Max DeLuise új utakon - Kilépési pályázat

Külső: A korábbinál valamivel hosszabb, fekete haj. Egész testén sebek, hegek és forradások találhatóak. Szeme színe az aranybarna és a vérvörös elegye. Napbarnított bőr. Egy hosszú, sötétszürke kabát, amit gyakran a vállán hord, mintha valami köpeny lenne. Ujjatlan kesztyű anilin-bőrből. Valamint szakadt fekete nadrág és csizma.



A fogaskerekek csikorogtak, de úgy, hogy már legszívesebben az egész világból kirohantam volna. Kínomban már olyan erővel szorítottam össze fogaimat, hogy azon csodálkoztam miért nem bicsaklanak ki helyükről, és járnak sztepptáncot a parkettán. Már az idejét sem tudtam, hogy kezeim mióta vannak ökölbe szorítva. A nyugalom pedig olyan különcségnek számított, hogy azt nem tűrte meg a környezetem, már hetek óta.
Nem száguldoztak gondolatok ezrei az agyamban, amit korábban annyira utáltam. Viszont a jelenlegi helyzetem közel sem volt jobb, sőt sokkal rosszabb volt! Csupán kettő-három dolog körül keringtem a gondolataim, de azok körül már olyan régen, hogy nem volt annak megmondója sehol sem a végtelen világban.
Már nem volt apám, se anyám. Nem leltem helyem sehol, és nem létezett parancsolóm. Nem találtam a helyet, ahol végtelen nyugalom töltötte volna meg össze-visszadobogó szívem, de azt sem, ahol elfödnek. Barátaim messze voltak, vagy önszántukból, vagy miattam. Harmad napja nem ettem, se sokat, se keveset. A földön éreztem magam, ahol a senki az úr.
Őrjítő volt a dolog, ezt én magam is tudtam, és tapasztaltam. A szobám mind a négy sarka ki volt rúgva. Az ágyam az ablakon távozott, még a tegnapi nap folyamán. Az asztal a plafonon keresztül állt bolygó körüli pályára, míg a székek az ajtóval együtt távoztak. Egy csatatér semmi volt ahhoz képest, mint ahogy most kinézett a bérlakás.
Lehet, hogy máskor, másfajta körülmények között, másféleképpen cselekszem, és irtózom az efféle tombolástól, de most semmi sem érdekelt már. Jobbomat felemeltem, és olyant belevertem a padlóba, hogy az egész épület beleremegett. A már alaposan meggyengített falak ezt nem díjazták, ezért recsegve, ropogva roskadtak össze, és temettek maguk alá.
Reménykedtem, hogy a magával megváltást hozó kaszás megérkezik, karon ragad és magával vonszol. Ám ez nem következett be, a hozzám oly makacsul ragaszkodó sors még most sem engedett az akaratomnak.
A törmelék alatt feküdve egy halovány fénysugár piszkálta a retinámat. Szembesültem vele, hogy már ahhoz is béna vagyok, hogy magammal végezzek, nemhogy ellenfeleimmel. Eddig szinte teljesen nyugodt voltam, de most! Most agyamat elöntötte az édes ízűnek ható káosz. A romok alól úgy keltem fel, mint a legyőzhetetlen hősök tették azt apám meséiben, vagy Jimmy…


Mély levegőt vettem, hatalmasat nyeltem, majd felnyitottam szememet. Jobb kezemmel finoman belöktem az ajtót, és azonnal elém tárult a klánház ebédlője. Egy ember híján mindenki az ebédlőben múlatta a drága idejét, ahelyett, hogy valami fontosat csinált volna. Akármerre néztem, csupa hólyagot láttam, akiknél még egy elhízott barna varangy is többet ért egy város életében. Az összes magasról tett a kötelességeire és az ígéreteire, csak a pillanatnyi szórakozás hajtotta őket. Macskaszerzet barátom az egyik sarokban üldögélt az általam betört orrocskájával.
Erik nem volt itt. Rajta kívül az összes ismerős arc bent tartózkodott. Jobb lett volna, ha ő is itt van, mert nem akartam ismételni magam. A pulthoz mentem. Útközben félrelöktem minden utamba kerülő patkányt, nem törődve azzal, hogy néhány hete még jópofiskodott velem, vagy sem.
A pulthoz érve egy óriásit csaptam annak lapjára, mire az összes pohár táncolni kezdett. A számomra név nélkülivé avanzsált pultos szúrós tekintettel felém tekintett.
- Mondd meg annak, akinek tudnia kell, hogy mától nem tartozom közétek!
A levegő hirtelen megdermedt körülöttem. Mindenki hitetlenkedve tekintett rám, és várta a magyarázatot. De távol állt tőlem a magyarázkodás, csupán megfordultam, és kiviharzottam az épületből. Magam mögött erélyesen becsaptam az ajtót, és ezzel lezártam életem egyik elhibázott szakaszát.
Egyikőjük, sem mert utánam jönni, vagy nem is akartak… Ki tudja? Az sem biztos, hogy valóban barátként tekintettek rám. Elvégre az ember képmutató lény…

Elhatároztam, hogy mostantól magamnak élek. Szabályok nélkül, és azt csinálom, amihez kedvem szottyan. Nem akartam magam előtt járni kettő-három lépéssel. Csupán Jimmy és Marcus fejét akartam, hogy családom becsülete újra a régi legyen.
Az eldöntött batyum, és a gitárom között ücsörögtem. Hátamat a barlang falának támasztottam, míg előttem a tábortüzem lobogott. A lángnyelveket bámulva merengtem a dolgokon. Volt egy olyan pillanat, mikor megfordult a fejemben, hogy rosszul döntöttem, de nem! A lehető legjobban döntöttem!
Ismerős szag csapta meg az orromat. Már vártam rá. Igaz két hétbe telt neki, mire megtalált, de sikerült neki. Ekkor fordult meg a fejemben, hogy keresnem kellene, egy mágust, aki alkalmaz rajtam egy alakváltó mágiát. Úgy talán maximálisan újrakezdhetnék mindent.
A vendégem megállt a barlang bejáratánál. A hóviharnak köszönhetően csak a körvonalai látszottak, de jól tudtam, hogy ki az.
- Hiába jöttél! Még Sagat kedvvért sem mennék vissza! Tűnj el, és hagyjál egy életre békén, Erik!
- Tudtam, hogy makacs vagy, de hogy már Sagatot is semmibe veszed… - nagyot sóhajtott.
Hirtelen egy vastag földréteg ölelt körbe, ami kihajított a hóra. Természetesen pofával a hóba értem földet. Fel sem néztem, csupán felálltam.
- Kényszeríteni akarsz?
- Ha muszáj lesz. Bár inkább elkerülném, ha lehet.
- Már döntöttem, és nem gondolom meg magam!
- Idióta kölyök! – kesztyűit megigazított, majd felvette a harci pozícióját.
- Na, nézzük, hogy mit tud a titokzatos szupermágus!
Erik csak elmosolyodott, majd hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a föld mocorogni kezdett a talpam alatt. Sejtettem, hogy mi fog következni, így megpróbáltam elugrani, de ekkor hirtelen egy láthatatlan erő fonta körbe a derekamat. Az a valami fellendített a magasba, és a föld felé hajított. Tenyereimet a föld felé nyújtottam, de ekkor kettő, labda átmérőjű oszlop emelkedett elő a semmiből. Az egyik oszlop a gyomorszájamat amortizálta, míg a másik az orromat hagyta alaposan rendben. A két oszlop fellökött a levegőbe, majd a következő pillanatban egy jéglabda lőtt le az égről. Talán kettő összekötözött üllő sem csapódott volna olyan erővel a sziklás földbe, mint azt én tettem.
Csodálkoztam, hogy egyáltalán eszméletemnél voltam. Fogamat szívva ültem fel, de megbántam, hogy így cselekedtem. Ugyanis egy jéggel bevont csizma, olyan erővel talált pofán, hogy menten visszarepültem a tábortűz mellé.
Már kétség sem fért hozzá, hogy Erik tényleg nem csak a földmágiában volt jártas. Ennél fogva esélyeim egyenes arányosságban fogytak az a gyengepontjaival szemben. Persze eszem ágában sem volt visszamenni. Már elhatároztam, hogy a saját utamat fogom járni, mindenféle felügyelet nélkül. Gyorsan magamba tömtem a tábortűz lángjait, a láncomat kiragadtam a zsákom alól, és elindultam folytatni az összecsapást.
Kiléptem a barlangból, és sehol senki. Körbe-körbe nézelődtem, de nem láttam Eriket, sőt még a nyomait sem.
- Idefent!
Fölfelé néztem, de ekkor vakító fény támadt. Szemeim akaratlanul is összecsukódtak. Hirtelen kemény és éles dolgok találtak el, testem minden egyes pontján. Néhány másodpercig még tartott az ismeretlen állagú eső, ám mikor abbamaradt azonnal éreztem, hogy vérem ezernyi sebből csordul ki.
Persze még messzi voltam a függönytől. Szememet felnyitottam, látásom még kicsit homályos volt. A láncomat a jobb karom köré tekertem, és a lábbal irányomba támadó Erik irányába ütöttem. A kristálypáncéllal bevont csizmája összetalálkozott a jobbommal. Szikrák repültek mindenfelé, majd én magam is egy hóval borított sziklának csapódtam.
- Nem akarom, hogy komolyabb bajod essen. Még közel sem vetettem be az erőm felét! Add fel!
- Soha! – vágtam vissza, miközben lángokba borult testtel felálltam.


- Mit szólsz hozzá? – kérdeztem a nőt, akinek arcáról tökéletesen le lehetett olvasni, hogy odáig van az ötletemért.
- Rendben! De nem ígérhetek semmi jót. Még nem teljesen stabil ez a mágiám. És teljesen visszafordíthatatlan lesz!
- De működik, nem?
- Még szép, csak lehet, hogy a végeredmény nem olyan lesz, mint szeretnéd.
- Már az sem érdekel, csak csináld! Nem akarok ilyen maradni! Meg akarok szabadulni szinte mindentől, ami a múltamhoz köt!
- Még szinte be sem léptél a házamba, mikor már tudtam, hogy mit akarsz. A csupa seb külsőd elárul mindent, amit kell. Nem tudom, hogy ki üldöz, vagy kit öltél meg, vagy mit is műveltél, de alaposan megszenvedtél.
- Az biztos! De most csináld!
- Rendben! – a nő lassan összeérintette mind az öt ujját, mire hirtelen zöld szikrák kezdtek megjelenni a keze körül. Tenyereit hirtelen a mellkasomra tapasztotta.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy bőröm leolvad rólam, míg csontjaim kifordulnak önmagukból. Úgy ordítottam, ahogyan csak tudtam. Szemgolyóim szét akartak durranni. Füleimben lüktető fájdalmat éreztem. Míg arcom, minta szilánkosra tört volna.
Végtelen percek után abbamaradt a fájdalom. Azonnal összerogytam. Testem egyik porcikájában sem éreztem fájdalmat. Számon keresztül kapkodtam a levegőt. Az egyik pillanatban erőm még semmi sem volt, viszont a következő pillanatban olajozott villám sebességével tért vissza mind. Megpróbáltam felállni, és meg is lepődtem, mikor elsőre sikerült a dolog. Kezeimre tekintetem, és örömmel láttam, hogy bőröm színe, már nem a régi.
- Majdhogynem tökéletesen sikerült!
- Igen… - Saját hangomat hallva kicsit meglepődtem, mert jóval erélyesebb volt, mint korábban. – A sebek mind megmaradtak.
- Túl sok volt belőlük, és túl mélyek voltak, és…
- Jól van, nem érdekel! Itt a pénzed! – hajítottam neki oda az erszényt.


Az eget bámultam, s rajta a felhőket. Fejemet a zsákomon pihentettem. Igazából nem gondolkodtam semmi, csupán élveztem a szabad létet. Már nem is számoltam, hogy hány napja éltem az új külsőmmel. Az Arthurtól kapott láncomon kívül semmim sem maradt, ami a múltamhoz kötött volna. Ruháimat az első adandó alkalommal lecseréltem. Gitáromat összetörtem Erik fején, mikor az volt olyan balga, hogy hátat fordított, miközben már félúton jártunk a klán felé.
- Ide mindenféle értékkel! – hangzott egy kiáltás a vagonból.
Jól tudtam, hogy valószínűleg néhány félnótás bandita próbált szerencsét. Pechük volt, mert pont a vagon tetején utaztam, ahogy azt apám tanította, régen. Egyikőjük sem volt Marcus, vagy Jimmy, de ártatlanoktól szándékoztak rabolni. Ezt én pedig nem tűrtem! Felpattantam és akcióba lendültem.

¡Uno! ¡Dos! ¡Tré! ¡Quatro! ¡Cerberus!

Csak némán ültem s meredten bámultam a tábortüzet. Az elmúlt hetekben túl sok dolog történt ahhoz, hogy épp ésszel fel lehessen fogni. Belekerültem az események sodró forgatagába, reménykedvén, hogy megtalálom a vezeklésemet jelentő halálomat. Tévedtem, nagyot tévedtem! Félelmetes démonokkal, szörnyekkel és még ki tudja miféle ocsmányságokkal szálltam harcba, mégis élve keveredtem ki az összes összecsapásból. Pedig olyan közel voltam, bosszantóan közel jártam a sikerhez. Volt egy pillanat, mikor már az ősök csarnokainak acélkapuit döngettem, hogy végre engedjenek be maguk közé. Megint nem sikerült, talán tényleg el voltam átkozva. Talán az volt a sorsom, hogy végelgyengülésben, a lehető legszégyenteljesebb halálnemet halljam, ami érhet egy magamfajtát. Kezeim akaratlanul is ökölbe rándultak, mikor felrémlettek előttem az elmúlt hetek eseményei. Ha ezek nem tudtak megölni, ha ezeket sikerült csodával határos módon túlélnem, akkor mégis mi vagy ki képes engem megölni? Már csak bízhattam abban, hogy a szerencsém visszapártol mellém, és egy nap dicső halált hallhatok, hogy a saját véremmel moshassam le a becsületemen esett fekete foltot.
Erik még mindig eszméletlen volt, és úgy tűnt, hogy egyhamar nem fog magához térni. Nem is csodálkoztam rajta, alaposan túlterhelte megát, örülhet, hogy egyáltalán még életben van. Probulus valami után kutatott a hátizsákjában, amit meg is talált és kisvártatva megint elővette azt a nyamvadt naplóját és írni kezdett bele.
- Ugye nem azt írod bele, amire gondolok? - kérdeztem kissé ingerülten.
Mielőtt belekeveredtünk, ebbe az elátkozott eseménysorozatba közöltem vele, hogy esze ágába se legyen holmi történeteket írni az én kalandjaimról. Azt hittem világosan a tudtára adtam, hogy ezt a hülyeségét verje ki a fejéből, de úgy tűnik, hogy nagyot tévedtem.
- De hát ezt meg kell örökíteni! Ezek felett már tényleg nem lehet csak úgy elsiklani!
Engem ez aztán rettenetesen nem tudott érdekelni. Felkerekedtem és döngő léptekkel megindultam felé.
- Héj! Ne már! Kérlek ne csináld! - kezdett rimánkodni, mialatt egyre hátrébb és hátrább csúszott. - Max, kérlek szépen! Könyörgöm! - naplóját a mellkasához szorította.
Fél lépéssel megálltam előtte, s dühödten tekintettem le rá.
- Ti párduc-emberek mind ilyen értetlen hülyék vagytok? - kérdeztem ridegen, majd torkánál megragadva felemeltem.
- Maks… necs… - próbált beszélni, de túl erősen szorítottam a torkát, aztán végül csak elengedte azt az átkozott naplót.
Eleresztettem Probulust, majd felvettem a naplót, és gondolkodás nélkül a tűzbe hajítottam.
- Ne!! - csattant fel, s kishíján a naplója után ugrott. - Tudod mennyi írásom volt abban?
- Nem tud érdekelni… - reagáltam ridegen, mikor visszaültem a helyemre.
Néma csönd állt be, s lassan az este is leszállt. A kristálytiszta égen ezer és ezer csillag jent meg, a Hold pedig kifli formájában vigyorgott.
- Tételezzük fel, hogy meghalsz! - törte meg a csöndet tíz perc hallgatás után, Probulus. - Mégis mit érnél vele?
- Amíg nem láttuk egymást történt pár dolog. A büszkeségemen, becsületemen súlyos csorba esett.
- Arra gondolsz, amikor az a gyerek legyőzött, miközben megfogadtad, hogy vagy te ölöd meg őt, vagy ő öl meg téged?
Metsző pillantást vetettem a félig macska emberre.
- Megint turkáltál a fejemben?
- Dehogy! Ezt még múltkor szedtem össze - védekezett.
Nagyot sóhajtottam, majd folytattam:
- Aztán pedig ott volt az a másik eset. Azért a bűnömért pedig már csak akkor vezekelhetek, ha harcban, hősként halok meg.
- Oh… igen, Hamnir - horgasztotta le szomorúan a fejét.
A nevet hallva azonnal ökölbe rándult a tenyerem, karomon az erek kiduzzadtak, fogaim pedig összepréselődtek.
- Szóval megérted, hogy miért akarok annyira meghalni…
- Igen, talán én magam se választanék más utat, ha a te helyedben lennék - mondta, majd egy kis szünetet tartott, nyelt párat, majd újfent folytatta: - De mit érsz azzal, ha meghalsz egy harcban? Névtelen hősként, akit már másnap elfelejtenek. Tudod, szerintem itt sántít a te álmod. Elvégre, ha meg is halsz akár a világvégén harcolva a fene se fog tudni róla! Senki se tudja meg, hogy ki voltál, és hogy megbűnhődtél a tetteidért! A te vétked pedig nem akármilyen. Egy névtelen hősként meghalni nem lesz gyógyír. Akkor meg mi értelme az egésznek?
A szavaiban rejlő igazság és csalafinta fondorlatosság egyszerre vágott arcon, s gyomron. Se köpni se nyelni nem tudtam, mert kénytelen voltam beismerni, hogy milyen igaza is volt. Egy esküszegő barátgyilkos nem várhatott feloldozást a bűnei alól, ha csak szimplán meghal. És kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy névtelen vándorként több esélyem van ostoba halált találni, mint valódi hősként meghalni. Eddig bőven beértem volna, ha egy erdei szörnnyel küzdve halok meg, tökéletesen elégedett lettem volna vele, de Probulus szavai valamit megmozdítottak bennem. Valamit?! Ugyan! Egy hatalmas követ görgettek le az agyamról, ami eddig elnyomta a gondolataimat.
- És akkor ezért veted papírra a közös kalandjainkat? Ennyire nem kellene szíveden viselned a sorsomat!
- Igazából nem… - vakargatta meg a fejét. - Csupán nosztalgiázásból írtam le őket.
- Áh, vagy úgy…
- De most hogy mondod! Szívesen megírnám a történetedet! Örömmel tenném, és még neked is hasznod lenne belőle. Elkísérnélek mindenhová, hogy szemtanúja legyek a halálodnak, s azt méltóképpen megörökítsem!
- Na még csak az kellene! - csattantam fel.
- De miért ne? Neked ezt még támogatnod is kellene, hiszen véredben van a hősök kalandjainak megörökítése!
Jól beszélt, hiszen édesapám zenészként járta a z országot, hogy megénekelje a nagyobbnál nagyobb hősök tetteit, egészen addig, amíg meg nem ölték. Kezem ismét ökölbe rándult, hiszen eszembe jutott a gyilkosa, Marcus. Az az áruló féreg, akit még el kellett kapnom, mielőtt meghalok. Megfogadtam, hogy az a testvérgyilkos féreg meglakol a tettéért. De hiába jártam az országot, nyomát sem leletem. Jimmy-nek hallottam hírét, és láttam a pusztításait, sőt egyszer még találkoztam is vele. Alaposan alulmaradtam, de az ő esetében viszonylag forró nyomon voltam. Marcus viszont eltűnt, mint négergyerek az alagútban.
- Semmi szükség, hogy kövess! Majd én magam megírom a történetemet, hogy emlékezzenek rám.
- Ez szép és jó, de a legfontosabbat elfeledted! Holtan már nem tudod megírni a befejezést!
Csak komoran hallgattam, bár lehet tekintetemmel ölni tudtam volna. Akármit találtam ki, Probulus mindig addig csűrte-csavarta a szót, amíg ő került előnyös pozícióba. Már tudtam, hogy ez egész színjáték mire is ment ki.
- De ha te is írod a történetet, én majd veled tartok, és halálod pillanatában az archív mágiámmal kimentem az emlékeidet, s az alapján megírom én a befejezést! Megint olyanok leszünk, mint régen!
Hirtelen nosztalgikus érzés támadt bennem. Az első megbízásom, egy rejtélyes rabló felkutatása és elkapása. Egyszerűnek tűnt a képlet, de hamar összegabalyodtak a szálak. Egy maszkos mágus alaposan belerondított a falusiak életébe, akik éjszakánként vérfarkasokra emlékeztetőt lényekké alakultak át, s kiderült, hogy a rabló valójában Probulus volt, aki csak helyre akarta hozni a dolgokat. Aztán még ott volt Csipasz és Alice, a két egykori céhtársam és jóbarátom, akikre valamiért megharagudtam - csakúgy, mint mindenki másra-, és idióta módjára elhagytam a céhet. Aztán persze Erik hamar utánam jött, aki azt hitte, hogy Sagat helyettes bébiszittere. Jól összevert és elindult velem visszafelé, de én aljas módon szétcsaptam fején a régi gitáromat és megpattantam. Egy kellően elvetemült alakváltót kerestem fel, aki nem csak a saját alakját, de másokét is képes volt véglegesen megváltoztatni. De mindez hiába volt, hiszen hosszú hónapok nyugalma után rám bukkant Hamnir, régi barátom, aki még az új, teljesen más külsőmben is simán felismert. És pár hete újra előkeveredett Erik és Probulus, akik a céhből való lelépésem óta kutattak utánam, hogy visszacsábítsanak. Mindezidáig nem tudtak visszavinni, hiszen egyik bajból kerültünk a másikba, de most elcsendesedtek a dolgok, és Erik hiába volt eszméletlen, Probulus a csalafintaságával okosan megkörnyékezett.
- Tudod mit?
- Nem.
Öklömet arcom magasságába emeltem.
- Uno - mutatóujjamat a csillagos ég felé egyenesítettem. - Dos - középsőujjam is társult a mutatóhoz. - Tré - kisujjam sem maradt ki a csapatból. - Quatro - gyűrűsujjam zárta a sort.
- Cerberus! - üvöltöttem Probulussal együtt vidáman, hosszú idő után újra vidáman üvöltöttem.

Probulus Erikkel maradt a gyengélkedőn, hiszen a kissé titokzatos fickó még azóta is eszméletlen volt. Én viszont már az ebédlőben, a pultnál ültem. Senki sem ismert fel, még Richard sem.
- Szóval csatlakozni akarsz a céhünkhöz? - kérdezte Richard, miközben egy korsót törölgetett.
- Igen - válaszoltam tömören.
- Azt hiszem ennek nincs akadálya, főleg, hogy segítettél két bajbajutott tagunkon is. Talán ez a minimum, ha ezt szeretnéd. De mégis mond csak mi vett rá, hogy hozzánk csatlakozz?
- A végzetemet keresem - válaszoltam ridegen. - Egy neves céh tagjaként pedig kaphatok olyan megbízást, amiben megtalálhatom azt. És mivel nem névtelenül akarok elesni a harcban, jó, ha tagja vagyok egy céhnek, ott senki sem hal meg névtelenül. Ráadásul kell egy kis pénz is, mert meg akarom írni a végzetem történetét, és ki is szeretném adni könyv formájában.
- Egész szokatlan elhatározás - vélekedett Richard. - A többség nem ilyen célokkal érkezik, de biztos megvan rá az okod.
- De még mennyire - bólintottam komoran.
- Hová szeretnéd a szimbólumunkat?
Félig hátat fordítottam Richardnak, s hüvelykujjammal a tarkómra mutattam.
- Ide pont megfelelő lesz.
- Rendben.
És pikk, már rajtam is virított újfent a Quatro Cerberus szimbóluma.
- Mit is mondtál, hogy hívnak?
- Még nem mondtam.
- Akkor éppen itt az ideje! - mosolyosodott el Richard, mikor próbálta a jófej csapost adni.
Hatásvadász módjára megköszörültem a torkomat, majd feleletem:
- Max DeLuise.
Az eddig nyüzsgő ebédlőben egy hirtelen nagyobb csend támadt, mint egy elhagyatott temetőben szokványos. Richard a nagy meglepetéstől még a korsót is kiejtette a kezéből - amit egyébként fél pillanattal korábban kezdett újra törölgetni-, s az apró szilánkokra tört, ahogy találkozott a padlóval.

Az Utazásaim című könyv V. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X791)