is hitte, hogy működne a lacrymán, csupán ez volt a mágiája, amivel egyenesen másik tárgyra tudott hatni. Az első pillanatig minden szokványosan ment, az energia kiáramlott Kao tenyerén, de ami következett minden volt, csak nem várható. A kristály ragyogó kéken izzott fel, és az örökké bizsergő mágia azonnal forrongani kezdett.
Kao tekintetét egy jégfehér kitörés vakította el, majd amint visszanyerte a látását, újabb és újabb kisülések távoli nyalábjai fájdították a szemét. A szemei kápráztak a villogástól, és azt hitte, hogy a látása is veszélybe került, a látását beborította a fényesség. Eltartott pár pillanatig, de végül csak rájött, a vakságát a fal okozta, ami izzani kezdett előttük, eleven mágia töménytelen mennyiségben hevítette a levegőt, és a kisülései egyre hatalmasabbak lettek. Kao utolsó pillantása a falra ekkor esett. Egy jókora kristály teremtett maga és a fal közé, amikor egy kisülés egyenesen felé ívelt, majd a tömböt meglökve magát is lesodorta az emelvényről...

- Tudtam én, hogy sikerülni fog! Hálás köszönet! Most már csak a sárkány van hátra, és miénk a dicsőség! Gyertek! - Ezek voltak az első szavak, amiket hallott, majd a romok mellől kilesve látta az óriás alakját beleveszni a kapu hatalmas szárnyai közötti sötétségbe. Kao is közelebb lépett, mint a többiek, majd amikor Atsui követte az óriás példáját ő is belépett a kapu szárnyai közötti folyosószerű sávba. A nyílás végét már alig lehetett látni pedig a fénynek dárdaként kellett volna a magas nyíláson átszabnia a sötétséget, ami valamiért mégsem engedett.
Pontosan mint az átjáróban, gondolta Kao, és beljebb lépett párat. Atsui mellett állt meg, ott, ahol még biztos lehetett abban, hogy a szemei látnak maga elé. Az átjáró más volt. Ott volt egy vég és egy irány. Itt nem létezett egyik sem, csak egy lehetséges lény, aki ebben a kamrában, vagy barlangban(?) élt tehát ismerte a sötétségét, a formáját. Még egy olyan ember mellett is mint Olaf, ez öngyilkosság volt.
– Kedves varázsló barátaim! Neves ez a mai nap! – közben meggyújtotta valamivel a kezében lévő fáklyát, ami ki tudja honnan és mikor került hozzá. Kao mintha emlékeett volna, ezt a sötétséget nem szegte át semmi - elvileg, avagy az óriás csak nem mondta el mi volt az igazi titok. - Örökre fenn fog maradni a történelem és legendák egén! Figyeljetek, hisz ma olyat teszünk, mint előttünk kevesen mertek és bírtak! Had mutassam be nektek, a hatalmas, félelmetes sárkányt! - A fáklya kirepült az óriási kézből, majd koppant a falon. A láng úgy terjedt szét, mintha petróleumban áztatott lepedő terítette volna a falat, vagyis az oszlopot, ami így pillanatok alatt vált lángoló jelzőfénnyé, és elnyomta még a terem misztikus sötétjét is. Kao, a láng terjedését követve szúrta ki a fekete anyagot, ami olajként égett, és azzal a tudattal, hogy az anyagból mindenképpen mentenie kell egy adagnyit, várta, hogy mi lesz a tűz eredménye.
A terem, merthogy az volt amint a tűz terjedésével kiderült, hatalmas méretéhez pontosan illett a világítás mértéke. A fekete anyag, mint azt végül látni lehetett, szabályosan és tervezetten járta körbe az oszlopokkal árkádolt hatalmas teret, és végül egy vöröslő fényárban úszó terem, a leghatalmasabb, amit valaha láttunk rajzolódott ki előttünk. Mindenki pillantásai és kifejezése a meglepődöttségtől és a hitetlenségtől volt fűtött, Kao pedig csak arra tudott gondolni, hogy ilyen körülmények között mindenre fel kellett készülniük. Például egy olyan bestiára amit Olaf keresett...
És meg is találta. Egy tőle meg nem szokott hang jött a távolból, ahol az óriás alakja eltörpülni látszott az először csak romhalmaznak félreismert csonthalmaz mellett. Kao egyelőre nem vett tudomást a körben heverő tárgyakon, csak Olaf felé sietett. Érkeztében mérte fel a sárkány(?) csontjai alapján a méreteit. Ahogy a legendák szóltak, a teremtmény óriási lehetett. A feje csupán elég volt, hogy megmérkőzzön Olaf méreteivel, a többi tagja pedig mind hosszú és elegáns lehetett. És erős. Törhetetlen.
A csontok még por és ősöregnek tűnő, évek lepte takarója alatt is tökéletesek voltak. Kao lesöpörte a kar csontjait amik mellett állt, és egy pár pillanatig csodálta a tökéletes és rideg csontot. A tekintete aztán tovább kalandozott, végig a karon, a karmok felé - a fejében volt a gondolat, hogy érdemes lenne elvinni közülük, talán különleges erejű fegyver, vagy épen alapanyag lehet belőlük.
A gondolat egy pillanatig időzött, majd tovatűnt, ahogy a karmok előtt a földön az árnyak érdekes játékára lett figyelmes a szem. Írás volt, a vésetek jellegzetes robosztus egyenességével, de írás volt, amit talán maga a sárkány karcolt a kőbe. Számára ez csak karc lehetett, míg a jelen levők számára ez egy durva és mély véset, amit hátrahagytak. Kao nem tétovázott, a tenyerét a földre helyezve kristályt teremtett, és hagyta hogy a kristálya kitöltse a teret a tenyere és a talaj sziklái közt, lenyomatot képezve az üzenetről. A durva kis táblát aztán magához vette, kisebb darabokra tördelte, és a táskájába tette.

Atsui lépett mellé, és némán vizsgált az írást, mire Kao egy kicsit alrébb fordult, és vizsgálni kezdte a kéz csontjait. Egy megfelelő, minél hibátlanabb karmot keresett...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Kedd Márc. 27, 2012 10:06 pm

- Háhá, mégis csak nekem van a legtöbb eszem ebben az eszelős brigádban! – tört be gondolataim közé becsvágyó énem komisz hangja.

A nehéz elméleti szülés után a Kao nevű fickó kézrátétellel bűvölte meg a lacrimát. És mit ad Isten? A kapu mozogni kezdett. Igyekeztem kiélvezni a pillanat örömét, mert ha bent csakugyan egy sárkány lapul, akkor lehet, hogy már nem sokáig fogok mosolyogni. Nem mintha nem bíznék Olaf irdatlan erejében és vadászati tudásában, de a sárkányokról alkotott elképzeléseim messze meghaladtak mind az ő, mind az itt megjelent mágusok együtt erejét. De ne legyen igazam!

A kapu szárnyai kettéváltak és lassan kitárultak. Időtlen por hullott alá, ami köhögésre kényszerített.

- Tudtam én, hogy sikerülni fog! Hálás köszönet! Most már csak a sárkán van hátra és miénk a dicsőség! Gyertek! – jelentette be tündöklő tekintettel a sárkányölő és becsörtetett, mint valami gladiátor a sötét üregbe.

Kicsit félve léptem utána. Fénymágia ide vagy oda, az ilyen sötét helyeket nem szerettem. Biztos valami gyermekkori trauma. Bár az tény, hogyha nővel voltam nem zavart az ilyesmi. Biztos, mert volt mibe kapaszkodni, afféle horgonyt képzelve el, ami biztos pontot nyújt az éj végtelen sötétjében.

És Kakte, a hős nekiindult a barlang sötét szájának, tapogatva a maga előtt lévő teret!

A halvány fény gyorsan elpárolgott, így nem maradt más, mint mindent elnyelő homály. Lassan lépdeltem, minden mozdulatomra ügyelve. És mikor már a kétségbeesés csírái kezdtek feltámadni lelkem termékeny földjében, megtaláltam a horgonyt! Kellemes megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. A horgony puha volt és rugalmas. És a hűvös ellenére meglepően meleg.

Apró szikra lobbant. Az óriás keze tűzbe borult. Nem is! A kezében lévő rúd. Könnyű összekeverni a homályban, tekintve Olaf irdatlan méreteit. És az egyre terjedő világosság horgonyomat is lassan elérte. És a tűz fénye tükröződött benne! Basszus, ez Sophy. És az ő két dinnye méretű „horgonya”. Gyorsan beugrottam az egyre fogyó árnyékok egyikébe, így várva a megváltást.

- Kedves varázsló barátaim! Neves ez a mai nap! Örökre fenn fog maradni a történelem és legendák egén! Figyeljetek, hisz ma olyat teszünk, mint előttünk kevesen mertek és bírtak! Had mutassam be nektek, a hatalmas, félelmetes sárkányt! – mentette meg Olaf a helyzetet, mert így minden szem rá szegeződött.

A fáklyáját a semmibe dobva fényárba borította az egész helyiséget. Hiába na, tud a fickó. A fény pedig hihetetlen dolgokat világított meg. Könyvek, tekercsek hada borította a termet. Bármely könyvtáros itt helyben könnyekbe tört volna ki a látványtól.

A terem közepén pedig ott feküdt Olaf jutalma. És már nem is mozdulhatott volna, pedig bizonyára örült volna a látogatóknak. A sárkány halott volt, már csak porladó csontja maradtak az utókorra, vagyis ránk. Mind csöndben néztük a valaha volt félelmetes szörnyeteg szomorú mementóját. Olaf magába roskadtan lépett a sárkány koponyájához, én pedig csak találgatni tudtam, hogy mi zajlódhat le benne.

Szomorúságát látva óvatatlanul is felmerült bennem a gondolat, hogy milyen kapcsolat lehet köztük. Minden sárkányölőt egy sárkány tanított. Ezt tudom, mert még a mesék is erről szóltak. Talán Olaf a sárkány tanítványa volt? Akkor viszont miért akarta megölni? Érdekes dolgok ezek. Lehet erősebb akart lenni a tanítójánál? A sárkánynak viszont más volt a sorsa, mintsem várni, hogy a tanítvány egyszer visszatérjen hozzá? Csupa kérdés, de válasz nincs.

Gondolataimat végül az egyik mellettem heverő könyv terelte vissza a rendes kerékvágásba. „69 mód, hogy jól érezze magát a barátnőd a konyhában!” Kicsit poros volt és szakadt, de a színes képekkel illusztrált könyv kérlelt, hogy nyúljak utána. Nem kérettem magamat és köpenyem zsebe gyorsan el is nyelte a becses kincset.

A történelem tudásával és erejével felfegyverkezve vártam, hogy mi sül ki a dolgokból, ugyanis Olaf ellépett a sárkány koponyájától…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 24
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Hétf. Ápr. 09, 2012 1:26 pm

Amint eldöntötték a többiek, pontosabban Sorono, hogy mit lépjünk a továbbiakban, pár pillanatnyi kínos csönd ült közénk, mindaddig, amíg Sorono közvetlen a lacryma gömbhöz lépdelt, és ráhelyezte a kezeit. Olaf nem messze tőlünk már tűkön ült, tördelte ujjat, vagy a körmét, ajkát harapdálta. Tekintetemet a hirtelen felvillanó kék izzás vonja magára, majd az amellett megjelenő kék szikrák. Az erőteljes rengésekkel párhuzamosan, szinte azonnal láthatóvá válik a kaput és a hegyet körülölelő mágikus energia, legalábbis úgy hiszem, hogy az, s a hőmérséklet is gyorsan feljebb szökik. Hogy korábban hideg volt, most pedig meleg, a különbséget érzékelve a kabátomat gyorsan a földre hajítom, még mielőtt megsülök, majd figyelnék tovább, de látásom nem a régi tökéletes, hanem kicsivel homályosabb, mint szokott lenni. Valószínűleg a vibráló energia tehet róla, ami ugyanúgy nehezíti az én légzésemet is, mint a többiekét. A szikrák olyan sebességgel cikáztak ide-oda hogy hangjelenségekkel tarkították a meglehetősen ijesztő szituációt, de annyira nem rémültem meg, hogy mindenkit hátra hagyva elmeneküljek… annál inkább, hogy a földre zuhanva, remegő lábakkal szemléljem, mik történnek.
Sorono irányába már nézni se tudtam, ugyanis a lacryma, ami beindította ezt az egészet, olyan erősséggel izzott – mostanra fehér fénnyel-, hogy rá se bírtam nézni, úgy őszintén sehová sem, mert káprázott a szemem.
Aztán – Pukk. – Hallatszik a lacryma irányából, és ismét sötét lesz, az izzás abbamarad. Az energia, ami elzárta tőlünk a kaput, lassan felszáll, közben a rengés is megáll. Néhány kisebb szikra pattan még el a levegőben, és kisebb remegésbe fog a föld ismételten, míg a kapuk nyílni kezdenek. Méreteikhez képest nem nyíltak ki valami szélesre, hozzánk viszonyítva azonban bőven elég a szélesség.
Olaf örömében elkiáltja magát.
- Tudtam én, hogy sikerülni fog! Hálás köszönet! Most már csak a sárkán van hátra és miénk a dicsőség! Gyertek! – Mondja, s már ott sem volt, hanem a nagy kapukon keresztül hatolt be a sötétségbe. Riadtan tekintettem hátra, hiszen lassan elegem lett a helyből… mentem volna már haza, de voltam elég riadt ahhoz, hogy a kinti farkasok miatt még véletlen se induljak meg visszafelé… pláne nem egyedül. Így remegő lábaimra tápászkodva, szaporítva lépteimen, követtem a többieket a sötét űrbe. Egy darabig Olaf és a többiek háta látszott, aztán mindent elnyelt az árnyék… majd jött két kéz… és letaperolt. Féltem volna ütni, vagy nyafizni, mi van, ha véletlen Olaf az. De nem ő volt, ugyanis nála gyúlt lángra a fáklya, gyengén belengve a teret meleg fényével… és a kezeket is, amik addigra eltűntek a gazdájával együtt.
- Hüpp! – Nyekkentem meg, hisz egy ilyen öreg helyen, ami valószínűleg évszázadokig zárva volt, nem lehetetlen hogy szellemek legyenek. De milyen kiéhezett, pajzán szellem az, aki egy védtelen kislányt fogdos csak úgy, egyből ahogy belép. Riadtan közelebb húzódtam Atsuihoz.
Kedves varázsló barátaim! Neves ez a mai nap! Örökre fenn fog maradni a történelem és legendák egén! Figyeljetek, hisz ma olyat teszünk, mint előttünk kevesen mertek és bírtak! Had mutassam be nektek, a hatalmas, félelmetes sárkányt! – És a messzi sötétségbe hajította a fáklyát, mely nekicsapódott valaminek, s a földre zúgva néhány parázs hullott ki belőle a talapzatra. A láng viszont nem követte… az ott maradt, ahol a levegőben nekicsapódott annak a bizonyos valaminek, s mintha hirtelenjében rengeteg oxigénnel etetné valaki a tüzet, fellobbant, s megindulva útján, gyorsan egybefüggő világítást nyújtott. Oszlopok, s azok által elválasztott terek… és amit kerestünk.
A hatalmas csontváz rémisztően terült el oszlopzat által kialakított körben. Bordázata éles árnyékokat vetett, hatalmas koponyájában pedig még mindig sötétség uralkodott. Nagyon régen elpusztulhatott már… nem tavaly, és valószínűleg nem is azelőtt… Talán a kapuk nem azért voltak itt, hogy a bejutásunkat akadályozzák, hanem az ő kijutását. Nos, bármire is funkcionáltak, már nem számít, a feladatunk tárgya halott, a megbízó pedig… Értetlen tekintettel bámulta a nagy fenevad hamvait. Szépen lassan, szótlanul megindult felé, majd a koponyára helyezte enyémtől kétszer nagyobb kezét. ~ Vajon ugyanígy sajnálná, ha neki sikerült volna végeznie vele? ~ Merült fel bennem a gondolat.
Úgy véltem, ha már világos van, nem jönnek elő a szellemek, így nyugodtan körbenézhetek. Firmus is így tett, de mire én odaértem, ő már kajánul vigyorgott valami gasztronómiai könyv felett… Én pedig valami ládában felbotlottam. Ahogy orra estem, por szállt fel, és köhécselni kezdtem. A ládika tartalma is kiborult: poros pergamenek, és egy köralapú könyvecskének tűnő tárgy, amit fellapoztam. Nagyon hasonló mintázatok voltak benne a kinti lacrymához, de az írás nehezen olvasható volt. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy bajom nem lehet abból, ha elteszem, és majd napfényben próbálkozok meg a kibetűzésével.
Valami régi, foszladozó selyem anyagon ülhettem, rajta érdekes, ősrégi motívumokkal, mellette egy könyvespolccal, és pergamenes cserepekkel. Úgy találtam, hogy amire szükségem van, megtalálom kinn, had nyugodjanak ezek a tárgyak tovább itt, békében… szóval feltápászkodtam, és a többieket néztem, hogy hogyan tovább.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gray Fullbuster

avatar

Hozzászólások száma : 965
Aye! Pont : 75
Join date : 2009. Oct. 06.
Tartózkodási hely : A céhház ebédlőjében

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Pént. Ápr. 27, 2012 1:00 pm

Olaf még mindig fejét lefelé hajtva, kezét a csontváz orrán pihentetve áll, de hirtelen, minden előjel nélkül megszólal, mesélni kezd.
– Itt északon élt egyszer egy férfi, Olaf Olafson. Születése pillanatától tudta mindenki, aki ismerte, hogy különleges ember. Erős volt, bátor, rettenthetetlen, bölcs és okos. Észak népének szolgálatába állította életét és képességeit, mint szörnyvadász, hisz itt a hegyekben sosem lehet senki sem biztonságban a bestiáktól. Olaf Olafson, kinek ereje akkora, hogy egymaga puszta kézzel legyőzött egyszerre hét medvét, innen ered a neve, amit ha bárki meghallott itt északon tudta, hogy népünk legnagyobb hősének, Olaf Olafsonnak, Észak medvéjének a neve. Istenként tisztelték, a valaha élt legnagyobb hős volt. Egy hős, aki mindig úton volt, sosem állt meg, folyamatosan vándorolt és vadászta a szörnyeket. Időnként meg-megpihent egy-egy éjszakára útba eső falvakban, ahol szokása szerint mindig kiválasztott egy hajadont az adott faluból és vele osztozott az ágyán. Másnap reggel mindig továbbállt, de az asszonyok minden egyes esetben teherbe estek. Így született Olaf Olafsonnak hat erős fia, akik mind apja nyomdokaiba lépve, szörnyvadászokká majdan hatalmas hőssé váltak. Mielőtt Olaf Olafson elindult volna élete legnagyobb vadászatára, ami után el is tűnt örökre, megszállt még egyszer utoljára egy faluban, ahol úgy szint teherbe ejtett egy nőt.
Olaf Olafson hetedik gyermekét nagy örömmel várták, végül nagy csalódás lett. A gyermek, kinek anyja belehalt a szülésbe és így árvaként nevelkedett egyáltalán nem hasonlított bátyjaira, vagy apjára, gyenge volt és ügyetlen. A faluja kiutálta, mivel nemhogy a hős elvárásoknak sem tudott megfelelni, még népe mércéjét sem érte el.
Eldöntöttem, hogy a hegynek adom magamat, ha már nem érek semmit, meg is haltam volna, ha Ő nem talál rám. Ygratte volt a neve, fenséges és gyönyörű sárkány volt. Nem tudom miért, mi okból, de magához vett, nem engedte, hogy végezzek magammal. Elhozott ide, a lakhelyére és nevelni kezdett. Tanított sok mindenre, főleg harcra, megosztotta velem titkos tudását, hogyan válhassak erős és rettenthetetlen harcossá. Mikor elég idős lettem, hogy akár a saját lábamon is megálljak, elérkezett az ideje, hogy elvalljanak útjaink. Továbbra is egyetlen vágyam az volt, hogy én is apám és testvéreim panteonjába emelkedhessek, mindannyian hősként éltek és haltak meg, az én sorsom sem kellett, hogy egyéb legyen. A múlt árnyai miatt azonban nem hittem, hogy ez sikerülhetne, ezért Ygratte elválásunkkor azt mondta, hogy tíz év múlva, mikor már szörnyvadász lettem, térjek vissza ide és megküzdünk egymással. Ő és én, ember a bestia ellen. Ő nem kételkedett benne, hogy legyőzném, így felnőve elődeimhez. Ez volt a megállapodásunk, ezért jöttünk most ide. Nem akartam, hogy meghaljon, becsületes csatában győzedelmeskedni nem jelenti, hogy meg is ölöm őt…
– Olaf hangja elcsuklott.

Atsui és Kao: Mivel ti megvizsgáltátok valamilyen szinten az írást, amit a sárkány halála előtt hagyott a kőben észreveszitek, hogy több fajta betűből és rúnából áll. Mindegyik terjedelme körülbelül ugyan olyan hosszú és észreveszitek, hogy a ti nyelveteken is van pár mondat. Így szól: ’’ Bárki, aki olvassa ezeket a sorokat, meneküljön! A kastélyt én magam zártam le, mivel várakozásom közbeni kutakodásom során felfedeztem valamit, borzalmasat, aminek nem szabad a napvilágra kerülnie! A lény tilos kiengedni ezek közül a falak közül! A pajzsnak aktívnak kell maradnia! ...’’
Miután elolvassátok, ezeket a sorokat furcsa zajra lesztek figyelmesek. Rengeteg apró talp csoszogása, millió pici vinnyogás. A terem másik végéből, amibe nem ért el a fekete anyagon a tűz mozgolódást láttok. Hirtelen több ezer fekete lény ront ki az árnyékokból és minden előzet nélkül nektek támad.
Ezek a lények egyesével, 100 Varázserővel rendelkeznek, testük pici, ötven centi magasak, emberszerű kinézetük van, hátuk görnyedt, tagjaik soványak és véznák, fejük arctalan gömb, amin fülszerű nyúlványok állnak hátra. Szájuk tele van több száz apró és éles foggal, ujjaik karmokban végződnek. Egész testük fekete árnyakból van, bármivel képesek vagytok őket megsebezni, a legkisebb sérülésre szétolvadnak és eltűnnek, ők harapással és karmukkal támadnak. Végtelen mennyiségben özönlenek rátok, postotokban írjatok le egy harcjelenetet aminek még nincs vége, Olaf is csatlakozik a bunyóhoz, mindenképpen titeket védve.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fairytailszj.forumotion.com
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Hétf. Május 07, 2012 4:17 pm

Egy pillanatig még vizslattam az ismeretlen jeleket, aztán újra a még mindig megrendült Olafra pillantottam. Kezét a sárkány koponyáján pihentetve állt, aztán hirtelen megszólalt.
– Itt északon élt egyszer egy férfi, Olaf Olafson. Születése pillanatától tudta mindenki, aki ismerte, hogy különleges ember. Erős volt, bátor, rettenthetetlen, bölcs és okos. Észak népének szolgálatába állította életét és képességeit, mint szörnyvadász, hisz itt a hegyekben sosem lehet senki sem biztonságban a bestiáktól. Olaf Olafson, kinek ereje akkora, hogy egymaga puszta kézzel legyőzött egyszerre hét medvét, innen ered a neve, amit ha bárki meghallott itt északon tudta, hogy népünk legnagyobb hősének, Olaf Olafsonnak, Észak medvéjének a neve. Istenként tisztelték, a valaha élt legnagyobb hős volt. Egy hős, aki mindig úton volt, sosem állt meg, folyamatosan vándorolt és vadászta a szörnyeket. Időnként meg-megpihent egy-egy éjszakára útba eső falvakban, ahol szokása szerint mindig kiválasztott egy hajadont az adott faluból és vele osztozott az ágyán. Másnap reggel mindig továbbállt, de az asszonyok minden egyes esetben teherbe estek. Így született Olaf Olafsonnak hat erős fia, akik mind apja nyomdokaiba lépve, szörnyvadászokká majdan hatalmas hőssé váltak. Mielőtt Olaf Olafson elindult volna élete legnagyobb vadászatára, ami után el is tűnt örökre, megszállt még egyszer utoljára egy faluban, ahol úgy szint teherbe ejtett egy nőt.
Olaf Olafson hetedik gyermekét nagy örömmel várták, végül nagy csalódás lett. A gyermek, kinek anyja belehalt a szülésbe és így árvaként nevelkedett egyáltalán nem hasonlított bátyjaira, vagy apjára, gyenge volt és ügyetlen. A faluja kiutálta, mivel nemhogy a hős elvárásoknak sem tudott megfelelni, még népe mércéjét sem érte el.
Eldöntöttem, hogy a hegynek adom magamat, ha már nem érek semmit, meg is haltam volna, ha Ő nem talál rám. Ygratte volt a neve, fenséges és gyönyörű sárkány volt. Nem tudom miért, mi okból, de magához vett, nem engedte, hogy végezzek magammal. Elhozott ide, a lakhelyére és nevelni kezdett. Tanított sok mindenre, főleg harcra, megosztotta velem titkos tudását, hogyan válhassak erős és rettenthetetlen harcossá. Mikor elég idős lettem, hogy akár a saját lábamon is megálljak, elérkezett az ideje, hogy elválljanak útjaink. Továbbra is egyetlen vágyam az volt, hogy én is apám és testvéreim panteonjába emelkedhessek, mindannyian hősként éltek és haltak meg, az én sorsom sem kellett, hogy egyéb legyen. A múlt árnyai miatt azonban nem hittem, hogy ez sikerülhetne, ezért Ygratte elválásunkkor azt mondta, hogy tíz év múlva, mikor már szörnyvadász lettem, térjek vissza ide és megküzdünk egymással. Ő és én, ember a bestia ellen. Ő nem kételkedett benne, hogy legyőzném, így felnőve elődeimhez. Ez volt a megállapodásunk, ezért jöttünk most ide. Nem akartam, hogy meghaljon, becsületes csatában győzedelmeskedni nem jelenti, hogy meg is ölöm őt…
– hangja elcsuklott, és többet nem szólt. Nem volt értelme bármit is mondani neki, vigasztaló szavaknak nem volt helye, csak sóhajtottam egyet, és jobb híján újra a padlóra szegeztem tekintetem. A jelek elmosódtak szemem előtt, gondolataim még a hallottak körül keringőztek. Hirtelen minden értelmet kapott, ami azóta történt velünk, hogy ráleltünk arra a kicsiny hegyi falura, tele életerős, a végletekig nyugodt, és örökké jó kedélyű lakóival, a mulatsággal, az ünnepelt Olaffal, az őt körülvevő tisztelettel, és az ő kitörő lelkesedésével, ragadós vidámságával. Azért jött ide, hogy találkozzon tanítójával, mesterével…szülőjével, de csak az elmúlás fájdalmas valóját kapta. Tudtam mit érez, mégis, fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Még csak nem is ismertem. Talán a hallgatás volt a legjobb választás, hagyni kellett, hogy magában rendezze el a dol…
Itt tartottam gondolataimban, amikor észrevettem néhány ismerős betűt. Soronoval egyszerre léptünk közelebb az íráshoz, én pedig halkan felolvastam a szöveget.
- Bárki, aki olvassa ezeket a sorokat, meneküljön! A kastélyt én magam zártam le, mivel várakozásom közbeni kutakodásom során felfedeztem valamit, borzalmasat, aminek nem szabad a napvilágra kerülnie! A lényt tilos kiengedni ezek közül a falak közül! A pajzsnak aktívnak kell maradnia! – ahogy jobban megnéztem a vésetet, már az is feltűnt, hogy különböző betű, és rúnacsoportok vannak, mintha minden lehetséges nyelven odakarcolták volna ugyanazt a szöveget.
- Ez nem hangzik… - ekkor furcsa, kellemetlen zajok értek el hozzánk a hatalmas terem másik végéből. - … túl bíztatóan. – jelentettem ki félhangosan, a mély sötétséget fürkészve, miközben lassan előhúztam a kodachit, és aktiváltam a pengéjét. Vékony, vinnyogó, és más, csoszogásra emlékeztető hangok közeledtek. - Mi a… – kérdésemre azonnal megérkezett a válasz, a fénybe beérő, fekete testű, apró termetű árnylények formájában. - Praktikusabb lett volna ezt a figyelmeztetést a barlangon kívülre rakni, nem? – tettem fel a költői kérdést, mikor az első hullám elért minket. Egyszerre ketten vetették rám magukat az arctalan, vézna lények, hosszú, éles karmaikkal, és ezernyi foggal támadtak. Jobbra ugrottam ki előlük, és a hozzám közelebb esőt meg is sebeztem a karddal, mire az szétolvadt, és egy pillanat alatt eltűnt. Nem gondolkodtam a dolgon, megfordultam, és a másikba is belevágtam. Kettővel kevesebb, és még vagy ezerrel több. Számolatlanul özönlöttek felénk az apró szörnyek, hiába voltak sérülékenyek, egyszerűen túl sokan voltak, nem volt esélyünk. Mindenki harcba szállt, de nem tudtam figyelni társaimat, mert minden szétfoszlott tetem helyére jutott három másik. Hátráltam a barlang bejárata felé, és közben megállás nélkül csapkodtam a fegyveremmel.
A pengét kifelé tartva, megpördültem a tengelyem körül, majd a szétfoszló maradványok között lehajoltam, és a kőpadlót megérintve, futóhomokkal vettem körbe magam. Az elöl rohanók mind beleszaladtak, az utánuk következők viszont játszi könnyedséggel, visítva ugrották át az akadályt. Bal kezemet magam elé rántottam, és homoklövedékeket zúdítottam rájuk. Elég volt egy kis golyócska ütötte lyuk, és máris szétfoszlottak, de a nagy számok törvénye így is érvényesült. Nem volt annyi varázserőm, hogy a végtelenségig lövöldözzem őket… egyikünknek sem volt. Még Olafnak sem, aki védelmezőn elénk ugrott, és tucatjával irtotta a ránk rontó szörnyeket. Leengedtem a kezem, és kirohantam oldalra, nem akartam teljesen elhasználni a varázserőmet, inkább a kardba koncentráltam azt, és a lények közt manőverezve, elugrálva csattogó fogaik elől csapkodtam. Egyikkel sem foglalkoztam sokáig, csak egy kis vágást ejtettem a testükön, aztán továbbmozogtam, ha pedig egyszerre túl sokan gyűltek körém, kilőttem néhány kristályszilánkot, vagy homokgolyót, hogy egy kis időt nyerjek. A támadás szerencsére nem volt összehangolt, egyetlen fölényük a létszámukban rejlett, csak ezért tudtuk még mindig feltartani őket. Összeszedtem néhány karcolást, karmolást, és egy csúnyább harapást is, de a harc hevében, mintha nem is éreztem volna a fájdalmat. Néha sikerült rápillantanom a többiekre, akik szintén tartották magukat, de mással nem tudtak foglalkozni, Olaf volt az egyetlen, aki szorult helyzetben be tudott segíteni, és szerencsére meg is tette. Arcán nem láttam a bosszú jelét, sőt, más érzelmet sem, de legbelül ő is tudhatta, hogy ha ezek a valamik legyőztek egy sárkányt, akkor nekünk vajmi kevés esélyünk van ellenük…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Csüt. Május 17, 2012 1:15 pm

Kao a jeleket lemásolva és elrejtve a táskájába, csak várt, hogy mikor dönt úgy az óriás, hogy elege lesz a hullából. Rendültsége alapján ez még sok-sok órát is jelenthetett, így idő közben nekiállt, hogy ellenőrizze a sebét korábbról. Érdekes volt, hogy nem fájdult meg újra, ínnyi óra után sem, így levette róla a kötést, rajtuk a titokzatos levelekkel. A növény zöldje száradtnak, kifacsartnak tűnt, azonban a seb annál élet-telibb volt, mintha már heteket pihent volna. Kao megpróbálta a karját, az pedig csak alig érzett furcsán, már nem is fájt. A mozdulatai közben Olaf beszélni kezdett.
– Itt északon élt egyszer egy férfi, Olaf Olafson. Születése pillanatától tudta mindenki, aki ismerte, hogy különleges ember. Erős volt, bátor, rettenthetetlen, bölcs és okos. Észak népének szolgálatába állította életét és képességeit, mint szörnyvadász, hisz itt a hegyekben sosem lehet senki sem biztonságban a bestiáktól. Olaf Olafson, kinek ereje akkora, hogy egymaga puszta kézzel legyőzött egyszerre hét medvét, innen ered a neve, amit ha bárki meghallott itt északon tudta, hogy népünk legnagyobb hősének, Olaf Olafsonnak, Észak medvéjének a neve. Istenként tisztelték, a valaha élt legnagyobb hős volt. Egy hős, aki mindig úton volt, sosem állt meg, folyamatosan vándorolt és vadászta a szörnyeket. Időnként meg-megpihent egy-egy éjszakára útba eső falvakban, ahol szokása szerint mindig kiválasztott egy hajadont az adott faluból és vele osztozott az ágyán. Másnap reggel mindig továbbállt, de az asszonyok minden egyes esetben teherbe estek. Így született Olaf Olafsonnak hat erős fia, akik mind apja nyomdokaiba lépve, szörnyvadászokká majdan hatalmas hőssé váltak. Mielőtt Olaf Olafson elindult volna élete legnagyobb vadászatára, ami után el is tűnt örökre, megszállt még egyszer utoljára egy faluban, ahol úgy szint teherbe ejtett egy nőt.
Olaf Olafson hetedik gyermekét nagy örömmel várták, végül nagy csalódás lett. A gyermek, kinek anyja belehalt a szülésbe és így árvaként nevelkedett egyáltalán nem hasonlított bátyjaira, vagy apjára, gyenge volt és ügyetlen. A faluja kiutálta, mivel nemhogy a hős elvárásoknak sem tudott megfelelni, még népe mércéjét sem érte el.
Eldöntöttem, hogy a hegynek adom magamat, ha már nem érek semmit, meg is haltam volna, ha Ő nem talál rám. Ygratte volt a neve, fenséges és gyönyörű sárkány volt. Nem tudom miért, mi okból, de magához vett, nem engedte, hogy végezzek magammal. Elhozott ide, a lakhelyére és nevelni kezdett. Tanított sok mindenre, főleg harcra, megosztotta velem titkos tudását, hogyan válhassak erős és rettenthetetlen harcossá. Mikor elég idős lettem, hogy akár a saját lábamon is megálljak, elérkezett az ideje, hogy elválljanak útjaink. Továbbra is egyetlen vágyam az volt, hogy én is apám és testvéreim panteonjába emelkedhessek, mindannyian hősként éltek és haltak meg, az én sorsom sem kellett, hogy egyéb legyen. A múlt árnyai miatt azonban nem hittem, hogy ez sikerülhetne, ezért Ygratte elválásunkkor azt mondta, hogy tíz év múlva, mikor már szörnyvadász lettem, térjek vissza ide és megküzdünk egymással. Ő és én, ember a bestia ellen. Ő nem kételkedett benne, hogy legyőzném, így felnőve elődeimhez. Ez volt a megállapodásunk, ezért jöttünk most ide. Nem akartam, hogy meghaljon, becsületes csatában győzedelmeskedni nem jelenti, hogy meg is ölöm őt…

Kao nem akart szólni, főleg, hogy a mellette álló lány láthatóan elérzékenyült a hallottaktól. A történet neki nem volt ismerős, és csak latolgatni tudta az érzést. Az volt a nagy megveszekedett helyzet, hogy Kao mindig is a kiválasztott volt a környezetében. Kiválasztott a rá maradt teherrel, kiválasztott mágus a normális halandók között, később pedig a többrétűen képzett és agilis mágus, aki nem csak mágusok között képes életképesen mozogni. Kao felállt, jelezvén, hogy számára nincs itt több keresni való, amikor is a kislány tekintete rákapott valamire. Mindketten újra közelebb léptek a rúnákhoz, amik között némely sor ismerős volt. Még Fiorei nyelven is szólt egy mondat, Kao pedig végigszánkázta a sorokat, hogy talál-e még más ismerőst is; és talált, a rogue és gheel mondatok nem messze a fioreitől ott voltak egymás mögött.
- Bárki, aki olvassa ezeket a sorokat, meneküljön! A kastélyt én magam zártam le, mivel várakozásom közbeni kutakodásom során felfedeztem valamit, borzalmasat, aminek nem szabad a napvilágra kerülnie! A lényt tilos kiengedni ezek közül a falak közül! A pajzsnak aktívnak kell maradnia! Ez nem hangzik túl bíztatóan. – A lány körbe is nézett, majd elő is húzta a kardját. Kao kissé felemelkedett a levegőbe. Hallotta is a terem mélye felől érkező toporászást...
- Mi a... Praktikusabb lett volna ezt a figyelmeztetést a barlangon kívülre rakni, nem? - A felkiáltás hasztalan volt, de legalább figyelmeztette a többieket, akik hátrébb, a bejárat felé álltak, hogy valami készül. Kao egyelőre viszont nem támadott. Várt, hogy megtudjon valamit az ellenfelekről, akik vagy mágikus lények, vagy mágia maga lehettek.
Az első érkezők, Atsui támadói meg is mutatták, a termetük nem jelent semmit. Métereket ugrottak, és kivonták karmaikat és tűhegyes fogaikat a támadáshoz, amiből azonban semmi sem lett. A lány kardja vajként szelte át az elsőt, mire az eltűnt, majd a másodikat, mire az ugyanúgy semmivé olvadt pillanatok alatt. Tehát a lények mágia voltak, méghozzá élő mágia. "A lényt tilos kiengedni ezek közül a falak közül!" Méghozzá valaki olyan irányítása alatt, aki képes volt velük, vagy nélkülük megölni egy sárkányt. "A pajzsnak aktívnak kell maradnia!" Viszont a pajzs már nem volt aktív...
- Menekülnünk kell! - Kiáltotta el magát végül Kao, miközben még mindig a magasban lebegett. A kis szörnyek, habár nem érték el, alatta ugráltak és várták, mikor esik végre le. Őhelyette azonban más potyogott körülötte. A kis lények egy darabig fel-felkapták az égből potyogó kristályszilánkokat, némelyik még meg is akarta Kaot dobálni vele, azonban hamarosan a szilánkok életre keltek. A temérdek teremtett kristályszemcse egyszerre kezdett el emelkedni, majd gyors hirtelenben váltott tempót. A megemelkedett kristályszilánkok tömege elkezdett szélsebesen körözni, és azzal a lendülettel már minden útjába kerülő kis szörnyet el is oszlatott. Kao ereszkedni kezdett, a kristály pedig szétoszlani: a föld szintjétől felfelé emelkedve egy kis forgószelet imitálva kavargott a leérkező Kao körül, aki folyton újabb és újabb szilánkokat adott a mozgáshoz.
- Most már fel tudom tartani őket - szólalt meg újra fennhangon és lassú léptekkel megindult, maga körül a szélesedő, daráló forgataggal, az ajtó felé. - Mennünk kell, amíg lehet, és tudatni másokkal, hogy mi történt. Be kell zárnunk a kapukat! MIELŐTT NEM KÉSŐ!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 24
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Vas. Jún. 10, 2012 11:46 am

Éppen csak hátrafordultam a távlatban láttam Atsut és Soronot nézni valamit, de hogy megindultam feléjük már másfelé néztek mindketten: Olafra, aki lassan nyerte csak visszafelé lélekjelenlétét a látottak után, s hogy már lehetősége sem lesz véghez vinni, amit akart volna. Néha egy egy gondolat jutott el az agyamig a jelenet láttán, köztük az egyik olyan, mely azt vizslatta, hogy vajon ezzel milyen célt veszít el szem elől, az életcélját, vagy csak a fejlődéséhez egy pillért. Végülis a válasz nem bennem, hanem benne rejlik, és ha meg akarja osztani a társasággal, vagy bárkivel, akkor majd ha eljött az ideje megteszi.
Itt északon élt egyszer egy férfi, Olaf Olafson. – Kezdett bele olyan hirtelen mondandójába, amennyire nem számíthattam rá, de nem tehettem már mint, hogy hallgattam. - Születése pillanatától tudta mindenki, aki ismerte, hogy különleges ember. Erős volt, bátor, rettenthetetlen, bölcs és okos. Észak népének szolgálatába állította életét és képességeit, mint szörnyvadász, hisz itt a hegyekben sosem lehet senki sem biztonságban a bestiáktól. Olaf Olafson, kinek ereje akkora, hogy egymaga puszta kézzel legyőzött egyszerre hét medvét, innen ered a neve, amit ha bárki meghallott itt északon tudta, hogy népünk legnagyobb hősének, Olaf Olafsonnak, Észak medvéjének a neve. Istenként tisztelték, a valaha élt legnagyobb hős volt. Egy hős, aki mindig úton volt, sosem állt meg, folyamatosan vándorolt és vadászta a szörnyeket. Időnként meg-megpihent egy-egy éjszakára útba eső falvakban, ahol szokása szerint mindig kiválasztott egy hajadont az adott faluból és vele osztozott az ágyán. Másnap reggel mindig továbbállt, de az asszonyok minden egyes esetben teherbe estek. Így született Olaf Olafsonnak hat erős fia, akik mind apja nyomdokaiba lépve, szörnyvadászokká majdan hatalmas hőssé váltak. Mielőtt Olaf Olafson elindult volna élete legnagyobb vadászatára, ami után el is tűnt örökre, megszállt még egyszer utoljára egy faluban, ahol úgy szint teherbe ejtett egy nőt.
Olaf Olafson hetedik gyermekét nagy örömmel várták, végül nagy csalódás lett. A gyermek, kinek anyja belehalt a szülésbe és így árvaként nevelkedett egyáltalán nem hasonlított bátyjaira, vagy apjára, gyenge volt és ügyetlen. A faluja kiutálta, mivel nemhogy a hős elvárásoknak sem tudott megfelelni, még népe mércéjét sem érte el.
Eldöntöttem, hogy a hegynek adom magamat, ha már nem érek semmit, meg is haltam volna, ha Ő nem talál rám. Ygratte volt a neve, fenséges és gyönyörű sárkány volt. Nem tudom miért, mi okból, de magához vett, nem engedte, hogy végezzek magammal. Elhozott ide, a lakhelyére és nevelni kezdett. Tanított sok mindenre, főleg harcra, megosztotta velem titkos tudását, hogyan válhassak erős és rettenthetetlen harcossá. Mikor elég idős lettem, hogy akár a saját lábamon is megálljak, elérkezett az ideje, hogy elválljanak útjaink. Továbbra is egyetlen vágyam az volt, hogy én is apám és testvéreim panteonjába emelkedhessek, mindannyian hősként éltek és haltak meg, az én sorsom sem kellett, hogy egyéb legyen. A múlt árnyai miatt azonban nem hittem, hogy ez sikerülhetne, ezért Ygratte elválásunkkor azt mondta, hogy tíz év múlva, mikor már szörnyvadász lettem, térjek vissza ide és megküzdünk egymással. Ő és én, ember a bestia ellen. Ő nem kételkedett benne, hogy legyőzném, így felnőve elődeimhez. Ez volt a megállapodásunk, ezért jöttünk most ide. Nem akartam, hogy meghaljon, becsületes csatában győzedelmeskedni nem jelenti, hogy meg is ölöm őt…

Eleinte azt hittem, hogy a fejgyűjteményébe akarta ezt a fenséges állatot is, melynek még a létezése sem minden esetben bizonyított, a legtöbb ember csak mesékben hallott róluk, nem hogy megküzdeni, esetleg legyőzni óhajtotta volna őket. Minden bizonnyal, ha Ygratte nem lenne régóta halott, a győzelme által ténylegesen a családi szinten végezni az óriás… bár így hallgatva a meséjét, egyáltalán nem hittem volna, hogy a hetedik Olaf ő lenne.
Néma hallgatást a két mágus kánonja törte meg, s már az első sorokban baljós vészt, majdhogy átkot hordozott a visszhang.
- Bárki, aki olvassa ezeket a sorokat, meneküljön! A kastélyt én magam zártam le, mivel várakozásom közbeni kutakodásom során felfedeztem valamit, borzalmasat, aminek nem szabad a napvilágra kerülnie! A lényt tilos kiengedni ezek közül a falak közül! A pajzsnak aktívnak kell maradnia!
- Oops! – Így a vége egyáltalán… ahogy Atsu mondta, nem hangzott túl biztatónak, de én másra értettem volna, örültünk ha azt a hatalmas energiájú falat fel tudtuk oldani, de isten tudja mekkora erő kéne , hogy újra aktiváljuk, még ha ez a könyv – mely a táskámban pihen-, mondana is bármit Atsunak vagy Sorononak. De ez volt most a kisebbik problémánk, és szót se érdemelt a fenyegetettségünk mellett. – Förtelmes vijjogás és zaj zendült fel a hatalmas terem átellenes oldalában. Falat, táblát karcoló hangzavar, hörgés féleség, és minden egyéb kellemetlen hangeffektus kínozta hallásra szakosodott testrészünket, míg végre láthatóvá vált, hogy mitől is származnak… az árnyékok lassanként gömbölyded formát öltve gördültek felénk… aztán hosszúkásabbá váltak, a sötétségből kivált nyúlánk testük, és megkezdték az ostromunkat. Atsu praktikus kérdésére nem tudtam választ adni, még akkor se ha valójában nem is lett volna rá mit mondanom, mert az egyik szörnyike éppen a fejem mellett hasított volna el egy ugrás végeredményeképp, de nem volt olyan idióta, hogy helyzetét ne használja ki, hosszú karmokban végződő ujja az arcomat végig karcolva markolt bele kék fürtjeimbe, s bár nem volt valami nehéz a lény, mégis hátraestem. Éppen, hogy csak földet érve emelném fel a fejemet, de akkor érzem ahogy valami végig hasítja a combomat is. Hátra rántom a tekintetem, mire feltűnik, hogy a vakarékok már elértek hozzám: sajnos elég sokan vannak. Gondolkodás nélkül lendítettem a lábamat, hogy azt, amelyik felsértette a bőröm, messzebb repítsem, de amint elérte a lábam, az fekete folyadékfélévé vált, azt leszámítva, hogy nem volt nedves, és majd egyből el is párolgott vissza az árnyak közé. Viszont jött helyette sok másik.
Még mielőtt a helyzetem rosszabbra fordult volna, gyorsan felugrottam, s a kulcscsomómat előrántva, megnyitottam annak a csillagléleknek a kapuját, aki a leggyengébb… akinek nem is veszem sok hasznát… Dracot.
- Úristen… - Jut el agyam mélyebb részeibe, hogy mi is történik hirtelen… a kissárkány a mumusok között sír. Ez hiányzott a legjobban, bár szerencsére a farok csapkodás, és az apró szárnyakkal való kapálózás nem egy lényt porlaszt el, mégis a leghasznosabb ami történhetett az az volt, hogy a mocorgással Draco felkavarta a földön heverő, közel évtizedes port, és az pedig hapcira ingerelve a sárkány bébit, egy nagyobbacska lánggömbbel oszlatta a sötét tömeget. Draco a lábamhoz rohant egyből és onnan figyelte az eseményeket. Arrébb a többieknek is ugyanúgy meggyűt a bajuk a szörny halommal, még annak is, akiről pedig azt hinné az ember pár napos ismeretség után is, hogy a nagyra törő céljai fáradhatatlan, és végtelen erőforrást takarnak… szóval Olafnak se sok kilátása akadt.
Visszatérve a saját problémámhoz… egyáltalán nem voltam jó helyzetben. Sőt! Ha mondhatom azt, elszúrtam az egészet… már ott, hogy a nap folyamán teljesen kifáradtam, aztán folytattam azzal, hogy a leggyengébb szellememet idéztem meg, bár ez talán nem akkora probléma, hisz a többire lehet nem lett volna elég erőm. Akkor se módosítanak a tények azon, hogy bajban vagyok, vagyunk, és hogy én ezen nem is tudok segíteni. Mögöttem feltűnt a hely, ahol kotorásztunk Firmussal, és ott régi írással televésett járóbotok, díszbotok, egyéb hasznos tárgyak sorakoztak.
- Tartsd fel őket egy kicsit! – Szóltam oda Draconak, akinek könnybe lábadt rémült szeme elárulta, hogy váratlanul érte amit mondok, és nem nagyon akaródzik teljesíteni, de ott maradt, nem jött utánam, és ez bőven elég volt. Egy gyors sprint oda, persze üldözőkkel a nyakamban, már miért is ne, s amint megragadtam valami hosszú és erőteljesnek, majd törhetetlennek tűnő tárgyat, fordítottam is azonnal hátat, azt pedig elkezdtem suhogtatni a levegőben. Melyiket hol érte csapás, nem figyeltem igazán, a lényeg csak az volt, hogy a fekete árnyak bomlásnak indultak. Ám bár százával jöttek helyettük, így csak addig tudtam tartani magam, míg Dracot újra összeszedtem. Szegény kicsi tele volt karcolásokkal, és ott kapaszkodott a lábamba behunyt szemmel.
- Vissza szeretnél menni? – Kérdezem tőle, elvégre se nekem, se neki nincs haszna a jelenlétéből.
Könnyes tekintettel bámul felfelé rám.
- Sza-sza-szabad? – Dadogja, mire én bólintok, ő pedig nagy sebességgel csillagporrá válik. Hogy ismét egyedül maradtam, a többiek irányába próbáltam meg haladni nagyon lassan, hiszen közben ostromoltak, de annyira nem volt nagy sikerem, hogy több sebet ne tudjanak rajtam ejteni, ellenkezőleg, tele voltam kisebb nagyobb, mélyebb és kevésbé mély karcolásokkal, néhol tiszta vér is voltam, és az öreg piszok is megült a ruhámon is, és a testemen is.
- Most már fel tudom tartani őket – Jött Sorono felől a hang. - Mennünk kell, amíg lehet, és tudatni másokkal, hogy mi történt. Be kell zárnunk a kapukat! MIELŐTT NEM KÉSŐ! – Könnyű azt mondani… de mi mást tudnánk tenni ebben a helyzetben, mint hátrálni a kapuk felé… tehát én is, mint a többiek, abba az irányba húzódtunk, azonban ez még mindössze a terv fele, a kapuzárás lesz a nagyobb probléma valószínűleg.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Vas. Szept. 16, 2012 3:03 pm

– Itt északon élt egyszer egy férfi, Olaf Olafson. Születése pillanatától tudta mindenki, aki ismerte, hogy különleges ember. Erős volt, bátor, rettenthetetlen, bölcs és okos. Észak népének szolgálatába állította életét és képességeit, mint szörnyvadász, hisz itt a hegyekben sosem lehet senki sem biztonságban a bestiáktól. Olaf Olafson, kinek ereje akkora, hogy egymaga puszta kézzel legyőzött egyszerre hét medvét, innen ered a neve, amit ha bárki meghallott itt északon tudta, hogy népünk legnagyobb hősének, Olaf Olafsonnak, Észak medvéjének a neve. Istenként tisztelték, a valaha élt legnagyobb hős volt. Egy hős, aki mindig úton volt, sosem állt meg, folyamatosan vándorolt és vadászta a szörnyeket. Időnként meg-megpihent egy-egy éjszakára útba eső falvakban, ahol szokása szerint mindig kiválasztott egy hajadont az adott faluból és vele osztozott az ágyán. Másnap reggel mindig továbbállt, de az asszonyok minden egyes esetben teherbe estek. Így született Olaf Olafsonnak hat erős fia, akik mind apja nyomdokaiba lépve, szörnyvadászokká majdan hatalmas hőssé váltak. Mielőtt Olaf Olafson elindult volna élete legnagyobb vadászatára, ami után el is tűnt örökre, megszállt még egyszer utoljára egy faluban, ahol úgy szint teherbe ejtett egy nőt.
Olaf Olafson hetedik gyermekét nagy örömmel várták, végül nagy csalódás lett. A gyermek, kinek anyja belehalt a szülésbe és így árvaként nevelkedett egyáltalán nem hasonlított bátyjaira, vagy apjára, gyenge volt és ügyetlen. A faluja kiutálta, mivel nemhogy a hős elvárásoknak sem tudott megfelelni, még népe mércéjét sem érte el.
Eldöntöttem, hogy a hegynek adom magamat, ha már nem érek semmit, meg is haltam volna, ha Ő nem talál rám. Ygratte volt a neve, fenséges és gyönyörű sárkány volt. Nem tudom miért, mi okból, de magához vett, nem engedte, hogy végezzek magammal. Elhozott ide, a lakhelyére és nevelni kezdett. Tanított sok mindenre, főleg harcra, megosztotta velem titkos tudását, hogyan válhassak erős és rettenthetetlen harcossá. Mikor elég idős lettem, hogy akár a saját lábamon is megálljak, elérkezett az ideje, hogy elváljanak útjaink. Továbbra is egyetlen vágyam az volt, hogy én is apám és testvéreim panteonjába emelkedhessek, mindannyian hősként éltek és haltak meg, az én sorsom sem kellett, hogy egyéb legyen. A múlt árnyai miatt azonban nem hittem, hogy ez sikerülhetne, ezért Ygratte elválásunkkor azt mondta, hogy tíz év múlva, mikor már szörnyvadász lettem, térjek vissza ide és megküzdünk egymással. Ő és én, ember a bestia ellen. Ő nem kételkedett benne, hogy legyőzném, így felnőve elődeimhez. Ez volt a megállapodásunk, ezért jöttünk most ide. Nem akartam, hogy meghaljon, becsületes csatában győzedelmeskedni nem jelenti, hogy meg is ölöm őt…


Wow! Nem számítottam ekkora monológra Olaftól. Eddig olyan csendes volt, most meg csak úgy folyt belőle a szó. Viszont a történet fontos volt, ezt nem tagadhattam.
Az Ygratte nevű sárkány elpusztult és nem Olaf kezei által. Persze mondta, hogy nem ölné meg, de hát balesetek előfordulnak. Viszont akkor más, vagy mások ölték meg. És mi meg itt állunk.
Aztán Atsu, meg a professzor csávó nekiállt kibogozni, hogy mi a felirar jelentése, amit a sárkány utolsó pillanataiban véshetett a padlóba.
- Bárki, aki olvassa ezeket a sorokat, meneküljön! A kastélyt én magam zártam le, mivel várakozásom közbeni kutakodásom során felfedeztem valamit, borzalmasat, aminek nem szabad a napvilágra kerülnie! A lényt tilos kiengedni ezek közül a falak közül! A pajzsnak aktívnak kell maradnia!
Megcsapott a félelem szele. Meg valami más is.

Apró neszezés csapta meg fülemet, s mintha a mozgolódások, amiket eddig a fények játékának véltem látásom perifériáján, szintén egyre intenzívebbek lettek. A terem megélénkült, apró lények százai, ha nem ezrei lepték el minden irányból. Fürge mozgásuk és tűéles csapkodó fogakkal teli pofájuk nem hagyott kétséget afelől, hogy uzsonnázni akarnak. Az uzsonna pedig mi vagyunk, ami nem töltött el túl sok örömmel.
Legközelebbi társaimat máris ostrom alá vették. Harapdáltak, karmolásztak, ami nem tűnt kis mennyiségben végzetesnek, de hosszú távon komoly dimenzióvesztéssel járhat az áldozatok számára.
- Light Shield! – dobtam hátamra egyet kis extra védelmet kedvenc varázslatomból, így szerencsére csak a szemből és oldalról érkező támadókkal kellett foglalkoznom.
Fénykardomat aktiválva nekiálltam szisztematikusan aprítani a felém áramló sötét szörnyeket, akik már a penge puszta érintésétől szétfoszlottak.
- Hmm, tehát sebezhetőek vagytok! – húzodott mosolyra szám, majd pár lövést megengedtem a Photon Cannon-nal is. – For Aiur! – idéztem kedvenc gyermekmesémből.
Bár a fénylövedékek hatására nem lehetett panaszom, de morálisan mégis engem rombolt. A cikázó fénysugarak megvilágították az apró ellenfelek további hordáit, akik kitartóan robogtak felénk. Soraik kifogyhatatlannak tűntek.
- Ne lankadjon a figyelmed, ifjú fénybenjáró! – ugrott elém Olaf, majd két tucat szörnyet csapott szét egy pofonnal.
Csak ekkor éreztem meg a hátamat kaparászó körmöket. A fénypajzs több helyen átlyukadt, rajta pedig tömegével lógtak a Feketék.
- Köszönöm! – bicentettem a Boss felé, aki újult erővel állt neki a csépelésnek.
Igyekezett minket védeni, ami nemes gesztus volt, főleg annak tükrében, hogy mi lettünk felbérelve az ő megsegítésére. Jó ember, effelől semmi kétség.
Kardommal lesöpörtem hátamról a balasztot, majd egy mély levegőt véve kipótoltam pajzsom hiányzó részeit. Fegyverem suhintásai továbba is tetemes vámot szedtek a Feketékből, de a harc már eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Az egyik kis gecó a hajamat tépte, a másik a fülemet harapdálta, én pedig már nem győztem minden irányba figyelni. Próbáltam társaim felé kacsintgatni, hátha kiszúrom őket, aztán feléjük araszolva esetleg kölcsönösen védeni egymást, de a Fekete ár takarta látásomat.
- Blinding Flash! – fordultam szűk varázskínálatom egyik utolsó darabjához.
Az eredmény kirobbanó siker volt. A vakítás&kábítás combo helyet, a nagy területen egyszerűen elpárologtak a Feketék.
- Hohóóó! Láttátok ezt? – fordultam társaimhoz.
- Menekülnünk kell! – jutott a megdöbbentő tényre a Prof, kristályaival pedig össze-vissza izélt. - Most már fel tudom tartani őket. Mennünk kell, amíg lehet, és tudatni másokkal, hogy mi történt. Be kell zárnunk a kapukat! MIELŐTT NEM KÉSŐ!

Minő bölcs gondolatok. Lehet hogy csak előtört belőlem a partizán, de én csak a Megbízótól fogadok el parancsokat. Meg talán Atsutól, meg talán Soph-tól, de csak ha pucér! Főleg, hogy „tökéletes” mágiám ritka hatékonynak bizonyul a Feketék ellen. Node egye fene, hallgatunk rá. Olafnak megeresztettem egy félmosolyt, aztán nekiiramodtam a kijárat felé, miközben igyekeztem a hátamat fedő pajzsot minél jobban erősíteni.
Végülis drága az én testem, nehogymá itt kopjon el! Még a végén panaszkodnának a Hölgyek!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gray Fullbuster

avatar

Hozzászólások száma : 965
Aye! Pont : 75
Join date : 2009. Oct. 06.
Tartózkodási hely : A céhház ebédlőjében

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Pént. Szept. 28, 2012 5:24 pm

A lényeg csak jöttek és jöttek megállás nélkül a mélyből, a sötétségből, megállíthatatlanul. Szerencsére nem álltak közétek és a kijárat felé, így mindannyian ki tudtok szaladni/hátrálni a szabadba. Olaf marad leghátul, ő folyamatosan harcol velük, lendületéből mit sem veszítve, karjai körül hatalmas jégburok, lábain jégtüskék, hátán és mellkasán jégpáncél. Elkeseredett küzdelem ez, de az óriást nem lehet megállítani. Ő is egészen a hatalmas kapukig csoszog hátra visszatartva a szörnyek hordáját. Csatakiáltásának visszhangjaiba beleremegett az egész kráter.
Ahogyan kiértek a szabadba furcsa érzésetek támad. A levegőt újra nyomasztó mennyiségű varázsenergia töltötte meg, szinte tapintani lehetett a levegőben száguldozó varázsrészecskék tömegeit. Ha esetleg felfelé pillantotok, láthatjátok amint a védőfal, amit nemrégiben döntöttetek le ismét elkezdett felülről lassan lefelé ereszkedni. A kapu újraépíti önmagát. A mozgásából ítélve ez még vagy egy percig el fog tartani, és ha benn ragadtok nincs kijutás. Azonnal menekülnötök kell, ámbár ha Olaf igaz nagy pusztítást is végez, az ellenség soraiban azok egyike át-át szökik mellette és a szabad felé veszi az irányt. Rátok hárul a feladat, hogy levadásszátok a kiszökött példányokat. A csata közben azonban észre sem veszitek, hogy az óriás elkeseredett döntést hoz. Hatalmas jéggel beborított kezeivel rámarkol az két gigászi ajtóra és öblös csatakiáltással megfeszíti magát, hogy bezárja az ajtót. Nagyon erőlködik, minden izma megfeszül, de szépen lassan sikerül bezárnia az ajtót, ti kinn, ő és a halálos veszedelem benn. A mágikus burok szépen lassan lezárul.
– Itt a vége barátaim! – halljátok Olaf hangját az ajtón keresztül, amin még hallatszódik, hogy folytatja a küzdelmet továbbra is - úgy látszik, nekem kell végeznem ezzel a fenevaddal, hah! – habár felkacag, halljátok, hogy csak erőltetett nevetés, ami fájdalmas nyögést próbál leplezni – sajnálom, hogy idáig kellett jönnötök a semmiért, de meg kell kérnem benneteket egy szívességre! – ismét felnyögött – vigyétek el az itt történtek hírét, figyelmeztessetek minden északit, hogy sose merészkedjenek a kráter közelébe! – hatalmas csatakiáltás az apró lények morajló és vinnyogó zajai [/b] – végül ne feledkezzetek meg rólam! Meséljétek el a regémet, vigyétek el Olaf Olafson, Olaf Olafson Hetedik Fiának a történetét a népemhez! Most pedig menjetek! [/b] – ezután nem szólt hozzátok többé, csupán mély levegőt vett majd elengedett egy hatalmas kiáltást. A hangja már-már egy sárkányéhoz hasonló bömbölés volt majd csak a küzdelem zajai maradtak hátra, amik napokig, hetekig és végül két teljes hónapon át bezengte az egész krátert, mielőtt végleg elhallgatott volna a mágikus bezárt kapuk mögött, örökre.
Utolsó post-otokban írjátok le mindezek után mit cselekedtek, hogyan mentek haza. Nincs határidő, sem sorrend, de aki megírja a post-ját annak megadom a jutalmát, nem várjuk meg míg mindenki ír (de aki nem ír az nem kap addig jutalmat sem és számára nem ér véget a küldetés így beszámítva továbbra is a keretbe!)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fairytailszj.forumotion.com
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Pént. Szept. 28, 2012 11:54 pm

Mindenki a kapuk felé küzdötte magát, de a leglátványosabb és hatékonyabb még indig Olaf volt. Az óriás úgy küzdött, mintha az élete múllott volna a csatán holott ő volt a legkevesebb veszélyben. Kao ezt a részletet magában végül a bosszúnak tudta be. Az excentrikus óriás, aki azokban a percekben tudta meg, hogy mi történt a rég látott mesterrel, aki egy szerettet veszített el a sárkány halálában, és akinek a büszkesége és élete célja veszett a semmibe ezzel az utolsó pillanattal, amikor kinyílt a kapu, bizonyára keseredettségből és bosszúból harcolt a szörnyek ellen, amik a sárkányt is elpusztították.
De ha az óriás képes is volt gondolkodni a gyászban, a bosszúvágyban, akkor sem tehetett mást. A sárkány akarata, a kőbe vésett mondatok szerint ezt a helyet pecsét alatt kellett tartani, hogy a gonosz, ami őt is el tudta pusztítani ne terjedhessen szét a világban.
A sötét kis lények folyama azonban nem állt meg, és a csapatnak a kapun kívül is folytatnia kellett a harcot, sőt, habár csak egy folyosónyi résre volt nyitva a kapu, azon az apró szörnyek repülve is, tömegével akartak kiszökni. A társaságnak el kellett kapnia mindet, és éppen ezért láthatták meg azt is, hogy a hatalmas boltív tetején már újra vibrált a mágikus erő.
Nem kellett hozzá sok, már mindegyikük érezte is ahogy a hajukat borzoló erő lassan rájuk száll, és a kapuk kinyitása előtti forrongó érzés, a mágia túlbuzgó ereje ismét elöntötte őket.
Kao vészterhes tekintettel nézett körbe, de a többiek is csak ezt tudták tenni. Mindenki látta előre, hogy a fal újra lezárul majd, és azt is látta mindenki, hogy Olaf odabenn még mindig megállíthatatlanul tombolt. Kao nem szólt. Nem akart szólni. Látta, hogy az óriás felnéz a mágiára minden lopott pillanatban, így tudta, hogy az óriás is tisztában volt azzal, hogy már nincs sok dolguk. Neki is csupán ki kellett volna jönnie, amikor a fal lezárt, és a csapattal megölnie minden utolsó kiszökőt, de valami nem volt rendben. Olaf nem tágított..

Az utolsó pillanatokban járhattak, amikor végre már Olaf is felhagyott a küzdelemmel. Egy rövidke időre üresre tisztított területen rohant vissza a kapuhoz, így még utoljára Kao is azt hitte, hogy az óriás végül csak velük tart, de aztán a roham megakadt. Olaf kezei a kapunak ütköztek, ő pedig vöröslő fejjel erőlködött. Mindenki megfagyni látszott a feszült pillanatban, de a kapu végül földrengést utánozva bedördült, Olaffal a túloldalán.
– Itt a vége barátaim! Úgy látszik, nekem kell végeznem ezzel a fenevaddal, hah! Sajnálom, hogy idáig kellett jönnötök a semmiért, de meg kell kérnem benneteket egy szívességre! Vigyétek el az itt történtek hírét, figyelmeztessetek minden északit, hogy sose merészkedjenek a kráter közelébe! Végül ne feledkezzetek meg rólam! Meséljétek el a regémet, vigyétek el Olaf Olafson, Olaf Olafson Hetedik Fiának a történetét a népemhez! Most pedig menjetek! - Az óriás tompa hangján is lehetett hallani, hogy nem volt valódi a kacaja, és küszködik a sötét szörnyekkel odabenn, de már senkinek nem volt választása. Ez a vég előre látható volt.
Ha bárkinek volt is esélye tenni valamit a terem sötétsége ellen, az Olaf volt, ha pedig még ő sem, akkor bizonyára jobb is volt, hogy a célját vesztett óriás legendaként hal meg, egy koporsót választva a mesterével, a céljával, akit mindenek fölött tisztelt...

Kao nem várt. Nem volt mit közölnie, sem várnia a társaságtól, kivéve talán a lányt... Pár szívdobbanásnyi pillanatig nézet Atsui felé, de aztán csak szótlanul megfordult, és Olaf utolsó kérésével a gondolatai között elindult lefelé az úton, majd pár lépéssel lejjebb felemelkedett a talajszintről, és az energiájával nem törődve emelkedett a magasba, hogy átszelje a kráter mélyét a bejárat felé.
Repülve csupán pár perc volt az út, ami a ködös erdőben órák alatt ment csupán. A neheze csak ekkor kezdődött; újra át kellett kelni az alagúton, ami mind időbe telt, mind megterhelő volt. Az érzékeken túli csönd és sötétség az elme börtöne volt, ahol olyan dolgok keltek fel, amikre senki nem gondolt volna. Kao is, aki nyugodtnak és érzelmek sokaságától mentesnek vélte magát, elkezdett félni, olyan dolgokat képzelegni, amikről azt hitte, soha, vagy olyan rég gondolt csak, a gyermekkorral rég elszálltak már belőle.
De ahogy az első alkalommal is, most is nekiment a feladatnak, és nem is akart gondolkodni rajta. Az út viszont megtette a magáét. Nem volt sem kipihent, sem olyan üres, mint az úton a kráterbe: most ott volt a fejében Olaf története, a mondanivaló, a saját kíváncsisága a túvilági félelem felé, ami benn a teremben várta őket, és végül a kíváncsiság, hogy egy sárkány csontja ért-e valamit. Önkéntelenül kutatni kezdett volna a táskájában, de pár mozdulat után rájött, hogy azt sem érezné...
Végül, sokkal elgyötörtebben, mint az első alkalommal, de végül meglátta a fényt az alagút végén, és ahogy ő ment a fény felé, úgy tért bele vissza az az énje is, amit önmagáról festett az elméje. Csupán ez az önkép sokat hunyorgott, és valaki más kéréséért aggódott, ahogy addig aligha tette azelőtt, érdek nélkül.
A faluba vezető utat lefelé a hegyek között is repülve tette meg. Nem érdekelte, hogy minden energiájába belekerült, szerencséjére viszont az út a meredek vonulatokon végig lefelé vezetett, így szinte végig elég volt kevesebb energiát kifacsarnia magából, hogy végül elérje az óriások falvát.
A faluban az este közeledett, és ehhez hűen már sokan a falu központjában, a hatalmas csarnokban vagy akörül tevékenykedtek. Rengetegen hurcoltak nagy zsáknyi holmikat, valószínűleg ételt és hasonlókat, és rengetegen ilyenkor még élvezték a nap utolsó sugarait, illetve egymás társaságát. A gyerekek hógolyóztak az északi oldalon, ahová Kao becsapódott.

- Áh felébredt - szólt egy öreg férfi hangja ki a homályos tűzfényből.
- Kao-sama - Egy erőteljes szorítást érzett a hasától a válláig. A hang ismerős volt, és melegen csengett, ahogy Kao szerette is. Ailidh volt az. De mellette még sokan mások is vártak Kao mellett. A csendből és a fény hiányából ítélve virrasztottak. Már vége volt a mulatságnak. Kao felült, nem ez volt az ideje, hogy békésen feküdjön...
- Hírt hozok. Olaf Olafsonról, Olaf Olafson hetedik fiáról. - A szavai és azok színe hallatán néhányan máris kezeikbe temették arcukat. Az első szavakat, akármilyen nehezek is voltak, sokan követték. Kao nem tartotta magát nagy mesélőnek, de hazudott volna magának, ha nem ő akarta volna elmondani mindazt, ami ott a falu népe előtt előtört belőle. A mondandója úgy csorgadozott, mint egy patak, és nőtt, mint a tavaszi víz, amíg végül egy morajló vízmosás nem lett belőle a hegy lábánál. Ismerte a szavakat, és a stílust. Hallgatta régen ebben a faluban, miután megmentették az életét, és hallgatta az öregtől is a Wolves pincéjében...
- Vigyétek hírül az embereknek, hogy itt küzd a legvégsőkig Olaf Olafson, Olaf Olafson hetedik fia, a sárkányok és a fagy gyermeke, a hegyeket járó vadász! Ezek voltak az utolsó szavai, és megtiltotta mindenkinek, hogy a vérével lezárt kráterbe, a végzet helyére lépjenek! - Kao szavaira mindenki némán figyelt, öreg és fiatal, nő és férfi, mind a teremben ülve, egymást fogva-ölelve, néhányuk pityeregve, legtöbbjük büszkén kihúzva magát. Kao, amint elmondta amit kellett, felállt, és meghajolt. Magára hagyta a népet, mert tudta, gyászolniuk kellett. Egyedül Ailidh követte.
- Még mindig nincs senkid, Ayl? - Kao tudta hogy hangzott a kérdés, de nem akart udvariaskodni. A nő, úgy tűnt, nem is vette a rossz végén a kérdést.
- Alhatsz az ágyamban, te is tudod.
- Úgy, hogy senki sem tudja, hogy maradok?
- Akár a téli hótakaró a csúcsokon.

Kao végül hetekig maradt. Szépen lassan újraélte gyerekkora egy részét, és változott is egy kicsit. Minden, ami ekkor történt itt is maradt, Ailidh kunyhójában, a faluban, a hegyek és a hó között...


Külön köszönet az epikus hangulatú meséért, Gray!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gray Fullbuster

avatar

Hozzászólások száma : 965
Aye! Pont : 75
Join date : 2009. Oct. 06.
Tartózkodási hely : A céhház ebédlőjében

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Szomb. Szept. 29, 2012 10:15 am

No ezt is megéltük! Nem volt könnyű menet, de remélem a jutalom és maga a játékélmény azért kompenzálta valamicskét. A teljesítményre, a hosszra, az igényességre való tekintettel, szorozva osztva gyököt vonva, deriválva, összességében 500 varázserő jutalmat adok neked! Használd egészséggel!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fairytailszj.forumotion.com
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Vas. Dec. 02, 2012 12:49 pm

A harc egyre kilátástalanabb lett, hamarosan nem láttam esélyt, se a túlélésre, se semmi másra. A sárkány szavai egyértelműek voltak; ez a pompás lény az életét adta, hogy ezt a megállíthatatlanul pusztító rémséget elzárja a világtól, mi pedig értelmetlenné tennénk a halálát, ha most mégis hagynánk őket kiszökni. Nem… meg kell akadályoznunk, hogy kijussanak bármi áron… bármi áron.
Jó néhány perce már, hogy eltettem fegyverem; nem volt rá szükségem, a kristálydarabkák és a homokgolyók bizonyultak a leghatékonyabbnak. Nem emésztették fel annyira varázserőmet – ami egyébként már erősen fogyóban volt – és egyszerre akár több tucat szörnnyel is végezni tudtam velük, de ez sem volt elég. Sőt még maga Olaf sem volt elég. Pusztító ereje semmihez nem volt mérhető, amit addigi életemben láthattam, mégis csupán időt nyerhettünk vele; de talán több nem is kellett. A mágikus védőfal hirtelen regenerálódni kezdett, és lassan aláereszkedett.. sajnos túlságosan is lassan. Elkezdtünk kihátrálni az óriási kőajtó szárnyai közti résen, miközben megállás nélkül aprítottuk a szabadság felé igyekvő rondaságokat. Miután Sorono is kijött, már csak Olaf maradt hátra, aki derekasan, és borzasztó hatékonyan tizedelte a kijárat felé tóduló lényeket, nekünk már csak azokkal kellett törődnünk, amiknek sikerült kiszökniük az óriás jégmarkából. A föld ismét megremegett, ahogy a kapuk záródni kezdtek, a védőpajzs pedig egyre csak ereszkedett. Nem elég gyors! Nem elég gyors!! A történések hirtelen felgyorsultak, egy új remény szikrája gyulladt lelkemben, s társaim elszánt tekinteteiből ítélve, talán nem is csak bennem. Az elkeseredett küzdelem lassan a vége felé közeledett, de vajon mi lesz a vége? Egy újabb csapatnak sikerült kislisszolnia, de nem volt esélyük. Nem lehetett esélyük! Firm hangjára behunytam a szemem, majd egy pillanattal később, mikor ismét kinyitottam, a lények már sehol nem voltak, de újabbak érkeztek a helyükre. Kristályszilánkok egész felhőjét idéztem jobb karom köré, és az ajtó szárnyai közt tátongó egyre szűkebb kijárat felé hajítottam. A kifelé ugráló szörnyek elpárolgó teste egy pillanatra sötétbe vonta a kapu környékét, s mire újra láthatóvá vált, döbbenten vettem észre, hogy Olaf ott van végre a résnél, azonban nem kifelé igyekezett. Erőtől duzzadó, hatalmas kezeivel ráfogott a kőóriásra, és feszíteni kezdte, hogy minél gyorsabban bezáródjon. Azonban nem kívülről, hanem belülről tette ezt. A szándéka egyértelmű volt, és valahol érthető is, mégis teljesen értelmetlennek tűnt abban a feszült pillanatban. A remény, ami alighogy megcsillant előttem, most darabjaira hullott. Tudtam, miért csinálja, mégis képtelen voltam elfogadni, hogy valaki önszántából eldobja magától az életet, mikor lenne más út is. A lények rávetették magukat az erőlködő Olafra, aki vérfagyasztó üvöltések közepette feszítette tovább a kaput, míg végül az be nem záródott teljesen. Még pár utolsó, könnyed, mégis gyilkos varázslat, és az utolsó kiszabadult lény is porrá lett.
Lihegve rogytam megfáradt térdeimre a kis tisztáson; elkeseredetten figyeltem, ahogy a mágikus fal ismét lezárul.
– Itt a vége barátaim! – dörrent Olaf hangja a kapu mögül. Meglepődtem, bár fogalmam sem volt miért, de valami titokzatos, és értelmetlen oknál fogva úgy éreztem, többet nem fogom őt hallani. Még mindig küzdött. - úgy látszik, nekem kell végeznem ezzel a fenevaddal, hah! – nevetett, de nem hittem el neki. – sajnálom, hogy idáig kellett jönnötök a semmiért, de meg kell kérnem benneteket egy szívességre! – most már nem sikerült megjátszania magát; fájdalmas nyögésétől én is összerándultam. – vigyétek el az itt történtek hírét, figyelmeztessetek minden északit, hogy sose merészkedjenek a kráter közelébe! Végül ne feledkezzetek meg rólam! Meséljétek el a regémet, vigyétek el Olaf Olafson, Olaf Olafson Hetedik Fiának a történetét a népemhez! Most pedig menjetek!

~~~

- Ezek voltak Olaf Olafson utolsó szavai. – mondtam, miközben forró teával teli bögrémre tapasztottam kezeim, s tekintetem. A mese végére mély csend telepedett a Blue Pegasus kantinjára. Nem tudom, mennyire érezték át a történtek súlyát, de nem is volt fontos. A jószívű óriás utolsó kívánsága teljesült, csak ez számított. Mélyet sóhajtottam, majd belekortyoltam a gőzölgő italba, s felnéztem. Nem tudom, hányan ültek és álltak körülöttem, de egy kisebb fajta tömeg gyűlt körém, mióta hazaértem, és Liznek elkezdtem mesélni.
- És azután mi történt? Hallottátok, hogy tovább harcolt, de nem volt mit tenni, így ott hagytátok? – kérdezte a velem szemben, a pulton könyöklő szőkeség.
- Igen. Egy darabig még hallgattuk Olaf utolsó vérig tartó küzdelmének elhaló zajait, aztán a társaság lassan oszolni kezdett. Sorono indult el elsőnek. Hátrapillantva még láttam, ahogy bement az erdőbe, aztán még egy darabig figyeltem, amint a levegőben eltávolodik tőlünk, majd visszafordultam a kapuk felé. Egy utolsó pillantást vetettem a hős sírjára; aztán feltápászkodtam, és elindultam vissza az erdőben, amerről érkeztünk. A többiekről nem tudtam tudomást venni, túlságosan elmerültem a gondolataimban. A vadon hagyott minket nyugodtan távozni a kráterből. Szinte észre sem vettem a furcsa barlangot, amiben elhagytak érzékeim. Odafelé rémálom volt, visszafelé könnyed, súlytalan lebegés a gondolatokban. A hegyről lefelé gyorsabban haladtunk, így még éjfél előtt elértük a falut. Az emberek fáklyákkal a kezükben rótták az utcákat, talán valamiféle szertartás részeként. Sorono megelőzött minket, így már fölöslegesek voltak a szavak. Az óriások azonban nem voltak letörtek. Nem.. szomorkás szemeikben büszkeség csillant. Hősük egy új legendával ajándékozta meg elzárt kis közösségüket, és tudtam, ők sosem fogják hagyni, hogy Olaf fénye kihunyjon. Csatlakozni akartam a szertartáshoz; a fáklyát kérnem sem kellett. Egy asszony kedves mosollyal nyújtotta felém az örök életet jelképező tüzet, majd elkísért egy oltárféleséghez. Szerényen, csupán néhány hóvirággal és faragásokkal díszített faboltív volt, körülötte több tucat égő fáklya állt a fagyott földbe tűzdelve. Csodás látvány volt. Pár percig még megbűvölten néztem az emlékhelyet, majd kerestem egy kisebb, szabad helyet a földön, és beleszúrtam a fáklya kihegyezett végét. Ezután az asszony beinvitált a közösségi házba, ahol bőséges vacsora, és meleg ágy várt, pont úgy, mint mikor megérkeztünk. Jólesett minden, amit kaptam, tudtam, hogy jó szívvel adják, s a keserűség lassan kiűzetett szívemből. Másnap reggel megköszöntem a gondoskodást, majd egy fiatalember szekérrel elvitt minket a következő faluba, ahol még megállt a vonat.

Most, hogy itt ülök, és mesélem nektek, az egész olyan, mintha csak egy álom lett volna; hogy jó vagy rossz, azt nem tudnám eldönteni, de mindenképpen tanulságos, és felejthetetlen. Bizonyára a többiek is gondoskodtak róla, hogy Olaf története minél több fület megtaláljon. Kíváncsi vagyok mikor, hol, kitől és legfőképpen hogyan fogom visszahallani először az Óriás Legendáját.
– mosolyogtam, majd egy újabb, megkönnyebbült sóhaj után kihörpintettem az utolsó korty teát is, és felálltam a pulttól. Kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaim, s kezembe vettem sokat látott hátizsákomat. Kibontottam, és vetettem egy gyors pillantást még mindig benne pihenő kis tojásomra, aztán elköszöntem, és hazamentem, hogy egy kiadós alvással tegyek pontot a kaland végére..

Így történt, hogy elkísérhettem Olaf Olafsont utolsó útjára, a legendák völgyébe..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gray Fullbuster

avatar

Hozzászólások száma : 965
Aye! Pont : 75
Join date : 2009. Oct. 06.
Tartózkodási hely : A céhház ebédlőjében

TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   Szomb. Dec. 08, 2012 5:14 pm

Bocsánat, hogy csak most veszem észre, de te is sikeresen lezártnak tekintheted a küldetést! Jutalmad összesen 410 Varázserő, valamint még plusz 82 Varázserő a familiárisod számára!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://fairytailszj.forumotion.com
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Az utolsó Olafson!   

Vissza az elejére Go down
 
Az utolsó Olafson!
Vissza az elejére 
4 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4
 Similar topics
-
» 5 Ronin

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: