Az utolsó Olafson!

Furcsa, csonttörésre emlékeztető hangok tolakodtak hallójárataimba. Kellemetlen volt, még így látatlanba is, de ahogy hátrafordultam, és megláttam, hogy az izgatottan toporzékoló Olaf tördeli az ujjait kegyetlenül, még a hideg is kirázott. Gyöngyöző homlokkal figyelte a gömböt éppen megérintő Soronot, türelmetlen kíváncsisága szinte izzott, mint a kaput ölelő roppant mágikus erők. Visszafordultam én is a fiú felé. Ujjai hozzáértek a gömb feltehetően sima, talán hideg, talán forró felületéhez, és koncentrálni kezdett, de nem kellett sokáig fenntartania ezt a megerőltető állapotot. Alig hogy megkezdte a műveletet, bármit is csinált, a föld megremegett alattunk, a lakrima pedig kékes fénnyel felizzott. Izmaim ádáz küzdelmet vívtak egyensúlyom megőrzésért, és egész jól tartották magukat, bár külső szemlélőnek talán úgy tűnhettem, mint aki épp hazafelé próbál igyekezni a kocsmából egy átmulatott éjszaka után. A többiek hasonló problémákkal küszködtek, de a remegés egyre csak erősödött, a kapu előtt pedig egy mágikus, tiszta energia alkotta átlátszó, de mégis egyértelmű fal tűnt elő lassan. Hátráltam néhány lépést, ami a remegés miatt inkább valamiféle furcsa táncnak hatott, de még nem volt vége. Egy-két méterrel a föld felett energia kisülések puffogtak fenyegetően a levegőben. Mintha csak egy tűzijáték kellős közepébe csöppentem volna. Levettem a táskámat a hátamról, és a karjaimmal átölelve a mellkasomhoz szorítottam, nehogy a tojásnak valami baja essen. Persze még így sem tudtam szavatolni az épségét, ahogy a saját magamét sem. A kisebb pukkanások közé egyre sűrűbben vegyültek igazi robbanások, ráadásul egyszerre több helyen, folyamatosan cikázva a tisztáson. Nem tudtam mit tenni, csak reménykedtem hát, hogy a szerencsém nem hagy el, és nem talál el egy robbanás sem. A lakrimára néztem, amitől már odébb lépett Sorono, és ami lassan világoskékbe, aztán fehérbe váltott, túlvilági fényt árasztva magából, míg a ragyogás olyan mértéket nem öltött, hogy kénytelen voltam nem csak behunyni, de karommal el is takarni szememet. Aztán egy tompa pukkanást hallottam, és a föld megnyugodott, a kisülések abbamaradtak, a fény pedig megszűnt. Leengedtem karomat, és kinyitottam a szemeim. A lakrima tejfehéren, fénytelenül, de sértetlenül állt az emelvényen, a levegő mintha kiürült volna, a hőmérséklet lecsökkent a normálisra. Felegyenesedtem, de ahogy újra közelebb léptem volna, a föld ismét rázkódni kezdett , bár ezúttal nem olyan erősen, a kapu pedig megmozdult, és mennydörögve nyílni kezdett befelé, amíg meg nem akadt. A föld újra megállt a kapuval együtt, ami csak résnyire nyílt ki, de méretei miatt még így is több méter széles utat engedett nekünk a sötét barlangba.
- Tudtam én, hogy sikerülni fog! Hálás köszönet! Most már csak a sárkány van hátra, és miénk a dicsőség! Gyertek! - Olaf csillogó szemekkel, izgatottan vetette bele magát a tátongó űrbe. Én visszavettem a táskámat a hátamra, és a többiekkel együtt szintén besétáltam a bejáraton.

A barlangba lépve rögtön szemet szúrt a természetellenes sötétség. A napfény mintha megtorpant volna a kapuban, nem akart továbbterjeszkedni. A lakrima vakítása után ráadásul nehezebben alkalmazkodott a szemem, de gyanítottam, hogy nem ezért nem tudom megszokni a homályt, hanem azért, mert ez nem homály volt, hanem mély, vak sötétség, szinte a bőrömön éreztem. A kapu közelében, valahol a fény és a sötétség meglepően éles határvonalán álltam meg, nem mentem beljebb. Hunyorogva figyeltem Olaf széles hátát, majd árnyba borult, markáns vonalú arcát, amint szembe fordult velünk, kezében pedig egy dorongot, talán fáklyát szorongatott, amiről fogalmam sem volt, honnan került hozzá.
– Kedves varázsló barátaim! Neves ez a mai nap.. – közben meggyújtotta valamivel a kezében lévő fáklyát. - ..örökre fenn fog maradni a történelem és legendák egén! Figyeljetek, hisz ma olyat teszünk, mint előttünk kevesen mertek és bírtak! Had mutassam be nektek, a hatalmas, félelmetes sárkányt! – teljesen szkeptikus voltam, ha ott lett volna a sárkány, már rég felfalt volna minket, vagy ilyesmi, de mindegy, nem agyaltam ezen, inkább figyeltem mi történik. Olaf elhajította a fáklyát, minek folytott fénye leginkább egy Földvilágról megfigyeld csillagra hasonlított az égen…. vagy inkább egy hullócsillagra. Aztán a dorong leesett a földre, de a lángok a levegőben maradtak. Kikerekedett szemekkel bámultam, amint a lebegő tűzpamacs hirtelen fellobbant, majd vékony sávokban, őrült gyorsasággal kezdte körbefutni az oszlopot, ami közben láthatóvá vált a felerősödött lángok fényének köszönhetően. Nem állt meg azonban az oszlopon, a tűz keskeny sávokon követte a fekete anyagot a plafonon és a földön, egyre csak szerteágazva, így szinte pillanatok alatt fénybe borítva az egész helyiséget. Végre megláttam hova is jutottunk, így beljebb lépkedtem, de csak lassan, mert nem tudtam figyelni hova lépek. Túlságosan elvonta figyelmem a kőterem, aminek méretei szinte mellbe vágtak. Óriási természet vájta aulában álltunk, a fölénk tornyosuló kőrengeteg több emelet magasan volt. Természetesnek hatott, mégis emberi kéz nyoma is felfedezhető volt, bár el nem tudtam képzelni ki vagy kik képesek ilyen monumentális építmények felépítésére a természettel karöltve. Díszesen faragott oszlopok, hatalmas boltívek tarkították a termet, a földön pedig rengeteg… holmi hevert szerteszét. Könyvek, dísztárgyak, relikviák, szobrok, serlegek, ékszerek, szőnyegek és festmények, vaskos kódexek, mind mintha egy másik világból származott volna. A múlt emlékei lehettek ezek, egy olyan múlté, amiről én csak könyvekben olvashattam, és most itt hevert ez a rengeteg műemlék, megfogható közelségben, magukba zárva az ősi tudást, a kultúrákat, az embereket. Tekintetem nehezen, de újra megtalálta az immár magába roskadva, csalódottan, összetörve előre bámuló óriást, és amit nézett… egy hatalmas csontváz. Hosszú farokkal megtoldott gerincoszlop, hajó méretű lábfejek, erőteljes, házat is elnyelő bordázat, a törzsből kinövő, óriási szárnyakban végződő nyúlványok, kétujjnyi vastag, az állkapocsnál csonttüskékkel díszített koponya… Egy sárkány csontváza, ehhez kétség sem férhetett. Egy percig mozdulatlanul álltam, és csak bámultam a fenséges teremtmény maradványait, se megszólalni, se megmoccanni nem tudtam, de még tán levegőt is elfelejtettem venni. Olaf megsemmisülten, egész testében remegve lépett a koponyához, majd tenyerét az orrához érintve, mintha csak simogatná azt, lehajtotta a fejét, és… talán gyászolt, nem tudom. Nem láttam az arcát, és ez így rendjén is volt. Elindultam a terem közepén álló csontváz felé, amit tucatnyi oszlop zárt koszorúba, és közben igyekeztem minél többet megfigyelni a földön heverő tárgyak közül. A könyvek, tekercsek és kódexek halmai közt biztosan van nem egy mágiával foglalkozó kötet. Vihetnék egyet-kettőt Akirának, úgyis gyűjti az ilyesmit. Legszívesebben végiglapoztam volna az összeset, borzasztóan kíváncsi voltam, hogy miről szólhatnak, ráadásul ki tudja mikor olvasta utoljára el bárki is őket. Ahogy odaértem a csontvázhoz, az egyik lába alatt furcsa repedéseket, vájatokat találtam a padlóban, de nem csak én vettem észre őket…

- Háhá, mégis csak nekem van a legtöbb eszem ebben az eszelős brigádban! – tört be gondolataim közé becsvágyó énem komisz hangja.

A nehéz elméleti szülés után a Kao nevű fickó kézrátétellel bűvölte meg a lacrimát. És mit ad Isten? A kapu mozogni kezdett. Igyekeztem kiélvezni a pillanat örömét, mert ha bent csakugyan egy sárkány lapul, akkor lehet, hogy már nem sokáig fogok mosolyogni. Nem mintha nem bíznék Olaf irdatlan erejében és vadászati tudásában, de a sárkányokról alkotott elképzeléseim messze meghaladtak mind az ő, mind az itt megjelent mágusok együtt erejét. De ne legyen igazam!

A kapu szárnyai kettéváltak és lassan kitárultak. Időtlen por hullott alá, ami köhögésre kényszerített.

- Tudtam én, hogy sikerülni fog! Hálás köszönet! Most már csak a sárkán van hátra és miénk a dicsőség! Gyertek! – jelentette be tündöklő tekintettel a sárkányölő és becsörtetett, mint valami gladiátor a sötét üregbe.

Kicsit félve léptem utána. Fénymágia ide vagy oda, az ilyen sötét helyeket nem szerettem. Biztos valami gyermekkori trauma. Bár az tény, hogyha nővel voltam nem zavart az ilyesmi. Biztos, mert volt mibe kapaszkodni, afféle horgonyt képzelve el, ami biztos pontot nyújt az éj végtelen sötétjében.

És Kakte, a hős nekiindult a barlang sötét szájának, tapogatva a maga előtt lévő teret!

A halvány fény gyorsan elpárolgott, így nem maradt más, mint mindent elnyelő homály. Lassan lépdeltem, minden mozdulatomra ügyelve. És mikor már a kétségbeesés csírái kezdtek feltámadni lelkem termékeny földjében, megtaláltam a horgonyt! Kellemes megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. A horgony puha volt és rugalmas. És a hűvös ellenére meglepően meleg.

Apró szikra lobbant. Az óriás keze tűzbe borult. Nem is! A kezében lévő rúd. Könnyű összekeverni a homályban, tekintve Olaf irdatlan méreteit. És az egyre terjedő világosság horgonyomat is lassan elérte. És a tűz fénye tükröződött benne! Basszus, ez Sophy. És az ő két dinnye méretű „horgonya”. Gyorsan beugrottam az egyre fogyó árnyékok egyikébe, így várva a megváltást.

- Kedves varázsló barátaim! Neves ez a mai nap! Örökre fenn fog maradni a történelem és legendák egén! Figyeljetek, hisz ma olyat teszünk, mint előttünk kevesen mertek és bírtak! Had mutassam be nektek, a hatalmas, félelmetes sárkányt! – mentette meg Olaf a helyzetet, mert így minden szem rá szegeződött.

A fáklyáját a semmibe dobva fényárba borította az egész helyiséget. Hiába na, tud a fickó. A fény pedig hihetetlen dolgokat világított meg. Könyvek, tekercsek hada borította a termet. Bármely könyvtáros itt helyben könnyekbe tört volna ki a látványtól.

A terem közepén pedig ott feküdt Olaf jutalma. És már nem is mozdulhatott volna, pedig bizonyára örült volna a látogatóknak. A sárkány halott volt, már csak porladó csontja maradtak az utókorra, vagyis ránk. Mind csöndben néztük a valaha volt félelmetes szörnyeteg szomorú mementóját. Olaf magába roskadtan lépett a sárkány koponyájához, én pedig csak találgatni tudtam, hogy mi zajlódhat le benne.

Szomorúságát látva óvatatlanul is felmerült bennem a gondolat, hogy milyen kapcsolat lehet köztük. Minden sárkányölőt egy sárkány tanított. Ezt tudom, mert még a mesék is erről szóltak. Talán Olaf a sárkány tanítványa volt? Akkor viszont miért akarta megölni? Érdekes dolgok ezek. Lehet erősebb akart lenni a tanítójánál? A sárkánynak viszont más volt a sorsa, mintsem várni, hogy a tanítvány egyszer visszatérjen hozzá? Csupa kérdés, de válasz nincs.

Gondolataimat végül az egyik mellettem heverő könyv terelte vissza a rendes kerékvágásba. „69 mód, hogy jól érezze magát a barátnőd a konyhában!” Kicsit poros volt és szakadt, de a színes képekkel illusztrált könyv kérlelt, hogy nyúljak utána. Nem kérettem magamat és köpenyem zsebe gyorsan el is nyelte a becses kincset.

A történelem tudásával és erejével felfegyverkezve vártam, hogy mi sül ki a dolgokból, ugyanis Olaf ellépett a sárkány koponyájától…

Egy pillanatig még vizslattam az ismeretlen jeleket, aztán újra a még mindig megrendült Olafra pillantottam. Kezét a sárkány koponyáján pihentetve állt, aztán hirtelen megszólalt.
– Itt északon élt egyszer egy férfi, Olaf Olafson. Születése pillanatától tudta mindenki, aki ismerte, hogy különleges ember. Erős volt, bátor, rettenthetetlen, bölcs és okos. Észak népének szolgálatába állította életét és képességeit, mint szörnyvadász, hisz itt a hegyekben sosem lehet senki sem biztonságban a bestiáktól. Olaf Olafson, kinek ereje akkora, hogy egymaga puszta kézzel legyőzött egyszerre hét medvét, innen ered a neve, amit ha bárki meghallott itt északon tudta, hogy népünk legnagyobb hősének, Olaf Olafsonnak, Észak medvéjének a neve. Istenként tisztelték, a valaha élt legnagyobb hős volt. Egy hős, aki mindig úton volt, sosem állt meg, folyamatosan vándorolt és vadászta a szörnyeket. Időnként meg-megpihent egy-egy éjszakára útba eső falvakban, ahol szokása szerint mindig kiválasztott egy hajadont az adott faluból és vele osztozott az ágyán. Másnap reggel mindig továbbállt, de az asszonyok minden egyes esetben teherbe estek. Így született Olaf Olafsonnak hat erős fia, akik mind apja nyomdokaiba lépve, szörnyvadászokká majdan hatalmas hőssé váltak. Mielőtt Olaf Olafson elindult volna élete legnagyobb vadászatára, ami után el is tűnt örökre, megszállt még egyszer utoljára egy faluban, ahol úgy szint teherbe ejtett egy nőt.
Olaf Olafson hetedik gyermekét nagy örömmel várták, végül nagy csalódás lett. A gyermek, kinek anyja belehalt a szülésbe és így árvaként nevelkedett egyáltalán nem hasonlított bátyjaira, vagy apjára, gyenge volt és ügyetlen. A faluja kiutálta, mivel nemhogy a hős elvárásoknak sem tudott megfelelni, még népe mércéjét sem érte el.
Eldöntöttem, hogy a hegynek adom magamat, ha már nem érek semmit, meg is haltam volna, ha Ő nem talál rám. Ygratte volt a neve, fenséges és gyönyörű sárkány volt. Nem tudom miért, mi okból, de magához vett, nem engedte, hogy végezzek magammal. Elhozott ide, a lakhelyére és nevelni kezdett. Tanított sok mindenre, főleg harcra, megosztotta velem titkos tudását, hogyan válhassak erős és rettenthetetlen harcossá. Mikor elég idős lettem, hogy akár a saját lábamon is megálljak, elérkezett az ideje, hogy elválljanak útjaink. Továbbra is egyetlen vágyam az volt, hogy én is apám és testvéreim panteonjába emelkedhessek, mindannyian hősként éltek és haltak meg, az én sorsom sem kellett, hogy egyéb legyen. A múlt árnyai miatt azonban nem hittem, hogy ez sikerülhetne, ezért Ygratte elválásunkkor azt mondta, hogy tíz év múlva, mikor már szörnyvadász lettem, térjek vissza ide és megküzdünk egymással. Ő és én, ember a bestia ellen. Ő nem kételkedett benne, hogy legyőzném, így felnőve elődeimhez. Ez volt a megállapodásunk, ezért jöttünk most ide. Nem akartam, hogy meghaljon, becsületes csatában győzedelmeskedni nem jelenti, hogy meg is ölöm őt… – hangja elcsuklott, és többet nem szólt. Nem volt értelme bármit is mondani neki, vigasztaló szavaknak nem volt helye, csak sóhajtottam egyet, és jobb híján újra a padlóra szegeztem tekintetem. A jelek elmosódtak szemem előtt, gondolataim még a hallottak körül keringőztek. Hirtelen minden értelmet kapott, ami azóta történt velünk, hogy ráleltünk arra a kicsiny hegyi falura, tele életerős, a végletekig nyugodt, és örökké jó kedélyű lakóival, a mulatsággal, az ünnepelt Olaffal, az őt körülvevő tisztelettel, és az ő kitörő lelkesedésével, ragadós vidámságával. Azért jött ide, hogy találkozzon tanítójával, mesterével…szülőjével, de csak az elmúlás fájdalmas valóját kapta. Tudtam mit érez, mégis, fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Még csak nem is ismertem. Talán a hallgatás volt a legjobb választás, hagyni kellett, hogy magában rendezze el a dol…
Itt tartottam gondolataimban, amikor észrevettem néhány ismerős betűt. Soronoval egyszerre léptünk közelebb az íráshoz, én pedig halkan felolvastam a szöveget.
- Bárki, aki olvassa ezeket a sorokat, meneküljön! A kastélyt én magam zártam le, mivel várakozásom közbeni kutakodásom során felfedeztem valamit, borzalmasat, aminek nem szabad a napvilágra kerülnie! A lényt tilos kiengedni ezek közül a falak közül! A pajzsnak aktívnak kell maradnia! – ahogy jobban megnéztem a vésetet, már az is feltűnt, hogy különböző betű, és rúnacsoportok vannak, mintha minden lehetséges nyelven odakarcolták volna ugyanazt a szöveget.
- Ez nem hangzik… - ekkor furcsa, kellemetlen zajok értek el hozzánk a hatalmas terem másik végéből. - … túl bíztatóan. – jelentettem ki félhangosan, a mély sötétséget fürkészve, miközben lassan előhúztam a kodachit, és aktiváltam a pengéjét. Vékony, vinnyogó, és más, csoszogásra emlékeztető hangok közeledtek. - Mi a… – kérdésemre azonnal megérkezett a válasz, a fénybe beérő, fekete testű, apró termetű árnylények formájában. - Praktikusabb lett volna ezt a figyelmeztetést a barlangon kívülre rakni, nem? – tettem fel a költői kérdést, mikor az első hullám elért minket. Egyszerre ketten vetették rám magukat az arctalan, vézna lények, hosszú, éles karmaikkal, és ezernyi foggal támadtak. Jobbra ugrottam ki előlük, és a hozzám közelebb esőt meg is sebeztem a karddal, mire az szétolvadt, és egy pillanat alatt eltűnt. Nem gondolkodtam a dolgon, megfordultam, és a másikba is belevágtam. Kettővel kevesebb, és még vagy ezerrel több. Számolatlanul özönlöttek felénk az apró szörnyek, hiába voltak sérülékenyek, egyszerűen túl sokan voltak, nem volt esélyünk. Mindenki harcba szállt, de nem tudtam figyelni társaimat, mert minden szétfoszlott tetem helyére jutott három másik. Hátráltam a barlang bejárata felé, és közben megállás nélkül csapkodtam a fegyveremmel.
A pengét kifelé tartva, megpördültem a tengelyem körül, majd a szétfoszló maradványok között lehajoltam, és a kőpadlót megérintve, futóhomokkal vettem körbe magam. Az elöl rohanók mind beleszaladtak, az utánuk következők viszont játszi könnyedséggel, visítva ugrották át az akadályt. Bal kezemet magam elé rántottam, és homoklövedékeket zúdítottam rájuk. Elég volt egy kis golyócska ütötte lyuk, és máris szétfoszlottak, de a nagy számok törvénye így is érvényesült. Nem volt annyi varázserőm, hogy a végtelenségig lövöldözzem őket… egyikünknek sem volt. Még Olafnak sem, aki védelmezőn elénk ugrott, és tucatjával irtotta a ránk rontó szörnyeket. Leengedtem a kezem, és kirohantam oldalra, nem akartam teljesen elhasználni a varázserőmet, inkább a kardba koncentráltam azt, és a lények közt manőverezve, elugrálva csattogó fogaik elől csapkodtam. Egyikkel sem foglalkoztam sokáig, csak egy kis vágást ejtettem a testükön, aztán továbbmozogtam, ha pedig egyszerre túl sokan gyűltek körém, kilőttem néhány kristályszilánkot, vagy homokgolyót, hogy egy kis időt nyerjek. A támadás szerencsére nem volt összehangolt, egyetlen fölényük a létszámukban rejlett, csak ezért tudtuk még mindig feltartani őket. Összeszedtem néhány karcolást, karmolást, és egy csúnyább harapást is, de a harc hevében, mintha nem is éreztem volna a fájdalmat. Néha sikerült rápillantanom a többiekre, akik szintén tartották magukat, de mással nem tudtak foglalkozni, Olaf volt az egyetlen, aki szorult helyzetben be tudott segíteni, és szerencsére meg is tette. Arcán nem láttam a bosszú jelét, sőt, más érzelmet sem, de legbelül ő is tudhatta, hogy ha ezek a valamik legyőztek egy sárkányt, akkor nekünk vajmi kevés esélyünk van ellenük…

– Itt északon élt egyszer egy férfi, Olaf Olafson. Születése pillanatától tudta mindenki, aki ismerte, hogy különleges ember. Erős volt, bátor, rettenthetetlen, bölcs és okos. Észak népének szolgálatába állította életét és képességeit, mint szörnyvadász, hisz itt a hegyekben sosem lehet senki sem biztonságban a bestiáktól. Olaf Olafson, kinek ereje akkora, hogy egymaga puszta kézzel legyőzött egyszerre hét medvét, innen ered a neve, amit ha bárki meghallott itt északon tudta, hogy népünk legnagyobb hősének, Olaf Olafsonnak, Észak medvéjének a neve. Istenként tisztelték, a valaha élt legnagyobb hős volt. Egy hős, aki mindig úton volt, sosem állt meg, folyamatosan vándorolt és vadászta a szörnyeket. Időnként meg-megpihent egy-egy éjszakára útba eső falvakban, ahol szokása szerint mindig kiválasztott egy hajadont az adott faluból és vele osztozott az ágyán. Másnap reggel mindig továbbállt, de az asszonyok minden egyes esetben teherbe estek. Így született Olaf Olafsonnak hat erős fia, akik mind apja nyomdokaiba lépve, szörnyvadászokká majdan hatalmas hőssé váltak. Mielőtt Olaf Olafson elindult volna élete legnagyobb vadászatára, ami után el is tűnt örökre, megszállt még egyszer utoljára egy faluban, ahol úgy szint teherbe ejtett egy nőt.
Olaf Olafson hetedik gyermekét nagy örömmel várták, végül nagy csalódás lett. A gyermek, kinek anyja belehalt a szülésbe és így árvaként nevelkedett egyáltalán nem hasonlított bátyjaira, vagy apjára, gyenge volt és ügyetlen. A faluja kiutálta, mivel nemhogy a hős elvárásoknak sem tudott megfelelni, még népe mércéjét sem érte el.
Eldöntöttem, hogy a hegynek adom magamat, ha már nem érek semmit, meg is haltam volna, ha Ő nem talál rám. Ygratte volt a neve, fenséges és gyönyörű sárkány volt. Nem tudom miért, mi okból, de magához vett, nem engedte, hogy végezzek magammal. Elhozott ide, a lakhelyére és nevelni kezdett. Tanított sok mindenre, főleg harcra, megosztotta velem titkos tudását, hogyan válhassak erős és rettenthetetlen harcossá. Mikor elég idős lettem, hogy akár a saját lábamon is megálljak, elérkezett az ideje, hogy elváljanak útjaink. Továbbra is egyetlen vágyam az volt, hogy én is apám és testvéreim panteonjába emelkedhessek, mindannyian hősként éltek és haltak meg, az én sorsom sem kellett, hogy egyéb legyen. A múlt árnyai miatt azonban nem hittem, hogy ez sikerülhetne, ezért Ygratte elválásunkkor azt mondta, hogy tíz év múlva, mikor már szörnyvadász lettem, térjek vissza ide és megküzdünk egymással. Ő és én, ember a bestia ellen. Ő nem kételkedett benne, hogy legyőzném, így felnőve elődeimhez. Ez volt a megállapodásunk, ezért jöttünk most ide. Nem akartam, hogy meghaljon, becsületes csatában győzedelmeskedni nem jelenti, hogy meg is ölöm őt…

Wow! Nem számítottam ekkora monológra Olaftól. Eddig olyan csendes volt, most meg csak úgy folyt belőle a szó. Viszont a történet fontos volt, ezt nem tagadhattam.
Az Ygratte nevű sárkány elpusztult és nem Olaf kezei által. Persze mondta, hogy nem ölné meg, de hát balesetek előfordulnak. Viszont akkor más, vagy mások ölték meg. És mi meg itt állunk.
Aztán Atsu, meg a professzor csávó nekiállt kibogozni, hogy mi a felirar jelentése, amit a sárkány utolsó pillanataiban véshetett a padlóba.
- Bárki, aki olvassa ezeket a sorokat, meneküljön! A kastélyt én magam zártam le, mivel várakozásom közbeni kutakodásom során felfedeztem valamit, borzalmasat, aminek nem szabad a napvilágra kerülnie! A lényt tilos kiengedni ezek közül a falak közül! A pajzsnak aktívnak kell maradnia!
Megcsapott a félelem szele. Meg valami más is.

Apró neszezés csapta meg fülemet, s mintha a mozgolódások, amiket eddig a fények játékának véltem látásom perifériáján, szintén egyre intenzívebbek lettek. A terem megélénkült, apró lények százai, ha nem ezrei lepték el minden irányból. Fürge mozgásuk és tűéles csapkodó fogakkal teli pofájuk nem hagyott kétséget afelől, hogy uzsonnázni akarnak. Az uzsonna pedig mi vagyunk, ami nem töltött el túl sok örömmel.
Legközelebbi társaimat máris ostrom alá vették. Harapdáltak, karmolásztak, ami nem tűnt kis mennyiségben végzetesnek, de hosszú távon komoly dimenzióvesztéssel járhat az áldozatok számára.
- Light Shield! – dobtam hátamra egyet kis extra védelmet kedvenc varázslatomból, így szerencsére csak a szemből és oldalról érkező támadókkal kellett foglalkoznom.
Fénykardomat aktiválva nekiálltam szisztematikusan aprítani a felém áramló sötét szörnyeket, akik már a penge puszta érintésétől szétfoszlottak.
- Hmm, tehát sebezhetőek vagytok! – húzodott mosolyra szám, majd pár lövést megengedtem a Photon Cannon-nal is. – For Aiur! – idéztem kedvenc gyermekmesémből.
Bár a fénylövedékek hatására nem lehetett panaszom, de morálisan mégis engem rombolt. A cikázó fénysugarak megvilágították az apró ellenfelek további hordáit, akik kitartóan robogtak felénk. Soraik kifogyhatatlannak tűntek.
- Ne lankadjon a figyelmed, ifjú fénybenjáró! – ugrott elém Olaf, majd két tucat szörnyet csapott szét egy pofonnal.
Csak ekkor éreztem meg a hátamat kaparászó körmöket. A fénypajzs több helyen átlyukadt, rajta pedig tömegével lógtak a Feketék.
- Köszönöm! – bicentettem a Boss felé, aki újult erővel állt neki a csépelésnek.
Igyekezett minket védeni, ami nemes gesztus volt, főleg annak tükrében, hogy mi lettünk felbérelve az ő megsegítésére. Jó ember, effelől semmi kétség.
Kardommal lesöpörtem hátamról a balasztot, majd egy mély levegőt véve kipótoltam pajzsom hiányzó részeit. Fegyverem suhintásai továbba is tetemes vámot szedtek a Feketékből, de a harc már eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Az egyik kis gecó a hajamat tépte, a másik a fülemet harapdálta, én pedig már nem győztem minden irányba figyelni. Próbáltam társaim felé kacsintgatni, hátha kiszúrom őket, aztán feléjük araszolva esetleg kölcsönösen védeni egymást, de a Fekete ár takarta látásomat.
- Blinding Flash! – fordultam szűk varázskínálatom egyik utolsó darabjához.
Az eredmény kirobbanó siker volt. A vakítás&kábítás combo helyet, a nagy területen egyszerűen elpárologtak a Feketék.
- Hohóóó! Láttátok ezt? – fordultam társaimhoz.
- Menekülnünk kell! – jutott a megdöbbentő tényre a Prof, kristályaival pedig össze-vissza izélt. - Most már fel tudom tartani őket. Mennünk kell, amíg lehet, és tudatni másokkal, hogy mi történt. Be kell zárnunk a kapukat! MIELŐTT NEM KÉSŐ!

Minő bölcs gondolatok. Lehet hogy csak előtört belőlem a partizán, de én csak a Megbízótól fogadok el parancsokat. Meg talán Atsutól, meg talán Soph-tól, de csak ha pucér! Főleg, hogy „tökéletes” mágiám ritka hatékonynak bizonyul a Feketék ellen. Node egye fene, hallgatunk rá. Olafnak megeresztettem egy félmosolyt, aztán nekiiramodtam a kijárat felé, miközben igyekeztem a hátamat fedő pajzsot minél jobban erősíteni.
Végülis drága az én testem, nehogymá itt kopjon el! Még a végén panaszkodnának a Hölgyek!

A harc egyre kilátástalanabb lett, hamarosan nem láttam esélyt, se a túlélésre, se semmi másra. A sárkány szavai egyértelműek voltak; ez a pompás lény az életét adta, hogy ezt a megállíthatatlanul pusztító rémséget elzárja a világtól, mi pedig értelmetlenné tennénk a halálát, ha most mégis hagynánk őket kiszökni. Nem… meg kell akadályoznunk, hogy kijussanak bármi áron… bármi áron.
Jó néhány perce már, hogy eltettem fegyverem; nem volt rá szükségem, a kristálydarabkák és a homokgolyók bizonyultak a leghatékonyabbnak. Nem emésztették fel annyira varázserőmet – ami egyébként már erősen fogyóban volt – és egyszerre akár több tucat szörnnyel is végezni tudtam velük, de ez sem volt elég. Sőt még maga Olaf sem volt elég. Pusztító ereje semmihez nem volt mérhető, amit addigi életemben láthattam, mégis csupán időt nyerhettünk vele; de talán több nem is kellett. A mágikus védőfal hirtelen regenerálódni kezdett, és lassan aláereszkedett.. sajnos túlságosan is lassan. Elkezdtünk kihátrálni az óriási kőajtó szárnyai közti résen, miközben megállás nélkül aprítottuk a szabadság felé igyekvő rondaságokat. Miután Sorono is kijött, már csak Olaf maradt hátra, aki derekasan, és borzasztó hatékonyan tizedelte a kijárat felé tóduló lényeket, nekünk már csak azokkal kellett törődnünk, amiknek sikerült kiszökniük az óriás jégmarkából. A föld ismét megremegett, ahogy a kapuk záródni kezdtek, a védőpajzs pedig egyre csak ereszkedett. Nem elég gyors! Nem elég gyors!! A történések hirtelen felgyorsultak, egy új remény szikrája gyulladt lelkemben, s társaim elszánt tekinteteiből ítélve, talán nem is csak bennem. Az elkeseredett küzdelem lassan a vége felé közeledett, de vajon mi lesz a vége? Egy újabb csapatnak sikerült kislisszolnia, de nem volt esélyük. Nem lehetett esélyük! Firm hangjára behunytam a szemem, majd egy pillanattal később, mikor ismét kinyitottam, a lények már sehol nem voltak, de újabbak érkeztek a helyükre. Kristályszilánkok egész felhőjét idéztem jobb karom köré, és az ajtó szárnyai közt tátongó egyre szűkebb kijárat felé hajítottam. A kifelé ugráló szörnyek elpárolgó teste egy pillanatra sötétbe vonta a kapu környékét, s mire újra láthatóvá vált, döbbenten vettem észre, hogy Olaf ott van végre a résnél, azonban nem kifelé igyekezett. Erőtől duzzadó, hatalmas kezeivel ráfogott a kőóriásra, és feszíteni kezdte, hogy minél gyorsabban bezáródjon. Azonban nem kívülről, hanem belülről tette ezt. A szándéka egyértelmű volt, és valahol érthető is, mégis teljesen értelmetlennek tűnt abban a feszült pillanatban. A remény, ami alighogy megcsillant előttem, most darabjaira hullott. Tudtam, miért csinálja, mégis képtelen voltam elfogadni, hogy valaki önszántából eldobja magától az életet, mikor lenne más út is. A lények rávetették magukat az erőlködő Olafra, aki vérfagyasztó üvöltések közepette feszítette tovább a kaput, míg végül az be nem záródott teljesen. Még pár utolsó, könnyed, mégis gyilkos varázslat, és az utolsó kiszabadult lény is porrá lett.
Lihegve rogytam megfáradt térdeimre a kis tisztáson; elkeseredetten figyeltem, ahogy a mágikus fal ismét lezárul.
– Itt a vége barátaim! – dörrent Olaf hangja a kapu mögül. Meglepődtem, bár fogalmam sem volt miért, de valami titokzatos, és értelmetlen oknál fogva úgy éreztem, többet nem fogom őt hallani. Még mindig küzdött. - úgy látszik, nekem kell végeznem ezzel a fenevaddal, hah! – nevetett, de nem hittem el neki. – sajnálom, hogy idáig kellett jönnötök a semmiért, de meg kell kérnem benneteket egy szívességre! – most már nem sikerült megjátszania magát; fájdalmas nyögésétől én is összerándultam. – vigyétek el az itt történtek hírét, figyelmeztessetek minden északit, hogy sose merészkedjenek a kráter közelébe! Végül ne feledkezzetek meg rólam! Meséljétek el a regémet, vigyétek el Olaf Olafson, Olaf Olafson Hetedik Fiának a történetét a népemhez! Most pedig menjetek!


- Ezek voltak Olaf Olafson utolsó szavai. – mondtam, miközben forró teával teli bögrémre tapasztottam kezeim, s tekintetem. A mese végére mély csend telepedett a Blue Pegasus kantinjára. Nem tudom, mennyire érezték át a történtek súlyát, de nem is volt fontos. A jószívű óriás utolsó kívánsága teljesült, csak ez számított. Mélyet sóhajtottam, majd belekortyoltam a gőzölgő italba, s felnéztem. Nem tudom, hányan ültek és álltak körülöttem, de egy kisebb fajta tömeg gyűlt körém, mióta hazaértem, és Liznek elkezdtem mesélni.
- És azután mi történt? Hallottátok, hogy tovább harcolt, de nem volt mit tenni, így ott hagytátok? – kérdezte a velem szemben, a pulton könyöklő szőkeség.
- Igen. Egy darabig még hallgattuk Olaf utolsó vérig tartó küzdelmének elhaló zajait, aztán a társaság lassan oszolni kezdett. Sorono indult el elsőnek. Hátrapillantva még láttam, ahogy bement az erdőbe, aztán még egy darabig figyeltem, amint a levegőben eltávolodik tőlünk, majd visszafordultam a kapuk felé. Egy utolsó pillantást vetettem a hős sírjára; aztán feltápászkodtam, és elindultam vissza az erdőben, amerről érkeztünk. A többiekről nem tudtam tudomást venni, túlságosan elmerültem a gondolataimban. A vadon hagyott minket nyugodtan távozni a kráterből. Szinte észre sem vettem a furcsa barlangot, amiben elhagytak érzékeim. Odafelé rémálom volt, visszafelé könnyed, súlytalan lebegés a gondolatokban. A hegyről lefelé gyorsabban haladtunk, így még éjfél előtt elértük a falut. Az emberek fáklyákkal a kezükben rótták az utcákat, talán valamiféle szertartás részeként. Sorono megelőzött minket, így már fölöslegesek voltak a szavak. Az óriások azonban nem voltak letörtek. Nem.. szomorkás szemeikben büszkeség csillant. Hősük egy új legendával ajándékozta meg elzárt kis közösségüket, és tudtam, ők sosem fogják hagyni, hogy Olaf fénye kihunyjon. Csatlakozni akartam a szertartáshoz; a fáklyát kérnem sem kellett. Egy asszony kedves mosollyal nyújtotta felém az örök életet jelképező tüzet, majd elkísért egy oltárféleséghez. Szerényen, csupán néhány hóvirággal és faragásokkal díszített faboltív volt, körülötte több tucat égő fáklya állt a fagyott földbe tűzdelve. Csodás látvány volt. Pár percig még megbűvölten néztem az emlékhelyet, majd kerestem egy kisebb, szabad helyet a földön, és beleszúrtam a fáklya kihegyezett végét. Ezután az asszony beinvitált a közösségi házba, ahol bőséges vacsora, és meleg ágy várt, pont úgy, mint mikor megérkeztünk. Jólesett minden, amit kaptam, tudtam, hogy jó szívvel adják, s a keserűség lassan kiűzetett szívemből. Másnap reggel megköszöntem a gondoskodást, majd egy fiatalember szekérrel elvitt minket a következő faluba, ahol még megállt a vonat.

Most, hogy itt ülök, és mesélem nektek, az egész olyan, mintha csak egy álom lett volna; hogy jó vagy rossz, azt nem tudnám eldönteni, de mindenképpen tanulságos, és felejthetetlen. Bizonyára a többiek is gondoskodtak róla, hogy Olaf története minél több fület megtaláljon. Kíváncsi vagyok mikor, hol, kitől és legfőképpen hogyan fogom visszahallani először az Óriás Legendáját. – mosolyogtam, majd egy újabb, megkönnyebbült sóhaj után kihörpintettem az utolsó korty teát is, és felálltam a pulttól. Kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaim, s kezembe vettem sokat látott hátizsákomat. Kibontottam, és vetettem egy gyors pillantást még mindig benne pihenő kis tojásomra, aztán elköszöntem, és hazamentem, hogy egy kiadós alvással tegyek pontot a kaland végére..