Könyv-tér (magánküldetés Strago Rhelmnek, Adelus Morningwaynek és Nick Websternek)

Megint egy unalmas nap, ezt már nem bírom. Ráadásul aludni sem bírok, az a tetű pultos kicserélte az innivalómat kávéra. Hát ennyire nehéz egy mágus élete… Na mindegy, vállaljunk el egy küldetést.
-Hmmm… Gyerekmegőrzés, ratyi. Ratyi. Ratyi. Nemár, ehhez tényleg mágust keresnek? Mi a… Ejha, ez már valami. Kizárólag mágusok, akik meg tudják adni a ritka köteteknek és kódexeknek a kijáró tiszteletet. Ez a nekem való. Na várjunk csak, én ezt már láttam két hónappal ezelőtt is. Valami bökkenő van vele. ERA?! Ne tegyétek ezt velem, hát az a világ másik végén van.
-Látom fiatalember, azt a könyvtári küldetést nézegeted. Nagyon szórakoztató kis munka és ahhoz képest elég jól fizet. Már többször is megcsináltam, mindig valami jó sült ki belőle.
Ki ez az öreg? Várjunk csak, hova lett? Az a tetves kávé, kinyírom egyszer azt a pultost, hát már hallucinálok is?
- Hé, Toby! Te is láttad az előbb azt az öreget mellettem?
-Milyen öreget? Jaaa. Tudom, kire gondolsz, nem tudom ki az, igazából senki sem tudja, de mindig jó tanácsokat ad. Amire azt mondja, hogy jó, az tényleg jó.
Na, ha Toby mondja, akkor biztos igaz, úgysem hazudik nekem, próbálja csak meg. Na akkor bemelegítésként a küldetésre, hogy kemény legyek, gyalog megyek Erába, igaz ez kicsit hosszú séta lesz.

Hát én egy hős vagyok! Két nap alatt elsétálni Erába, ha ezt valaki utánam csinálja, azt megtapsolom. Csak az a tegnapi incidens, na az nem kellett volna. Rohadt dögök, hát nem végignyalták a lábamat?! Azok a hülye falusiak meg kinevettek, ahelyett, hogy visszahívták volna a kutyáikat. Nem baj, jól móresre tanítottam őket, majd legközeleb tudják, hol a helyük.
-Na, hol is van ez a könyvtár? Várjunk csak. Mi volt a neve? Nemár, az nem lehet, hogy elfelejtettem… Ja megvan. L. Ilyen hülye nevet egy könyvtárnak.
Mekkora város ez, hát egy könyvtárat nem lehet megtalálni. Már majdnem három órája keringek körbe-körbe és nem találom. Ráadásul még a lakosok sem tudják, hogy hol van. Ez valami titkos rejtekhely lesz, igazi kínzókamrákkal meg minden. Tuti. Az a pasas biztos tudja hol van, nagyon titokzatos a külseje. De ha ez sem tudja, valakit tuti megölök.
-Elnézést, uram! Nem tudja véletlen, hogy hol van az… - Hát ilyen nincs, csak így simán faképnél hagy. Na most már tényleg nagyon mérges vagyok Ott az a fickó pont szembe jön velem, ha nem tudja, biztos megölöm.
-Hé papa! Mondd meg, hogy hol van az L kódnevű mágikus könyvtár, mert kinyírlak! Ne a pilláid remegtesd öreg, csak mond meg, hogy hol van az a tetves könyvtár, így is tiszta ideg vagyok, hogy ebben a városban senki nem tud semmit.
-O-Ott van, f-fiatalember.- Erre rámutat a velünk szemben lévő épületre. Hát nem erre számítottam. Ennek a rohadt városnak a közepén van egy ekkora épület, hatalmas üvegkupolával és senki nem tudja, hogy mi ez?! Hát ha ez nem összeesküvés ellenem, akkor semmi sem az. Három órán keresztül gyalogoltam az utcákon azért, hogy megtaláljam ezt a könyvtárat, de legalább négyszer elmentem már mellette. De ebben az épületben biztos nicnsenek sépci kivégző ezszközök, vagy valami hasonló. Igazi unalmas könyvtár szag árad bentről. Jólvan, nyugodj meg Nick, már itt vagy. Ahhoz képest viszont, elég szép kis épület ez, majd ha egyszer gazdag leszek, biztos megveszem. Remélem tényleg ér ennyit ez a munka, már évek óta nem voltam ilyen ideges.

Hmmmm, mindent összevetve rájöttem, hogy unalmas egy fráter vagyok. Mert most tényleg, csináltam én már valaha is olyasfélét, ami mosolyt csalt volna az emberek arcára? Nem. Legalább is szerintem nem. Na jó, talán Omeronnak, de ő mindenen nevet. Amikor véletlenül lekevertem neki egy nyakast, azt sem vette túlságosan komolyan. Hogy ki volt akkor a hibás, azt még máig nem sikerült kitalálnom, de úgy gondolom, hogy túl sokat filózok ezen; nincs oly nagy jelentősége. Nos, tehát, lépéseket kell tennem abban az ügyben, hogy érdekesebbnek találjon a külvilág. Gyakorolhatnék valamiféle egyéb hobbiféle szakmát a mágián kívül, mondjuk hasbeszéd, egyedülálló komédia, mivel a komikus egyedül áll, míg a többiek rajta röhögnek és ilyeneket. Az a baj, hogy manapság mindenki nagyon virgonc, éli az életét, mókáznak fel s alá, és ezekre mind van kereset egy társaságban. Ha tovább unalmas, semmittevő maradok, akkor reménytelenül egyedül fogok maradni, ami persze nem olyan nagy probléma, mert én szeretem a magányomat, de azért néha jó dolog, ha van kit magamhoz szorítani, és nem a plüssmacimról lenne szó, ami soha nem is volt, tehát a problémám érthető.
Épp ezeket a filozófiai és pszichológiai problémákat szándékoztam megoldani, amikor éreztem, hogy kihúzzák alólam a széket. Ennek az lett a következménye, hogy első kézből tapasztalhattam, hogy milyen koszos is a padló.
- Na, ébren vagy már, te tuskó? - hallottam egy ismerős hangot fölöttem, rosszallóan csengeni. Ayumi, mert ki más is lenne. Felszedtem magam a földről, hogy aztán én is rosszallóan válaszoljak.
- Elég lett volna, ha kedvesen megcirógatsz, esetleg puszival ébresztgetsz, mert a rambó stílust nem mindenki kedveli. - Meglett a megjegyzésem eredménye egy jókora tockos formájában.
- Neked pedig nem kéne folyton perverz dolgokkal visszavágni. Ha tetszem neked, mond meg őszintén. -
- Még, hogy egy agresszív nőszemély, mint te akárkinek is tetszene. - mondtam morcosan és meggondolatlanul.
- Akkor ne mondj sületlenségeket, és keress valami munkát, ahol tudod kamatoztatni új varázslataidat. - mondta a nőszemély, meglepő nyugalommal.
No, igen. Valami új küldetés, vagy ilyesmi. Nem ártana, mert nem tudom, miből fogom kifizetni a lakbéremet. Valószínű rengetegen szenvednek e betegség miatt, főleg egy szőke csillaglelkű bombázó, aki a francért sem akar beleesni a folyóba. És valóban, jó lenne már kipróbálni, hogy milyen is az, amikor két mágiát kombinálnak. Remélem nem fog felrobbanni semmi.
Akkor lássuk, mitől döglik a légy. Ettől nem, ettől sem, ettől végképp nem, úristen, ilyet tényleg akar valaki? Hm, ez érdekesnek néz ki: köteteknek, kódexeknek kijáró tisztelet megadása; ez a véremben van. Bár nem igen értettem, hogy pontosan mit is akarnak tőlünk, de abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt. Ayumi áthajolt a vállamon és ő is megnézte, hogy mit vizslatnak szemeim.
- Milyen érdekes, ezt a felkérést én is elvégeztem egyszer. De ez úgy tűnik időszakos. Jót sikerült választanod Stragókám. - azzal megveregette a hátamat.
- Miért, mit kell itt csinálni? - kérdeztem gyanakodva.
- Majd elmondják, bár lehet, hogy teljesen mást, mint nekem kellett, úgyhogy sok sikert. -
Micsoda búcsúztató szavak. És ráadásul a gyanakvásomat is sikerült felerősítenie. Remélem nem lesz valami megerőltető. Nem szeretem a megerőltető dolgokat. De hát, nem volt mit tenni, irány Era, mert ha jól sejtem, oda kell mennem. Ayumi somolyogva megjegyezte, hogy micsoda teljesítmény lenne elgyalogolni Eráig, ami elég messze van amúgy így is, mire nekem kétszer megrándult az egyik szemem izma.

Nos, a vonatút így is elég sokáig tartott, de legalább megérkeztem, és nem jártam be a fél világot feleslegesen. Komolyan, aki képes idáig elcaplatni annak még annyi élete sincs, mint nekem. Tehát a célpontom, az L nevű könyvár, vagy L kódjelű, fene sem tudja, hogy hogyan nevezik ezek a lökött mágusok ezt, de lényeg az, hogy nagy üvegkupola, és puccos megjelenés, valahol a város közepén. Ayumi tud néha kedves is lenni. Néha.
Szép darab város amúgy ez az Era. Nem kellett három perc, ahhoz, hogy eltévedjek. De engem nem zavart; volt legalább időm körbenézni. Szép, kicsi parkok, érdekes szökőkutak, nyugodalmas utcák, serény emberek, félig telt üzletek, kocsmák, utcai árusok, könyvtárak, iskolarendszerek, mágustaná..... könyvtárak? Várjunk csak, nekem egy könyvár kell, és bizony, itt vannak könyvtárak. Na, nézzük csak: Dogma, Encyclopedia Brutalica, Pirata Codex, Grimmoire Heart, Könyvek Kicsiny Tára (ez aztán nem nagy), L.
Háhááá, megvan. És tényleg üveg a kupolája, és tényleg puccos. Viszont nem én voltam az egyedüli, akinek ez feltűnt. Egy meglehetősen idegesnek tűnő fiatalember, fésületlen hajjal és fekete felszerelésben, odatrappolt az ajtóhoz, minden bizonnyal, hogy meggyőződjön róla, hogy tényleg az e, mint, ami rá van írva.

- Áhhhh, – üvöltöttem fel, és egy széles karmozdulattal lesöpörtem mindent az asztalról, beleértve Terminus mester kódexét. – Nem értek az egészből semmit! – dühöngtem tovább, majd lefejeltem a tisztára söpört fa asztallapot, és úgy maradtam. A fejem iszonyatosan hasogatott, és párnyi idegesítő rúnák járták gúnyos táncukat behunyt szemeim előtt.
Egyszerűen képtelen voltam tovább jutni a fordításban, és a szótáram is egyre gyakrabban hagyott cserben. Már napok óta ki se mozdultam a céh épületéből. Szinte minden időmet a könyvtárban töltöttem, és a térmágia régi kódexével foglalkoztam, ám rá kellett jönnöm hogy minden erőfeszítésem hiábavaló. Se a tudásom, se Quatro Cerberus könyvtára nem volt elég az előttem lévő rúnasor megfejtéséhez.
Fáradtan feküdtem az asztalon és igyekeztem rá jönni, hogy mit csinálok rosszul. Már azon voltam, hogy felveszem a földről a könyvet, és újra nekilátok, amikor valaki mögém lépett, hirtelen megragadott a köpönyegemnél fogva és elkezdett kiráncigálni az épületből.
- Ne Olive eressz, vissza akarok menni dolgozni –tiltakoztam, és kapálózva próbáltam szabadulni, ám a lány emberfeletti erővel tartott fogva, miközben átrángatott az előcsarnokon.
- Tudod te milyen nap, van ma?
- Vasárnap – vágtam rá
- Hétfő te idióta – azzal, nagy lendülettel beledobott a kastély előtt álló egyik bokorba. – napok óta ki se mozdultál a kastélyból. Mond te idióta, mikor voltál utoljára a szabad levegőn?
- Neee fényt nee – hunyorogtam a délelőtti napsütésben, és gyorsan fedezéket kerestem a legközelebbi fa alatt. – Nem illő egy fiatal hölgynek ilyen stílusban beszélnie.
- Igeeen? Csak hogy én nem vagyok egy nyámnyila kékvérű. Nézz magadra, mégis miféle mágus vagy te?
- Olyan, aki elmélyülten dolgozik kegy fontos tudományos.. – Pufff am adarak riadtan rebbentek fel, mivel Olive mély lyukat ütött a fába, demonstrálva emberfeletti erejét, amit mágikus gyűrűjének köszönhetett.
- Most rögtön bemész az ebédlőbe, eszel valamit és kiválasztasz egy munkát, és eltűnsz innen. Ha holnap is itt talállak, vagy a városi könyvtárban, akkor azt bizony nagyon meg fogod bánni – fenyegetett meg elszánt arccal. Én csak nyeletem egy nagyot és megadóan így szóltam:
- Rendben Olive, te nyertél, kimozdulok innét és hagyom a kutatásomat.
- Nagyon helyes, tudtam én, hogy hallgatni fogsz a szép szóra – enyhült meg Olive, és kikapcsolta a gyűrűjét.
- Még hogy szép szó – morogtam
- Mondtál valamit Ade? – kérdezte Olive egy csodaszép mosoly kíséretében, és közben finoman megérintette arany karkötőjét, ami több harci varázslatot is végre tudott hajtani.
- Azt kérdeztem, hogy vajon ma milyen ételkülönlegességeket szolgálnak fel az étkezőben.
- Nos akkor menjünk és nézzük meg – karolt belém Olive miközben visszamentünk az épületbe.
Ebéd után odamentem a küldetéseket kínálgató táblánkhoz és elkezdtem szemezgetni a feladatok közül.
A feladatok többsége vagy unalmas volt, kihívások nélkül, vagy épp ellenkezőleg nálam sokkal képzettebb mágusoknak szóltak. Végül megakadt a szemem a tökéletes feladaton: Az Erai Nagykönyvtár keres külsős mágusokat az ,,L” épülethez. A lap ugyan nem részletezte miről is van szó, nekem mégis felpörgette az agyam.
Pont erre van szükségem. Egy kis időt újra a nagykönyvtárban tölteni. Ott megkereshetném, amire szükségem van, sőt akár a rúnatant oktató professzorral is beszélhetnék. Plusz pénzt is keresnék vele és elkerülhetem Olive büntetését.
- Richard! Ezt a munkát elvittem – lebegtettem meg a csapos felé a falról letépett papírt.
- Rendben Adelus, melyik feladatról van szó?
- Az erai könyvtárasról
- Míí, már megint lehet menni oda dolgozni? Hogy nem vettem észre? – Kiáltott fel egy céhtársam az egyik asztalnál.
- Késő Lex, már Adelusé a meló. Jó munkát fiú
- Köszönöm Richard, majd találkozunk pár nap múlva. – kiabáltam kifelé rohanva az étekzőből. első utam a könyvtárba vezetett összeszedni az otthagyott holmimat. A Késő délután pedig már egy Eraba tartó vonaton talált. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar visszatérek, cseppet sem zavart a dolog.
Mikor pár nappal később megérkeztem nosztalgiázva indultam el a város utcáin a könyvtár felé haladva. Megálltam a kedvenc teázómban, beledobtam egy érmét a város egyik híres szökőkútjába, és elmentem az akadémia előtt is, ahol találkoztam pár régi diáktárssal, illetve professzorral. Sajnos mivel a sétálással elment az idő félbe kellett szakítanom a beszélgetést, ám megígértem nekik, hogy amint tudok, visszanézek.
Végül a könyvtár épületegyüttese felé vettem az irányt. Mivel éveket töltöttem el errefelé, pontosan tudtam, hogy hol is van a Napcsarnok, vagyis az ,,L” épület. Mi, diákok legalábbis így emlegettük a helyet, mivel hatalmas üvegkupolájának köszönhetően a legvilágosabb könyvtárépületek közé tartozott.
A hatalmas fehér márványból épült Napcsarnok büszkén magasodott ki a többi könyvtárépület közül.
Ahogy közelebb értem két mágust vettem észre az épület impozáns főbejárata előtt. Az egyikük egy feketeruhás zilált hajú fiatalember volt. Láttam rajta, hogy kissé megilletődött az épület méretétől, és díszítettségétől.
A másik fickót még tömegben is könnyű lett volna kiszúrni. Lila színű kabátja, és zöld nadrágja csak úgy vonzotta a tekintetet. Nem hittem volna, hogy pont itt fogok összefutni Strago Rhelmmel. Kellemetlen egy alak volt, ám most mégis örültem, hogy sikerült ép bőrrel megúsznia a Shirotumei kalandot.
- Üdvözletem, a nevem Adelus Morningway – mutatkoztam be, elsősorban a fekete ruhás varázslónak szánva szavaimat, majd Strago felé fordultam. – Nem örülök, hogy látlak Szerencsevadász, de annak igen, hogy épségben vagy. Mi járatban vagy errefelé? Itt nincs a közelben semmilyen barlang, vagy hajó. Csak nem te is a könyvtárban végzendő munkára jöttél?

- Üdvözletem, a nevem Adelus Morningway - mondta a legkellemetlenebb személy, akivel most találkozhattam volna.
- Nick Webster, örülök a találkozásnak. - mondta az ismeretlen igen elhaló hangon. Vagy érezte, hogy itt valami nem fog rendben lenni, vagy csak alapjáraton volt ilyen. Ezután felém fordult a térmágus.
– Nem örülök, hogy látlak Szerencsevadász, de annak igen, hogy épségben vagy. Mi járatban vagy errefelé? Itt nincs a közelben semmilyen barlang, vagy hajó. Csak nem te is a könyvtárban végzendő munkára jöttél? - Hát, ha te nem örülsz nekem, akkor képzelheted, hogy én mennyire örülök, hogy láthatom az irritáló arcod. És, szörnyűségemre, úgy néz ki, mintha ő is a küldetésre jött volna.
- Hidd el, én sem örülök neked, de mivel így hozta a sors, kénytelen leszel elviselni. És jól látod, valóban nincsenek erre kincsekkel megrakott járatok, de szerencsére nem vagyok sem tolvaj, sem kalóz így annyira nem izgat a dolog. - válaszoltam hűvös hangon. Minden erőmmel azt akartam sugározni, hogy nem örülök neki. Szerintem ezt tökéletesen végre is hajtottam, viszont ő erre nem igen reagált semmivel, csak elmosolyodott, az ajtó felé fordult, és benyitott. Bosszantott, hogy nem válaszolt vissza, mert akkor meg tudtam volna mutatni, hogy mégis milyen nagy tud lenni az egóm, ha akarom.
De sajnos nem volt mit tenni, bementünk. Időnk sem volt körülnézni, ugyanis egy nagyon semmitmondó arcú ember fogadott minket, és mellette volt egy nagydarab "emberke", bár túlságosan is szőrös volt. Gondolom az egyik volt a könyvtáros, a másik meg a testőr, bár nem hittem volna, hogy manapság már egy könyvtár is veszélyes hely lehet, talán megtámadnak a könyvek, nem is tudom. Majd egy igen érdekes hírrel gazdagított minket a taláros, furcsa arcú ember.
- A munkára jöttetek, mi? Szegény szerencsétlenek. Kitalálom: beszéltetek valakivel, aki már volt ezen a melón, és azt hittétek, hogy itt majd csuda jó dolgotok lesz, mi? Sajnálom srácok, tényleg sajnálom. Ha esetleg mégsem csinálnátok meg a melót, ötvenezer gyémántot kérnék fejenként. - Erre mindenkinek bennragadt minimum fél percig a levegő a tüdejében, majd egyszerre kifújtuk. Végül is, nem azért jöttem ide, hogy ne teljesítsem a küldetést, és legyen bármi is az, meg fogok vele birkózni, csak ne legyenek pókok, és szűk, sötét helyek a leírásban. Persze csak én voltam az egyedüli, aki türelmesen kivárta a végét.
- Fizetni? Én azért jöttem, hogy nekem fizessenek. Elég messziről jöttem, szóval nincs kedvem üres zsebbel hazatérni. - horkant fel Nick. Most, hogy begőzölt egy kicsit, végre hallhattam tisztán a hangját. Tehát ő egy hirtelen haragú, amúgy meg introvertált alak. Még egy csodabogár.
- Akkor teljesítse a küldetést. – mondta egykedvűen a taláros.
- Semmi gond uram, tudtam, hogy így lesz. Ja, és ezt a csomag banánt a könyvtáros úrnak hoztam. - mondta Adelus, én persze azonnal elfojtottam többé-kevésbé egy nevetést. Abban a táskában alig lehetne akármi, nem hogy egy egész köteg banán, hisz olyan lapos. Persze, amikor tényleg előhúzott egy csomó banánt félrenyeltem azt a kevés nyálat is, ami a számban volt, és egy percet agyonütöttem krahácsolással.
A gorilla minden egyéb nélkül átvette a csokrot.
- Remélem végzett, mert folytatnám- mondta hűvösen a taláros - Sajnálom, - arcán ez nem tükröződött - de kénytelenek voltunk bevezetni ezt a szabályt, ott van az apró betűs részben is, mivel kedvelt beugratássá vált fiatalabb mágusokat erre a küldetésre irányítani. Tehát ha abba akarjátok hagyni, csak nyugodtan, de az ötvenezerbe fog fájni. - Egy dühös, egy közömbös, és egy jókedvű arc nézett vissza rá. Ilyet sem láthatott mindennap.
- Na, essünk túl a formaságokon. Ez egy mágikus könyvtár, nagyjából húsz kilométer minden irányban. Igen, tudom, kisebb kívülről. Nem egészen értem a dolgot, de valahogy így van: tudás = hatalom = energia = tömeg, és amennyi tudás itt fel van halmozva, az olyan szépen meggyűri a téridőt, hogy napokig lehet bolyongani a polcok közt. Ezt hívják Librum, rövidebben L-térnek... nem, hagyjátok csak a hülye szóvicceket, hallottam már az összes lehetséges variációt. Aztán meg, mivel itt van bőven hely, ide hozzák az összes mágikus kisugárzású könyvet... van, amit folyamatosan fagypont alatt kell tartanunk, különben meggyulladna az egész, főleg a keményvonalasabb felnőtt könyvek... na, szóval értitek. Kérdés? - Tücsökciripelést lehetett hallani, meg három hülyén néző fejet látni, legalább is az enyém így nézhetett ki, ugyanis nem igen értettem, hogy ez a sok parafenomén, hogy a rákba történhet, ráadásul egyszerre, egy helyen. Legelőször maga a taláros ember ocsúdott fel.
- Itt a lista a könyvekről, amit el kéne hoznotok. - azzal Nick kezébe nyomott egy listát. - A baj az, hogy kicsit sietni kéne velük, szóval egy héten belül jó lenne, ha itt lennének. Sok sikert. - Egy hét? Ez most vagy azt hiszi, hogy inkompetensek vagyunk, vagy tényleg ennyire súlyos a helyzet.
- Uk - rángatja meg a gorilla a taláros ember ruhájának ujját.
- Ja, igen - tolmácsol az - ha találkoztok az egyetemistákkal, akik két hete elindultak szakdolgozatot írni, segítsetek nekik. - Ó? Tehát nem csak régészek vagyunk, hanem mentők is? Kettő az egyben, bónusz. Viszont ha itt elvesztek egyesek, akkor lehet, hogy mégsem olyan könnyű ez az egész, mint amilyennek hittem volna. Talán jobb lenne lepengetni a váltságdíjat és menekülni. Legfeljebb egy másik küldetést vállalok el. Kicsiny probléma az volt, hogy nemhogy a zsebemben, de otthon sem volt nekem ennyi pénzem, így kénytelen kelletlen, de marasztalt a bolond épület. Időközben a taláros, és a gorilla felszívódtak, és magunkra maradtunk.
- Elnézést elkérhetem tőled egy pillanatra a listát Nick? -
- Persze. - felelte amaz, és átadta. Máris fontoskodik. És mit akar miszter nagyon sunyi azzal a listával csinálni? Talán elfut, és magának megtartja az összes fizetséget? A szobros incidens után kinézem belőle.
- Nos, lássuk csak. Ez valóban nem lesz könnyű menet. Tényleg több napig is eltarthat. A legjobb lesz, ha először észak felé megyünk. Arra lesz a listán lévő könyvek közül pár darab aránylag kis területen. - Először is, mi az, hogy több napig eltarthat, másodszor, honnan veszed, hogy ott lesznek a kijelölt könyvek, harmadszor, szerinted merre van Észak?
- Sajnos Rufusnak igaza van. Itt tényleg meg van gyűrve a téridő. Ide csak a haladó tanulókat engedik be, úgy hogy legalább egy mágus kíséri őket. - Ez mind eléggé ijesztőnek hangzott, de nem akartam elveszíteni a státuszomat.
- Köszönjük az órát professzor úr, de mi halandó emberek nem igen értettük ezt most, és személy szerint nem is akarom. Tehát elindulunk Észak felé, feltéve, hogy az arra van, és egyhuzamban lesétáljuk a 20 kilómétert oda és vissza? Vagy elmegyünk valameddig, majd visszajövünk, és másnap onnan folytatjuk? - mondtam gúnyosan. Ez az egész eléggé hihetetlennek hangzott nekem, és nem bírtam ennyire részletesen gondolkodni.
- A te bajod lesz, ha nem figyelsz szerencsevadász - vonta meg a vállát Adelus és Nick felé fordult. - Elnézést kérek miatta. Szóval nem fogunk végig gyalogolni. Most csak pár órát megyünk Északnak, ott lesz egy szoborgyűjtemény. Annak a környékén kell lennie a listán található könyvek nagy részének. Jobb, ha egyszerre csak erre a részre koncentrálunk. - Ez az, most járassál le előtte, mintha oly sok mindent tudnál egy olyan helyről, ahova először tetted te is be a lábad.
- Aham, és miből gondolod, hogy ott lesz az egyik? - kérdeztem szkeptikusan.
- Egyszerű. A könyvek egy könyvtárban RENDSZERBEN vannak elhelyezve. Lehet, hogy itt a tér és az idő szabályai egy csöppet mások, de a rendszer attól még ugyanaz. Látod a könyvek címeit? Egyszerűen ez meg ez - mutatott két címre - betűrendben arra részre esik, ahova menni készülünk Ilyen egyszerű. - Nem, nem egyszerű, és már elegem volt abból, hogy ne értek semmit, így nem akartam további esélyt adni neki, hogy égessen.
- Ebből megint csak nem értettem semmit, de mivel rád foghatom, hogy eltévedtünk, azt csinálsz, amit akarsz. Lehetőleg azért ne vesszünk el, én akarok a megtaláló lenni, nem a megtalált. - Ennek sok értelme nem volt, de legalább elindultunk.... valamerre.

Na, már csak ez hiányzott. Az a srác engem bámul, remélem, nem a küldetésre jön. Nem szeretek társulni idegenekkel. De, hogy néz ki az ember? Tisztára, mint egy kalóz. Jaj, ne! Most meg elindult felém, szóval csak akar tőlem valamit, már majdnem ideér, amikor:
- Üdvözletem, a nevem Adelus Morningway. – Odafordulok, egy köpenyes fickó áll velem szemben, úgy tűnik, nekem címezte bemutatkozását.
- Nick Webster, örülök a találkozásnak. - mutatkozom be kissé meglepetten, ráadásul félve is, nem szeretek ismerkedni, de ahogy látom a tekintetekből, ezek ketten már ismerik egymást.
– Nem örülök, hogy látlak Szerencsevadász, de annak igen, hogy épségben vagy. Mi járatban vagy errefelé? Itt nincs a közelben semmilyen barlang, vagy hajó. Csak nem te is a könyvtárban végzendő munkára jöttél? – Ezt már a másik fickónak mondja, szóval tényleg ismerik egymást. Szerencsevadász? Pff. Elég furcsa egy név, de inkább nem szólom le, mert még a végén összecsomagol. Gondolom sokkal erősebb nálam. De végül is, nálam ki nem erősebb?
- Hidd el, én sem örülök neked, de mivel így hozta a sors, kénytelen leszel elviselni. És jól látod, valóban nincsenek erre kincsekkel megrakott járatok, de szerencsére nem vagyok sem tolvaj, sem kalóz így annyira nem izgat a dolog. – Végre megszólalt a másik srác is, azt hittem, hogy végig csendben lesz. Ezek ketten nincsenek túl jó véleménnyel egymásról, ahogy elnézem. De ez a szöveg, „nem vagyok sem tolvaj, sem kalóz”, ha nem tudnám, hogy a küldetésre csak mágusok jöhetnek, akkor el sem hinném. Kíváncsi vagyok, mit reagál az Adelus nevű „társam”. Érdekes, úgy tűnik, nem igazán foglalkozik a kritikával, sőt, mondhatjuk azt is, hogy semmivel sem foglalkozik, ugyanis ránk se hederítve csak úgy benyit az ajtón. Ahogy látom, ez meglepte „Szerencsevadász” barátunkat, szóval ő is számított valamiféle folytatásra. Mindig a furcsa fickóknak kell engem megtalálniuk?
Ahogy belépek az ajtón, inkább csak a földet nézem, kerülöm a szemkontaktust bárkivel is, de ahogy belépünk már valaki meg is szólít minket.
- A munkára jöttetek, mi? Szegény szerencsétlenek. Kitalálom: beszéltetek valakivel, aki már volt ezen a melón, és azt hittétek, hogy itt majd csuda jó dolgotok lesz, mi? Sajnálom srácok, tényleg sajnálom. Ha esetleg mégsem csinálnátok meg a melót, ötvenezer gyémántot kérnék fejenként. – MENNYIT?! Összesen nincs annyi pénzem, nem hogy csak így. Nem semmi, bejövök, közlik velem, hogy a meló egy kalap trágya és még ha nem akarom megcsinálni, akkor ki kell csengetnem ötvenezer gyémántot. Ahogy ez végigfut az agyamon, fel is kapom a fejem.
- Fizetni? Én azért jöttem, hogy nekem fizessenek. Elég messziről jöttem, szóval nincs kedvem üres zsebbel hazatérni. – mondtam kicsit idegesen, de egyből elszállt a haragom, ahogy megpillantottam a fogadóbizottságunkat. Egy srác, kb. velem egyidős, mellette pedig egy… hát nem is tudom, minek nevezzem, olyan, mint valami hatalmas gorilla. Gyorsan ránézek társaimra, milyen reakciót vágtak le a hír hallatán, majd lehajtom ismét a fejem. Ezt a Szerencsevadász nevezetűt úgy tűnik, nem is érdekli, biztos neki is kell a pénz. De hát ez a másik, ez szinte megértően vigyorgott a könyvtáros tolmácsára. Érdekes fickók.
- Akkor teljesítse a küldetést. – mondta egykedvűen a taláros. Barom. Nem mondtam, hogy nem teljesítem. Itt mindenki bolond? Ha nem akarnám teljesíteni, akkor csak egyszerűen elsétálok. Ha meg valaki ellenkezne, azt megverem. Ennyi a képlet, én türelmes vagyok a végletekig.
-Semmi gond uram, tudtam, hogy így lesz. Ja, és ezt a csomag banánt a könyvtáros úrnak hoztam. – mondta Adelus barátunk. Banánt hozott a könyvtárosnak? Ez nem félti az életét? Vagy, ha az övét nem, akkor az enyémet? Egy gorillának banánt adni, jó pont. Egy intelligens gorillának banánt adni: sértés. Ezt ne tudni. De nem, minden egyéb nélkül átveszi. Hát itt mindenki megbolondult?
-Remélem végzett, mert folytatnám... Sajnálom, - arcán ez nem tükröződött - de kénytelenek voltunk bevezetni ezt a szabályt, ott van az apró betűs részben is, mivel kedvelt beugratássá vált fiatalabb mágusokat erre a küldetésre irányítani. Tehát ha abba akarjátok hagyni, csak nyugodtan, de az ötvenezerbe fog fájni. – Felnézek rá kicsit mogorván, hogy hagyjuk már ezt az ötvenezret, megcsináljuk a küldetést, csak mondja, hogy mit akarnak végre.
- Na, essünk túl a formaságokon. Ez egy mágikus könyvtár, nagyjából húsz kilométer minden irányban. Igen, tudom, kisebb kívülről. Nem egészen értem a dolgot, de valahogy így van: tudás = hatalom = energia = tömeg, és amennyi tudás itt fel van halmozva, az olyan szépen meggyűri a téridőt, hogy napokig lehet bolyongani a polcok közt. Ezt hívják Librum, rövidebben L-térnek... nem, hagyjátok csak a hülye szóvicceket, hallottam már az összes lehetséges variációt. Aztán meg, mivel itt van bőven hely, ide hozzák az összes mágikus kisugárzású könyvet... van, amit folyamatosan fagypont alatt kell tartanunk, különben meggyulladna az egész, főleg a keményvonalasabb felnőtt könyvek... na, szóval értitek. Kérdés? – Mit kérdezzek? Hogy kezdje előröl és egy kicsit lassabban? Hagyjuk inkább, ahogy látom, Szerencsevadász sem érti nagyon a helyzetünket, de Adelus csak bólogat, szóval majd ő elmagyarázza.
- Itt a lista a könyvekről, amit el kéne hoznotok. – kezembe ad egy kis cetlit, gondolom, ez lenne a lista - A baj az, hogy kicsit sietni kéne velük, szóval egy héten belül jó lenne, ha itt lennének. Sok sikert. – Egy hét. Hát én pár órára gondoltam egy könyvtárban. Ja tényleg, a fickó említette, hogy 20km hosszú és 20km széles a könyvtár.
- Uk - rángatja meg a gorilla a taláros ember ruhájának ujját.
- Ja, igen - tolmácsol az - ha találkoztok az egyetemistákkal, akik két hete elindultak szakdolgozatot írni, segítsetek nekik. – Isteni, pont erre vágytam. De miért pont nekem adja ezt a listát? Azt sem tudom mit kezdjek vele, kicsit értetlenül nézek újdonsült társaimra, majd Adelus szólít meg.
- Elnézést elkérhetem tőled egy pillanatra a listát Nick? -
- Persze. – na, végre, valaki átveszi az irányítást, legalább semmi sem lesz az én hibám. Ahogy látom, Szerencsevadásznak nem tetszik Adelus kis magánakciója. Ezek tényleg utálják egymást.
- Nos, lássuk csak. Ez valóban nem lesz könnyű menet. Tényleg több napig is eltarthat. A legjobb lesz, ha először észak felé megyünk. Arra lesz a listán lévő könyvek közül pár darab aránylag kis területen. – Több napig? Az igen, pont erre vágytam, két idegen férfival egy hatalmas könyvtárban, napokig. Kaját sem hoztam, ez húzós menet lesz.
- Sajnos Rufusnak igaza van. Itt tényleg meg van gyűrve a téridő. Ide csak a haladó tanulókat engedik be, úgy hogy legalább egy mágus kíséri őket.
Biztos. Engem ez nem igazán érdekel, csak az, hogy minél hamarabb végezzünk és hazamehessek. Szerencsevadász viszont kifejezettem készült arra, hogy ismét belekössön Adelusba.
- Köszönjük az órát professzor úr, de mi halandó emberek nem igen értettük ezt most, és személy szerint nem is akarom. Tehát elindulunk Észak felé, feltéve, hogy az arra van, és egyhuzamban lesétáljuk a 20 kilómétert oda és vissza? Vagy elmegyünk valameddig, majd visszajövünk, és másnap onnan folytatjuk?
- A te bajod lesz, ha nem figyelsz szerencsevadász - vonta meg a vállát Adelus és felém fordult. - Elnézést kérek miatta. Szóval nem fogunk végig gyalogolni. Most csak pár órát megyünk Északnak, ott lesz egy szoborgyűjtemény. Annak a környékén kell lennie a listán található könyvek nagy részének. Jobb, ha egyszerre csak erre a részre koncentrálunk. – Na, végre valami konkrét terv. Lassan el is indulhatnánk szerintem.
- Aham, és miből gondolod, hogy ott lesz az egyik? – Ez a gyerek. Mindenbe bele kell kötnie? Kit érdekel? Azt mondta ott lesz, ha pedig nem lesz ott, jól megruházzuk ketten. Nincs itt semmi probléma.
- Egyszerű. A könyvek egy könyvtárban RENDSZERBEN vannak elhelyezve. Lehet, hogy itt a tér és az idő szabályai egy csöppet mások, de a rendszer attól még ugyanaz. Látod a könyvek címeit? Egyszerűen ez meg ez - mutatott két címre - betűrendben arra részre esik, ahova menni készülünk Ilyen egyszerű. – Na, ebben viszont tényleg igaza van, ezt még én is tudom, hogy a könyvtárban minden betűrendben van.
- Ebből megint csak nem értettem semmit, de mivel rád foghatom, hogy eltévedtünk, azt csinálsz, amit akarsz. Lehetőleg azért ne vesszünk el, én akarok a megtaláló lenni, nem a megtalált. – Úgy tűnik, hogy Szerencsevadász feladta. Még mindig nem érti, hogy mi a helyzet, igaz én sem teljesen, de legalább felfogta: ha nem lesz ott semmi, nem a mi hibánk. Viszont, ezek tényleg nagyon utálhatják egymást. Tiszta bolondok, egyik sem komplett. Én meg azt hittem, hogy velem lesz a legtöbb probléma ezen a küldetésen. Mekkora hülye vagyok. De így legalább elindulunk arra, amerre Adelus is.

- Hidd el, én sem örülök neked, de mivel így hozta a sors, kénytelen leszel elviselni. És jól látod, valóban nincsenek erre kincsekkel megrakott járatok, de szerencsére nem vagyok sem tolvaj, sem kalóz így annyira nem izgat a dolog. – válaszolt hűvösnek szánt hangon Strago. Ám én láttam rajta, hogy nyugalma csupán álca, és eszi a fene, amiért megjelentem előtte. Igen érdekes lesz ez a munka most, hogy ő is itt van. Múltkor én voltam az ő terepén, most fordított a helyzet, itt én leszek előnyben. Biztos eljön a pillanat, amikor visszafizethetem az ő kedvességeit. Egyelőre megelégedtem egy mosollyal és benyitottam a könyvtárépületbe. Épp csak vettem egy mély lélegzetet Napcsarnok könyvszagú levegőjéből, máris megtalált miket a fekete taláros Rufus, a hírhedten barátságtalan könyvtársegéd. Mögötte azonnal feltűnt a főkönyvtáros, aki egy megtermett gorilla volt. Rufus kedvtelen arccal egyből letámadott minket.
- A munkára jöttetek, mi? Szegény szerencsétlenek. Kitalálom: beszéltetek valakivel, aki már volt ezen a melón, és azt hittétek, hogy itt majd csuda jó dolgotok lesz, mi? Sajnálom srácok, tényleg sajnálom. Ha esetleg mégsem csinálnátok meg a melót, ötvenezer gyémántot kérnék fejenként. – Csak bólintottam a dologra, nem először hallottam erről a dologról. A könyvtár a felmondott munkákért, az eltévedt olvasók kimentésért, rongálásért, és meg egy csomó más dologért kemény díjakat számolt fel, ami nem csekély felháborodást váltott ki azokból akiknek ezeket a be kellett fizetniük. Nick Webster hangot is adott a véleményének.
- Fizetni? Én azért jöttem, hogy nekem fizessenek. Elég messziről jöttem, szóval nincs kedvem üres zsebbel hazatérni.
- Akkor teljesítse a küldetést. – mondta egykedvűen a taláros, olyan arckifejezéssel, és hanggal, amiért egy kocsmában már megütötték volna. Rufus stílusa miatt általános ellenszenvek örvendett, és nem csoda, hogy az egyetem vezetősége itt adott neki munkát. Az idősebb diákok történetei alapján jól tudtam milyen jó hely is volt az L-épület amikor csak a kedves főkönyvtáros irányította, és nem volt szüksége a Rufus féle alakok segítségre.
- Semmi gond uram, tudtam, hogy így lesz. - Szólaltam meg - Ja, és ezt a csomag banánt a könyvtáros úrnak hoztam. – és a gorilla főkönyvtáros felé nyújtottam a csomagot. Diákok körében szokássá vált banánt vagy más gyümölcsöt hozni, hisz ilyenkor főkönyvtáros lecsökkentette a szinte mindig bekövetkező büntetések összegét Rufussal. Nekünk pedig itt minden jóindulatra szükségünk lesz, ha el akarjuk kerülni, hogy mi fizessünk a végén. A gorilla boldogan átvette a banáncsokrot és ott nyomban eszegetni, kezdte. A feketetaláros segéd gyilkos pillantással nézett rám, úgy hiszem ez volt az a pont amikor rájött, hogy én fél éve még ide jártam mint diák.
- Remélem végzett, mert folytatnám - mondta hűvösen a taláros - Sajnálom, de kénytelenek voltunk bevezetni ezt a szabályt, ott van az apró betűs részben is, mivel kedvelt beugratássá vált fiatalabb mágusokat erre a küldetésre irányítani. Tehát ha abba akarjátok hagyni, csak nyugodtan, de az ötvenezerbe fog fájni. – Nick Webster dühösen, a szerencsevadász közömbösen, én pedig jókedvűen néztem rá. Biztos voltam benne, hogy ilyen reakciókat még nem látott a munkára jelentkező mágusoktól. A segédkönyvtárs sóhajtott egyet és folytatta az eligazításunkat.
- Na, essünk túl a formaságokon. Ez egy mágikus könyvtár, nagyjából húsz kilométer minden irányban. Igen, tudom, kisebb kívülről. Nem egészen értem a dolgot, de valahogy így van: tudás = hatalom = energia = tömeg, és amennyi tudás itt fel van halmozva, az olyan szépen meggyűri a téridőt, hogy napokig lehet bolyongani a polcok közt. Ezt hívják Librum, rövidebben L-térnek... nem, hagyjátok csak a hülye szóvicceket, hallottam már az összes lehetséges variációt. Aztán meg, mivel itt van bőven hely, ide hozzák az összes mágikus kisugárzású könyvet... van, amit folyamatosan fagypont alatt kell tartanunk, különben meggyulladna az egész, főleg a keményvonalasabb felnőtt könyvek... na, szóval értitek. Kérdés? – néma csönd ereszkedett ránk. Számomra teljesen világos volt miről beszél. Magamban pedig jót derültem Strago ostoba arcán.
- Itt a lista a könyvekről, amit el kéne hoznotok. – törte meg a csöndet Rufus, és Nick kezébe nyomott egy listát. - A baj az, hogy kicsit sietni kéne velük, szóval egy héten belül jó lenne, ha itt lennének. Sok sikert. – Egy hét? Akkor ez nem lesz könnyű menet. Felnéztem a napfényben fürdő kupolára és némán búcsút vettem a naptól. Nagyon remélem, hogy nem fog addig tartani a dolog.
- Uk - rángatta meg a gorilla a taláros ember ruhájának ujját.
- Ja, igen - tolmácsol Rufus - ha találkoztok az egyetemistákkal, akik két hete elindultak szakdolgozatot írni, segítsetek nekik. – Eltűnt egyetemisták? Valamiért nem lepett meg a dolog. Az egyetem legendái szerint voltak olyan diákok, akik évekkel kerültek elő az L épület könyvespolc labirintusaiból, de olyan történetet is halottam, ahol valaki végleg eltévedt. Hiába, az égig érő polcok, a meggyűrődött tréidő, és a hidegen tartott varázskönyvek az egyik legveszélyesebb labirintussá tették ezt a helyet. Megráztam a fejem és próbáltam a munkára koncentrálni.
- Elnézést elkérhetem tőled egy pillanatra a listát Nick?
- Persze. – felelte. Gyorsan átfutottam a címeket. Az Erai Nagykönyvtár több épületből állt, ahol témák szerint voltak csoportosítva a könyvek. Témákon belül meg betűrend szerint. Ám a Libriumban szinte csak varázskönyveket tároltak, mégpedig csak betűrendben. Egy ekkora mágikus tudásgyűjteményt, ahol a könyvek külön életet élnek, nem volt értelme témákat létrehozni. Ha például egy helyre tennék a tűzmágiával kapcsolatos könyveket pár pillanattal később, már lángolna is az a részleg. Betűrendben legalább jobban elkeveredett a könyvekbe zárt mágia. Bár így is előfordultak fura jelenségek a pletykák szerint.
- Nos, lássuk csak. Ez valóban nem lesz könnyű menet. – Sóhajtottam fel. Ahogy sejtettem: ezek a könyvek a betűrend szerint a mélyebb részeken fogatlak helyet. - Tényleg több napig is eltarthat. A legjobb lesz, ha először észak felé megyünk. – Mutattam az irányt a többieknek - Arra lesz a listán lévő könyvek közül pár darab aránylag kis területen.
- Először is, mi az, hogy több napig eltarthat, másodszor, honnan veszed, hogy ott lesznek a kijelölt könyvek, harmadszor, szerinted, merre van Észak? – Szinte vártam, hogy a szerencsevadász kérdezzen valamit, hogy legalább szóban törleszthessek neki a barlangos kalandomért.
- Sajnos Rufusnak igaza van. Itt tényleg meg van gyűrve a téridő. Ide csak a haladó tanulókat engedik be, úgy hogy legalább egy mágus kíséri őket.
- Köszönjük az órát professzor úr – szakított félbe Strago - de mi halandó emberek nem igen értettük ezt most, és személy szerint nem is akarom. Tehát elindulunk Észak felé, feltéve, hogy az arra van, és egyhuzamban lesétáljuk a 20 kilómétert oda és vissza? Vagy elmegyünk valameddig, majd visszajövünk, és másnap onnan folytatjuk? - mondta gúnyosan.
- A te bajod lesz, ha nem figyelsz szerencsevadász - vontam meg a vállamat. Tudtam, hogy bizalmatlan velem szemben, úgyhogy Nick felé fordultam, hogy idegeskedjen még egy kicsit, és hogy tovább bosszantsam inkább a másik mágusnak intéztem a szavaimat. - Elnézést kérek miatta. Szóval nem fogunk végig gyalogolni. Most csak pár órát megyünk Északnak, ott lesz egy szoborgyűjtemény. Annak a környékén kell lennie a listán található könyvek nagy részének. Jobb, ha egyszerre csak erre a részre koncentrálunk
- Aham, és miből gondolod, hogy ott lesz az egyik? – Kérdezte kétkedve.
- Egyszerű. A könyvek egy könyvtárban RENDSZERBEN vannak elhelyezve. – Feleltem Stragonak, félretéve a Nikcnek szánt udvariasságomat - Lehet, hogy itt a tér és az idő szabályai egy csöppet mások, de a rendszer attól még ugyanaz. Látod a könyvek címeit? Egyszerűen ez meg ez – mutattam két címre - betűrendben arra, részre esik, ahova menni készülünk Ilyen egyszerű.
- Ebből megint csak nem értettem semmit, de mivel rád foghatom, hogy eltévedtünk, azt csinálsz, amit akarsz. Lehetőleg azért ne vesszünk el, én akarok a megtaláló lenni, nem a megtalált. – zárta le a vitát és elindultunk a könyvespolcok között.

- Nos az első könyv a listán a Necrotelicomnicon - Liber Paginarum Fulvarum lesz. – Közöltem a többiekkel és nem fűztem hozzá semmilyen kommentárt. Fogalmam sem volt mi lehet ebben a könyvben, de az elején a Necro szó nem sok jót sugallt, ami a régi nyelveken mind halottat jelentett.
- Nem értettük szerintem, Könyvtáros úr, úgyhogy ezt most rád hagyjuk. Remélhetőleg a nem harapós könyvek polcán lesz, de azért biztos, ami biztos, menjél te előre. – mosolyodott el előzékenyen a földmágus.
- Nem is vártam mást tőled szerencsevadász. Nos ez a könyv inkább a feltámadós könyvek polcán lesz És az éhes zombi könyvek rendszerint az utolsókat, kapják el.
- Hüpp. – Csupán ennyi volt a földmágus reakciója. Na, majd ha meglátja mi vár itt ránk…
Elindultunk a könyvtár polcainak végtelen rengetegében, és eleinte nem is akadtunk semmiféle furcsaságba. A polcok és a könyvek pont olyanok voltak, mint bármelyik másik könyvtárban. Itt-ott rohadt banánhéjakat találtunk, jelezve a Főkönyvtáros itt járt valamikor. Ám ahogy egyre mélyebbre hatoltunk az írott szó dzsungelébe egyre nagyobb lett a mágikus sugárzás is. Errefelé bármely mágia érzékelő tárgy sikoltozva kiugrott volna a használó kezéből és elszaladt, volna.
Az itt örvénylő mágikus erők életre keltik a könyveket, sajátos ökoszisztémát alkotva.
- Most készüljetek fel, mert olyan helyre érkeztünk, ahonnan kevesebb lesz a fény, és rengeteg furcsaságot láthattok – figyelmeztettem a társaimat, és az egyik könyvre mutattam, ami madárként repdesett a fejünk felett, és egy lánc lógott róla, mit holmi madárfarok.
- Könyvtáros úr, szerinted az a könyv miért néz ki úgy, ahogyan neki nem kéne? – tette fel a kérdést Strago, miközben gyanakodva szemlélte a lustán lebegő nyomdaterméket.
- Hívj Adelusnak Szeren...Strago. – gyorsan változtattam irányt a mondat közepén. Hiába vársz udvariasságot, ha te magad nem vagy az. - És hogy miért néz ki így? Azért mert erős mágikus sugárzás érte, és életre kelt. A lánc pedig arra utal, hogy veszélyes kötetek közül szökött meg
- Ha bármi féle rossz mozdulatot csinál, akkor lecsapom. Nem szeretem a repkedő könyveket; olyan mintha egy óriási molylepke lenne. – jelentette ki a földmágus, miközben egy vaskos, de ártalmatlan szótárt vett a kezébe.
- Hogy érted azt, hogy a veszélyes kötetek? – kérdezte aggódva Nick - Emberekre is veszélyesek?
- Különben nem láncolták volna meg őket.
- Igaz, nem volt valami okos kérdés.
- Azért óvatosan Nick, minden esetben legyen a kezedben egy vask..... Ó? – Strago érdeklődve lapozgatni kezdett egy kötetet - Mily érdekes.
- Nyugodtan hozd magaddal. A rokonágról olvasni fontos dolog ám. Nekünk viszont ideje tovább mennünk. Öhm, Nick, te milyen mágiát űzöl? – Fordultam kérdésemmel másik társamhoz, miközben kis csapatunk lassan újra elindult.
- Szélmágiával próbálkozom.
- A föld ellentéte. A levegő nagyszerű mágiaág. Az is szabadságot ad a használójának
- Biztos, ha te mondod. Én csak próbálok megélni valahogy.
Csak bólintottam Nick kijelentésre. Régebben nem értettem volna meg, hogy mit jelent megélni, és pénzt keresni, ám amióta a csatlakoztam a céhemhez, bizony nekem is támadat alkalomadtán filléres gondjaim.
Egy ideig némán mentünk tovább, és egyre több furcsaság került az utunkba. A repülő könyvek és papírlapok teljesen megszokottá váltak, és pár furább dolog is az utunkba akadt. Hatalmas több méteres óriási szótárcsorda keresztezte egy ízben az utunkat. A könyvek szó szerint remegtek a helyükön, és a szétszórt papírlapok rémülten csusszantak be a polcok alá a könyvszörnyek elől. A gigantikus kötetek, rák módjára csoszogtak át előttünk. Időnként egy-egy példány a könyvjelzőjével kinyúlt és elnyelt néhány szépirodalmi könyvet, és csak kis nyomdafestékszagú galacsinokat hagytak hátra maguk után. Egyet felvettem és széthajtogattam:
,, Unalmas romantikus regény, lélektelen a karakterábrázolás és sok benne a klisé. A klasszikus formaszabályok nincsenek betartva.”
Eldobtam az írói kritikát és tovább figyeltem a sétáló könyveket. Még jó hogy ezek a tezauruszok ilyeneket hagynak hátra. Sok fölösleges fáradtságtól kíméltek meg ezek a kis ,,galacsinok" diákéveim alatt.
Mikor végre a csorda utolsó tagja is eltűnt a polcrengetegekben tovább folytattunk az utunkat. Időnkét újabb könyvek suhantak el a fejünk felett, és gyakran ért minket papír fecni zápor valamelyik felsőbb polcról, amiket Nick egy idő után már rutinból fújt el felőlük a mágiájával.
Jó pár kilométert gyalogoltunk, de egyelőre ez még nem nagyon ártott meg egyikünknek sem. A könyvek viszont egyre ritkábbak lettek. A helyükön maradt példányok is vagy tépettek voltak, vagy varázsmezővel óvták épségüket. A nyomok arra utaltak, hogy ebben a félhomályos részben ólálkodik valami, ami még a tezauruszokál is nagyobb pusztításra képes. Hiába, a L- könyvtárban kegyetlen természetes kiválasztódás folyt a könyvek között. A futószőnyeg ezen a részen már teljesen hiányzott, és csak pár lámpa adott annyi fényt, amivel maximum az éjszaki állatok lettek volna képesek tájékozódni.
-Ott vagyunk már ? – természetesen Strago volt az, aki immár sokadszorra tette fel flegmán ezt kérdést, kifejezetetten az én bosszantásomra.
- Nem, innen már csak pár polcnyira kell, hogy legyen Necrotelicomnicon. – Jelentettem ki, és az üres polcokra néztem.
- Fura, ennek a helynek tele kéne lennie kötetekkel. Ám láthatólag valami eltüntette őket.
- Lehet hogy azok az óriás könyvek voltak- vetette fel Nick
- Talán. Vagy talán valami más. Nagyon sok bizarr és fura történet kering erről a helyről. Remélem az, amiért küldtek minket még a polcán lesz.
- Akkor ne koptassuk a szánkat, hanem menjünk tovább. Nem akarok ezen a helyen megőszülni. – zárta le a beszélgetést Strago és előresietett. Ám alig haladt pár lépést, amikor az egyik polc mögül egy szellemalak suhant be elénk. A lény magas volt átlátszó, testét lilás köd, lebegő szavak és rúnák alkották.
- Ne próbáljátok meg elolvasni azokat a jeleket – figyelmeztettem a társaimat. – ki tudja mi fog történni.
- Persze, jó hogy szólsz Könyvtáros úr. Mintha bármi értelmes lenne ebben a kavargó izében. Stone Fist – kiáltotta. És egy földlövedéket küldött el a szellem felé. Valahogy nem lepődtem meg rajta különösebben, amikor a mágia egyszerűen átsuhant rajta.
- Próbáljuk meg kikerülni – kockáztattam meg a dolgot. – talán lehagyhatjuk. Nick a levegőbe emelkedett, és könnyedén átlebegett a szellemalak felett. Strago és én kihasználva a folyosó szélességét elrohantuk mellette, mire a lény lassan utánunk fordult és követni kezdett minket.
- Valami újabb zseniális terv? – kérdezte gúnyosan Strago
- Nincs
Mielőtt bármelyikünk előálhatott volna egy B, C vagy akármilyen más tervvel, az ismeretlen entitás közelelebblegebett, és a világító szavakból egy versike állt össze, amit mindhárman szinte reflexszerűen elolvastunk.


- Mivan? Ez most szórakozik velük? – Kérdezte Strago a béna versike soraira meredve, miközben már mindhárman éreztük, ahogy hatalmas mennyiségű varázserő kezdett el koncentrálódni. A Labirintus szó kő betű szétrobbantak mindenfelé, és ahova becsapódtak, ott elkezdtek szétterjedni és átformálni a könyvespolcokat. Egy kő közém és a Szerencsevadász közé csapódott be és azonnal egy fal nőtt ki köztünk.
- Ez az izé átalakítja a teret, legyetek óvatosak. - Kiáltottam át nekik. Mégis miféle mágikus entitás ez? Szavakkal átírja a teret? Még csak nem is halottam ilyesmiről.
A könyvespolcok folytatták az átrendeződést, miközben újabb és újabb rúnajelek villantak fel a lény körül. Láttam és éreztem, ahogy tér elégörbül, és azon kaptam magam, hogy Strago van velem szemben, köztünk pedig egy nagy üres téren a szellem lebeg. Jobbra egy fekete járatot láttam, míg balra pedig Nick ácsorgott döbbenten, egy olyan folyosón, mint amilyenen Strago és én ácsorogtunk. Mielőtt bármit tehettünk volna újabb béna klisé felirat jelent meg a szellem felett.


- Valamiért most nagyon rossz érzésem - van jegyeztem meg, miközben egy vasrács zuhant le előttem és társaim előtt is, elzárva az utat a központi résztől ahol a szellem lebegett. Ám ezzel még nem volt vége. A szöveg utolsó három sorát alkotó betű ugyanis szerterepültek és alakot öltöttek. Nick előtt egy csontváz jelent meg. Stragonak egy harcossal kellett szembenéznie, előttem pedig egy varázsló állt össze a folyósomra berepülő szavakból.
Elméletileg a rúna mágia határa végetlenek, legalábbis a legenda szerint. Ám hogy egy mágikus entitás ilyesmikre legyen képes. Valósággá válnak a szavai. Bár ezen a helyen talán ez teljesen hétköznapinak számít.
Ellenfelem piros varázsló köntöst viselt, tele mindenféle fura misztikusnak tűnő jelekkel. Fején az enyémhez hasonló kalap díszelgett, a kezében pedig kristályokkal, gőtefarkakkal, pénzdarabokkal és más apró tárgyakkal díszített varázsbotot szorongatott. A mellén egy ezüst, csillag alakú amulett himbálózott a következő felirattal:
,,8 szintű varázsló. Dr. XY Láthatatlan E tanára. Megidézett”
Ez a szöveg körübelül annyira volt értelmes, mit a ruháján látható jelek.
- Ignis Maximus Vulcanus – szólalt meg zengő hangon a varázsló és botjából hatalmas tűzzuhatagot küldött felém.
- Diversion – löktem magam elé rémülten mindkét kezem, a tér felfelé görbül így a rám varázsolt tűz nagyja a plafont perzselte meg. A maradék is épp elég volt hozzá hogy meggyújtsa a köpenyemet, amit gyorsan a földre dobtam, és elkezdtem taposni, hogy kialudjanak a lángok.
- Fulmineus Sagitt – kiáltotta el újabb varázsigéjét, és a botjából sistergő villámnyilat lőtt rám. Szerencsére még a köpönyegem oltása közben is résen voltam így sikerült a falba vezetnem a támadását.
- Most én jövök öreg. Pressure Bomb – varázsoltam elé a téranomáliát, miközben már felé rohantam a párlépésnyi hosszú kőfolyosón. A varázsló újabb trükkre készült ám a bombám előbb aktiválódott. Az összeránduló tér leszívta a fejéről a kalapját és még a botját is kirántotta a kezéből, majd mikor felrobbant egyenesen hozzávágta és ledöntötte a lábáról.
A vénember kimerülten fújtatni kezdett, és a botját kereste, hogy segítségével felállhasson a padlóról. Annyira szánni való látványt nyújtott, hogy megtorpantam és inkább nem támadtam rá. Irgalmasságomért meg is bűnhődtem, mert az öreg közben újabb érthetetlen varázsigét motyogott el
- Glacius Minor – felém nyújtott botjából, mágikus parancsára kékes fény tűrt elő dermesztő fagy kíséretében. A Fogaim összekoccantak, és én azonnal vacogni kezdtem, mintha most fogtam volna kezet a Qutro Cerberusbeli barátommal Raneval.
- Ezért Megfizetsz – fenyegetettem meg vacogva, és még mielőtt végleg megfagytam volna, egy gyors mozdulattal, a saját botommal rávágtam a kezére, mire az öreg elejtette a fegyverét. Ügyetlenül felvettem és nézegetni kezdtem. Úgy tűnt, hogy a bot nélkül ez a 8-as szintű varázsló nem tud rendesen varázsolni. A vénség már mozdult volna, hogy visszakapja tulajdonát, ám megidéztem egy újabb nyomásbombát és egyenesen az összepréselődő tér közepébe, dobtam a mágikus tárgyat. A felrobbanó anomália pedig hangos reccsenéssel kettétörte. A mágus vadul jajgatni kezdett mögöttem, majd teste bomladozni kezdett és apró világító betűkké folyt szét. Érdeklődve figyeltem a jelenséget, azon merengve, hogy vajon az Erai Akadémia Rúna tanszék rektora hogyan magyarázná meg ezt a jelenséget. Gondolataimnak a csapórács nyikorgása vetett véget, miközben felhúzódott utat nyitva a szellemhez. Futtában felkaptam az égett köpenyemet és kiléptem a központi részre. Társaim velem egyszerre jöttek ki a saját részükről. Mindkettőjükön látszott hogy ők is megszenvedtek az ellenfelükkel. Mielőtt bármit is mondhattunk volna a szellem már készen is állt új még rosszabb verselésű feliratával.


Kiváncsi lettem, hogy ezt vajon milyen kritikával illették volna a tetauruszok.
- Hé nézzétek – mutatott Nick arra a folyósóra, amit eddig jótékony homály fedett. Közvetlenül a bejárat mellett egy hihetetlen szép szőke hajú lány hevert bilincsbe verve. Könnyű zöld ruhát viselt, ami hűen követtek kecses teste vonalait. Égkék szemével pedig esdeklően nézett ránk. Mellette egy láda hevert, tele mindenféle aranykinccsel.
- A győzelem után jön a megérdemelt jutalom. Csak az a baj, hogy három férfira jutott egy nő, ami jelenesetben kissé problémás lehet. Először válasszon ő, ha neki nem megy, akkor megöljük egymást. Ez a hősök sorsa. – sóhajtott fel Szerencsevadász romantiksunak szánt hangon, miközben éhes szemekkel szegény lányt figyelte.
- Ki vagy te és hogy kerülsz ide? –kérdeztem teljesen zavartan. Ám a lány csak a fejét rázta, miközben hullottak a könnyei. Cseppet sem váratlanul dübörgő hang hallatszott a fekete járatból és lassan egy bikafejű szörny, a rejtélyes labirintuslakó minotaurusok egyike lépett ki a járatból. A hatalmas barna bőrű lény csupán egy ágyékkötőt viselt, bal kezében harci pörölyt, jobb kezében óriási kétfejű baltát tartott.
- Ez meg mi a fenét keres itt? - fakadtam ki a szörnyet látva. Tapasztalatból tudtam, hogy a nyomás bomba csak apró kellemetlenség lesz egy ilyen szörnynek.
- Az most teljesen mindegy, le kell győznünk, kell és kész! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Strago. A minotaurus mély hangon elbődült és ránk vetette magát. Első célpontja Nick volt, ám a levegőmágus könnyedén kitért a súlyos balta útjából, ami így a falat karcolta végig.
- Pressure bomb – idéztem meg a bombámat, ami egyenesen a szörny hátába robbant bele, nem túl sok eredménnyel. Nick közben egyfolytában levegő löketeket lőtt a szörnyre, olyan hatékonysággal, mint amire én voltam képes a nyomás bombámmal.
- Félre – Dörrent rám Strago és folyamatos varázslásba kezdett. – Stone Spike, Mud Shot, Stone Spike Négy kőtüske lövedék csapódott a szörnybe, sebeket ejtve rajta, míg a nagy sárlabda, az egyik lábát a padlóhoz szegezte. A minotaurusz megint felüvöltött ám letapasztott bal lába miatt nem tudta elérni Niket, aki a szelek szárnyán túl messzire repült tőle. A levegőmágus folyamatosan ütette a levegőt, újabb és újabb Wind Blastokkal bombázva a szörny fejét. Lényt nem sebezte meg a sok léglöket, ám sikeresen felbőszítette.
Közben én sem pihentem három nyomás bombát varázsoltam el egymás után, a pörölyt tartó keze körül, hátha az egyik sikerese kirántja a kezéből a fegyverét. A bombák kis késletetéssel robbantak fel, ide-oda rángatva a minotaurus hatalmas kezét benne a pörölyével.
- Ereszd már el! Pressure bomb – Végre a negyedik robbanás megette a magáét, az összehúzódó tér kicsavarta a szörny kezéből az ormótlan fegyvert. Strago egy ügyes sárlövéssel a minotaurus másik lábát is leragasztotta, míg a következő sárlövedéke a szörny fejét találta telibe, teljesen elvakítva. Nick vakmerően elrúgta magást a faltól, megpördült a levegőben és fekete csizmájával telibe rúgta a minotaurust ami elveszítette az egyensúlyát. Strago azonnal kihasználta a helyzetet és a lény elé ugrott, és két kőöklöt lőtt a szörnyeteg pofájába. A lövedékek hangos roppanással törtek szét a pofáján, majd a lény hangos robaj kíséretében összerogyott. Én éppen hogy ki tudtam térni a földre zuhanó test útjából.
- Mindenki jól van? – Kérdeztem kissé zihálva, miközben óvatosan elkerültem a hatalmas szarvakat.
- Igen, de ez nem rajtad múlott – hangzott Strago csípős válasza. Nick helyeslően bólintott egyet, és a földre ereszkedett. Társaim pillantásai ezután a szép, hegyes fülű lányra, és a láda kincsre terelődtek.
- ,,A győzelem után jön a megérdemelt jutalom. Csak az a baj, hogy három férfira jutott egy nő, ami jelenesetben kissé problémás lehet. Először válasszon ő, ha neki nem megy, akkor megöljük egymást. Ez a hősök sorsa” – idézte szó szerint korábbi mondatát a földmágus majd a lányhoz lépett. Nick közben egy arany kelyhet vett a kezébe. A lány szívfájdítóan gyönyörű mosollyal jutalmazta meg Stragot, majd vele is azt történt, ami korábban a mágus ellenfelemmel: elhalványodott és világító szavakká folyt szét.
- Mindig is tudtam, hogy álmodni szép dolog – jegyezte meg Szerencsevadász
- Hé ne! – kiáltott fel Nick, ahogy a kincsek is hasonló sorsra jutottak. Sőt a labirintus falai és szétfolytak apró betűkké, míg végül azok is elhalványodtak. A szellem, ami a csata alatt végig a fal mellett lebegett, nem volt túl jó állapotban. Összement, és belőle is szivárogtak a szavak. Halkan még sóhajtott párat, és pár értelmetlen szó jelent meg körülötte, míg végül teljesen szétfoszlott, rúnákat égetve a padlóba azon a helyen, ahol elérte a vég.
- Nos azt hiszem, most már sejtitek miért olyan különleges a Librimum. Siessünk és szerezzük meg a lista első könyvét, a közelében van egy hely, ahol remélhetőleg ki is tudjuk fújni magunkat

Könyv, könyv, és még több könyv. Micsoda egy depresszív létesítmény ez. El sem tudtam képzelni, hogy kinek van ahhoz türelme, hogy ezeket a tonnás szekrényeket ide behordja, és dugig tömje olyan művekkel, amelyek nem feltétlenül hatnak pozitívan az ember egészségére. Ja, de. Egy embert el tudtam képzelni. Mintha otthon érezné magát.
- Nos az első könyv a listán a Necrotelicomnicon - Liber Paginarum Fulvarum lesz. – jegyezte meg, hátha ez nekünk mond valamit. Hát nem mondott, legalább is nekem nem.
- Nem értettük szerintem, Könyvtáros úr, úgyhogy ezt most rád hagyjuk. Remélhetőleg a nem harapós könyvek polcán lesz, de azért biztos, ami biztos, menjél te előre. – azzal hagytam, hogy kissé előrébb lépkedjen. Reméltem persze, hogy, amit jósoltam a harapós könyvek terén, az nem lesz komolyan véve egyik könyv által sem, mert azok a mocskok akárhonnan levetődhetnek, így nem igazán számított, hogy ki ment elöl.
- Nem is vártam mást tőled szerencsevadász. Nos ez a könyv inkább a feltámadós könyvek polcán lesz És az éhes zombi könyvek rendszerint az utolsókat, kapják el. - Pont most jött rám a csuklás, így talán félreértelmezte a "Hüpp" megszólalásomat, de ha rendszerint az utolsókat kapják el, akkor minden a könyv támadási irányának a perspektívájától függ. Remélhetőleg.
Én nem voltam benne biztos, hogy normális volt, hogy a polcok ilyen magasak legyenek, de mivel nem igen jártam még könyvtárban, csak a mienkben még anno, ezért csak az ottani méreteket tudtam alapul venni, és ahhoz képest dupla akkorák voltak a könyveket tartó tákolmányok. Viszont valami nekem nem stimmelt: a könyvek, hát, mozogtak. Valamiféle energiát is éreztem, ami belepte az egész részt, ahol jártunk, de nem tudtam biztosra beazonosítani, mi az, és a térmágust meg nem volt büszkeségem megkérdezni. Valami reccsent a lábam alatt; egy elszáradt banánhéj. A főkönyvtáros, úgy tűnik, nem igazán aktív, ha takarításról van szó. Én persze még mindig nem bírtam elhinni, hogy a feje ennek a könyvtárnak egy emberszabású.
- Most készüljetek fel, mert olyan helyre érkeztünk, ahol kevesebb lesz a fény, és rengeteg furcsaságot láthattok – Na ne, tényleg? Nem mondod nem veszem észre. Rápillantottam a könyvre, amire mutatott, és megtorpantam. Egy könyv repkedett fejünk felett, és, hogy a kép még abszurdabb legyen, egy lánc is kilógott belőle. Engem egy ocsmány molylepkére emlékeztetett, amiket nem győzök gyilkolni esténként a lakásomban.
- Könyvtáros úr, szerinted az a könyv miért néz ki úgy, ahogyan neki nem kéne? – kérdeztem bizonytalanul. Most nem érdekelt, hogy ő mondja meg nekem, amit tudnom kell, ha az a könyv bármily módon ártalmas, én egyesével fogom a lapjait kitépni.
- Hívj Adelusnak Szeren...Strago. – Ó? Mégiscsak szorult némi etikett abba a nagy fejedbe? De azért még nem sikerült meggyőzni. - És hogy miért néz ki így? Azért mert erős mágikus sugárzás érte, és életre kelt. A lánc pedig arra utal, hogy veszélyes kötetek közül szökött meg. - hát ez kifejezetten megnyugtató. Szeretem az örömhíreket. De azért tudattam Adelussal, hogy mi fog történni szeretett könyveinek egyikével.
- Ha bármiféle rossz mozdulatot csinál, akkor lecsapom. Nem szeretem a repkedő könyveket; olyan mintha egy óriási molylepke lenne. – azzal felkaptam a legközelebbi olyan könyvet, amelynek nem örülne senki, ha a lábára esne.
- Hogy érted azt, hogy a veszélyes kötetek? – kérdezte aggódva Nick - Emberekre is veszélyesek? -
- Különben nem láncolták volna meg őket. - logikus. Én nem akartam, hogy az ismeretlen srácnak rossz első benyomása legyen rólam, úgyhogy felajánlottam neki is egy védekezőeszközt. Vagyis, fel akartam ajánlani.
- Azért óvatosan Nick, minden esetben legyen a kezedben egy vask..... Ó? Mily érdekes. - a kezemben az "Egy Kalóz Élete" c. mestermű akadt, és valamiért, ahelyett, hogy átadtam volna, kinyitottam és elkezdtem olvasgatni. Lehet, hogy mesterem hátrahagyott örökségei közé tartozott, hogy ő is meg akarta próbálni valaha a kalózéletet, vagy ki is próbálta, de az öltözetem valamiért arra sarkalt, hogy nézzem meg közelebbről is ezt könyvet. Egy ideig se kép, se hang volt az állapotom.

" A háborgó tenger sosem volt egy kellemes kihívás a csapata életében, de ez is része volt munkakörnek. Vad viharok legyűrése. Az ezerféle misztikus tengeri lény meg csak hab volt a tortán. Redbeard Kapitány üvöltve tudatta embereivel, hogy most lenne a legrosszabb pillanat a pánikba esésre.
- Horgonyt kidobni! Vitorlákat felhúzni! Tartókötelet erősíts! Gyorsan, cimboráim, gyorsan, különben Davy Jones zárkájában fogunk örökké poshadni! -
A kapitány szavai megrémítették, és egyben felvillanyozták a legénységet. Mindenki csinálta, amit csinálnia kellett, és sikerült megvédeni a vitorlákat a leszakadástól, a hajót az ismeretlenbe sodródástól. Redbeard Kapitány odalépett a kormányoshoz.
- Leila, kedvesem, hű navigátorom, és első tisztem. Itt az idő, elő kell hívni. - Leila értette az üzenetet, elővett a mellette lévő zsákból egy hatalmas, kék csigaházat, és a szűk végénél megfújta. Földöntúli hangot hallatott a hangszer, és utána néma csend lett, még a vihar hangja is elült. Majd a semmiből egy borzalmas üvöltés hasított bele a csendbe. A tenger elkezdett háborogni, és egy fej tört elő a vízből, egy fej és az ahhoz tartozó hosszú nyak. A másik oldalon megint csak feltört a mélyből egy fej, a hajó előtt és mögött is megjelent egy-egy fej. Redbeard kántálni kezdett.
- Mitikus lény, ki lakja a tengereket, gyilkos fejeivel uralja a kékséget;
Testvéreim soká szenvedtek miattad, de ma fogjuk utoljára hallani hangodat.
Halál, mely veled jár, most ellened fordul, végzeted harangja végre felcsendül.
Fivéred, ki a földeket uralta, elesett, és többé nincsen ma.
Kezem által hullott a beste el, ma éjjel a te sorod jött el. Jer, Scyllllllllaaaaaaa!!!! -
Az ötödik fej is előtört a tengerből, és mindennél keservesebben vonított fel, hallva, hogy Hydra, szeretett testvére, már atyjukkal van. Éktelen haragot, és szívszorító fájdalmat árasztott a hangja, amint nekiesett a hajónak.... "

Megbotlottam valamiben: egy könyv volt az, ami valamilyen felfoghatatlan ok miatt, a földön araszolgatott. Nem csak ezért voltam kénytelen felfüggeszteni az olvasást, hanem azért is, mivel eléggé sötét volt, nem láttam tisztán a betűket, pedig pont egy izgalmas résznél kellett abbahagynom.
- Ott vagyunk már ? – kérdeztem nyűgösen. Nem volt szőnyeg, alig volt néhány lámpa, azok sem világítottak úgy, ahogyan azt szerettem volna.
- Nem, innen már csak pár polcnyira kell, hogy legyen Necrotelicomnicon. – mondta Adelus, ő is frusztráltan. Gondolom nem csak engem zavart a könyvek majdhogynem teljes hiánya.
- Lehet hogy azok az óriás könyvek voltak. - vetette fel Nick.
- Talán. Vagy talán valami más. Nagyon sok bizarr és fura történet kering erről a helyről. Remélem az, amiért küldtek minket még a polcán lesz. - Én is reméltem, mert, hogyha az a könyv is odébb vándorolt, akkor meglehetősen ideges leszek. Milyen jó, hogy nem vagyok tűzmágus; akkor azonnal felgyújtanám az egész helyet.
- Akkor ne koptassuk a szánkat, hanem menjünk tovább. Nem akarok ezen a helyen megőszülni. – vetettem fel, remélve ezzel, hogy továbbhaladunk, és a térmágus is abbahagyja az okoskodást. Tovább akartam indulni, de eme tervemet egy belibbenő szellemalak meghiúsította. Elég magas volt, áttetsző, lila köd vette őt körül, és egy maroknyi rúna, amelyek a teste körül lebegett. A térmágus máris elemében volt.
- Ne próbáljátok meg elolvasni azokat a jeleket, ki tudja mi fog történni. - gondolom leugrik az orrunk és elrohan. És miért akarnám elolvasni? Nem is tudom, ezek rúnák. Mit tudok én a rúnákról.
- Persze, jó hogy szólsz Könyvtáros úr. Mintha bármi értelmes lenne ebben a kavargó izében. - jegyzem meg irritáltan, majd felmértem a szellem harci erejét. - Stone Fist. -
Földet idéztem, ami egy ököllé állt össze, és nekirepült a kíséretnek (már megint kísértetetek). Semmi sem történt, azt leszámítva, hogy a lövedék átrepül a lényen, és a plafonon szétrobbant. Tehát a támadásaim használhatatlanok lesznek, parádés.
- Próbáljuk meg kikerülni- jött az ötlet a térmágustól – talán lehagyhatjuk. - talán. Végül is jobb a semminél, de én valamiért tudtam, hogyan fog erre reagálni ellenfelünk.
Nick a levegőbe emelkedett, és könnyedén átlebegett a szellemalak felett. Mi, a földi egerek, kihasználva a folyosó szélességét elrohantuk mellette, mire a lény lassan utánunk fordult és követni kezdett minket. Nem voltam meglepve.
- Valami újabb zseniális terv? – kérdeztem szarkasztikusan.
- Nincs. - ez már új dolog. A nagy könyvtáros úrnak nincs több ötlete? Hallatlan. Ekkor azonban olvasható szavak egyvelege tűnt fel, és reméltem, hogy Adelus nem kap idegrohamot, és rohan el eltakart szemekkel az kiabálva, hogy " Nem szabad elolvasni, nem szabad elolvasni". Elolvastuk a szavakat és nem történt semmi, még.


Néma csend és hullaszag. Először én mertem megszólalni.
- Mi van? Ez most szórakozik velük? – kérdeztem, miközben elmerengtem a szavakon, és azon tűnődtem, hogy vannak rosszabb irodalmi alakok is, mint a piros behemót. De, hogy mit akart a szellem csinálni, az még nem igazán volt tiszta. A labirintus szó részei viszont hirtelen szétrobbantak, és ezek a darabok igazi kőből voltak. Ezek a részek mindenhová szétrepültek, és valami elkezdett körülöttünk épülni. Természetesen Adelusnak esett le ez a leghamarabb.
- Ez az izé átalakítja a teret, legyetek óvatosak. - Most nem tudom azért szidni, hogy okostojás, hanem a sebességét tudom csak kritizálni. De volt jobb dolgom is a kritizálásnál: oda kellett figyelni, hiszen nem tudtam mi fog történni. Bár hamar kiderült. Nem kellett sokat várnom, és egy folyosó távolabbik szélén találtam magam. Velem szembe, de azért távolabb, volt Adelus. Minket elválasztott egy tér, amelyen a szellem lebegett. Ööö, ez egy labirintus? Vagy csak ennyire volt képes az ellenfél? Ki akartam menni a folyosóból, hogy megmutassam a szellemnek mi is az a varázserő, amikor egy újabb szöveg jelent meg előttem. Ha lehet, ez még gyengébben volt összerakva, mint az előző.


Mi az az elf? És miért áhítanánk kincsre? Valamit nagyon is bemesélt magának ez a kísértet, hogy olyasmit feltételez vadidegen alakokról, amelyek kétes valóságúak lehetnek. Jelenesetben azok is voltak. Viszont továbbhaladni nem tudtam, ugyanis egy rács lecsapódott a folyosóm végén, így egy kissé megnehezítve menekülésemet, és, hogy ez sem volt a léleknek elég, még egy harcost is megidézett elém. Ez egy jó húzás volt tőle, mivel eltátottam a szám. A harcos úgy nézett ki, mint a legtöbb gyermekmesében: szőke volt, jóképű, mosolygott, kardja, pajzsa volt, teljes vértezetben virított előttem. Bezártam a szám és vártam, hogy hátha fog történni valami. Történt, a szőke herceg elkezdett beszélni.
- A jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz meg lesz büntetve. Ezt a próbát ki kell állnom, és ki kell a szépséges hercegnőt szabadítanom a karmaid közül, förtelmes sárkány. - ezt most komolyan nekem mondja? Én csak néztem és vártam hátha történik még valami.
- Szerelmünk hetedhét országra szóló lesz, pontosan, mint házasságunk, és a lakodalom. Mindenki meg lesz hívva, hét napig fog tartani a mulatság, és boldogan fogunk élni, míg meg nem halunk. -
- Befejezted? - kérdeztem. Nem érkezett válasz, de hatalmas csatakiáltással nekem esett a harcos. Mélye sóhajtottam; folyton én fogom ki a lökötteket.
- Stone Gloves - azzal egy kellemesen meleg, de nem izzasztó kesztyűvel egészült ki az arzenálom. Felemeltem kezeim, hogy védje magam a vágása ellen, de az erősebben jött, mint számítottam, így belehasított a kezembe, én pedig dühösen felszisszenve hátraugrottam.
- Add meg magad, és kegyelemben részesülsz. Én nem vagyok oly gonosz, mint te, én megkegyelmezek a gyengének, és a gyávának. - Ehhhh, ezt tényleg csak azért szülte az éter, hogy próbára tegye az idegrendszerem.
- Water Magic - és a levegő páratartalmából nyert vizet egy gömbbé gyúrtam, ami támadásra ugyan alkalmatlan volt, de, hogy jól összevizezzem azt a szép arcát, arra tökéletes volt. Hátrahőkölt, és elkezdte dörzsölni a szemeit, és így nem látta, ahogyan repülök felé. Az ütésem erejét orral tompította, elterült előttem, és az arcát fogta. Persze, hogy történjen valami, siránkozott egy sort.
- Hogy az ég verne meg hétszer, átkozott pokolfajzat, tönkretetted tökéletes arcomat, hogyan nézzek így szembe kedvesemmel, hogyan fog ő reagálni, amikor egy trollarcú mondja neki, hogy szereti. Vége, az életemnek nincs már értelme.... - azzal oszlásnak indult, és szépen lassan dezintegrált. Én kevert érzésekkel néztem a levegőt, ahol előző pillanatban még fetrengett. Egyrészt örültem, hogy végre a szellemet móresre lehet tanítani, másrészt volt egy kis lelkiismeret furdalásom, hogy azért mégiscsak egy ember életét tettem tönkre, és harmadrészt kételkedtem, hogy a szerelem lenne az egyetlen dolog, amiért élni kellene, de mivel az egész egy illúzió volt, vagy valamiféle mágia a legjobb esetben, ezért hamar túltettem magam a dolgon.
Kisétáltam középre, mert a rács volt olyan kedves, és a harcossal együtt felszívódott, és meglepő módon, valamilyen misztikus erő folytán, mindhárman ugyanakkor léptünk ki. Csak egy pillanatig volt időm ezen filozofálni, megint egy üzenettel ajándékozott meg minket a szellem.

,, Bátor hősök, kik legyőzik a szörnyúr katonáit
Ám eljön most itt a MINOTAURUS ki mindent irányít,,

Ezt a beszólását nem igen tudtam értelmezni, de legalább ez nem volt olyan szörnyű, mint az előbbiek.
- Hé nézzétek – mutatott Nick a negyedik ágára a folyosókvartettnek, amit eddig jótékony homály fedett. Ott volt a kijárat, esetleg bejárat, perspektíva kérdése, és ott volt a kalóz két célja az életben, legalább is szerintem: egy kinccsel teli láda, és egy meseszép szőke nő. Érdekes hegyes fülei, és lenge zöld ruhája felvetette bennem az Elf szó meghatározását, de kanyarulatai érdekesebbek voltak, belátom. Bár az egy kicsit zavart, hogy megállás nélkül sírt; szép hölgyek ne könnyezzenek, hanem leljenek nyugalmat, békességet a mellkasomnál. Gondoltam megcsillogtatom irodalmi nyelvezetemet, és poétikus mivoltomat, hátha jobb kedvre derül.
- A győzelem után jön a megérdemelt jutalom. Csak az a baj, hogy három férfira jutott egy nő, ami jelenesetben kissé problémás lehet. Először válasszon ő, ha neki nem megy, akkor megöljük egymást. Ez a hősök sorsa. – Ezt most lehetett viccnek is felfogni, ugyanis nem akartam társaimat megölni, még a térmágust sem, bármennyire is ellenszenves volt, de a várt eredmény elmaradt. A lány nem derült jobb kedvre. Helyette Adelus vette a kezébe a stafétabotot.
- Ki vagy te és hogy kerülsz ide? – Ő az Elf, és valószínűleg a Minotaurus vagy ki a manó vitte el, hogy gyenge, szűzi testét eleméssze. Bár ezt miért nem tette eddig meg? Pf, ilyesmibe nem kéne belekötni, van így is elég bajunk. Mint például annak robajnak a forrása, ami a semmiből tört fel. Ugyanennyire a semmiből jelent meg, ha jól sejtem maga a Minotaurus. Jókora, bikaszerű lény, aki még lengébben öltözött, mint a fogvatartottja, egyik kezében irgalmatlan pöröly, másikban kétfejű balta, szívében éktelen harag. Nem jó kombináció.
- Ez meg mi a fenét keres itt? - nem meglepő módon a kérdés feltevője a térmágus volt. Magamban vigyorogtam, hogy nem valami bátor egyén. Bár pillanatnyilag én sem éreztem magam teljes biztonságban. De nem volt mit tenni.
- Az most teljesen mindegy, le kell győznünk, kell és kész! -
A Minotaurus mély hangon elbődült és ránk vetette magát. Első célpontja Nick volt, ám a levegőmágus könnyedén kitért a súlyos balta útjából, ami így a falat karcolta végig.
- Pressure Bomb - hallottam a térmágust próbálkozni, és valami robbant a bestia háta környékén, de mintha egy kővel dobták volna meg. Annyit talán elért, hogy még idegesebb legyen tőle. Eléggé ellenálló volt; Nick megmutatta, hogy mire képes a szélmágia. Ha jól láttam ezen a szintem semmire, úgyhogy megnéztem, hogy mennyire tudom én érvényesíteni a föld erejét.
- Félre. - kiáltottam a szerencsétlen Adelusra, akit kis híján fel is löktem, és megbombáztam sok kellemetlenséggel a monstrumot.
– Stone Spike, Mud Shot, Stone Spike - Az eredmény: nagy tüske, és egy jókora sárlövedék. Célpont: a Minotaurus négy véletlenszerű része, és a lába. Félig sikerült odaragasztani. Nick viszont a repetitív légi támadásaival még tovább hergelte a szörnyet, a térmágus magához tért és igyekezett három-négy "csalás"bombával hozzáadni a harchoz. A pörölyt tartó kezet célozta, és nagy nehezen sikerült is kirángatnia a fegyvert tulajdonosa kezéből. Kis levegővétel után megint megajándékoztam a lényt nem egy, hanem kettő - Mud Shot - al, így a másik lábát is sikerült leragasztani, és a szemit sem tudta egy kis ideig igénybe venni. Nick kihasználta a időleges vakságot, valami harcművészeti pörgőrúgással eltalálta a bikakreatúrát, ami erre igencsak egyensúlyvesztési helyzetbe került, úgyhogy ez ki is lett használva. - Stone Fist - ből egyet, s még egyet kilőttem a feje irányába, és elégedetten konstatáltam, a hangos roppanásokból ítélve, hogy célt találtak. A szörny megingott, majd elterült a földön, majdnem kedvenc térmágusunkat maga alá temetve.
- Mindenki jól van? – Kérdezte kissé zihálva, miközben megkerülte a testet. Klisé, valamiért mindenhol ezt kérdezik.
- Igen, de ez nem rajtad múlott – válaszoltam stílusomhoz megfelelően. Nick helyeslően bólintott egyet, és a földre ereszkedett. Gondolom ugyanazon a véleményen volt, mint én, hogy túl sok harci értéket nem képviselt Adelus, bár nem akartam Nicknek elmondani, hogy ő talán még annyit sem tett hozzá, mint a térmágus, de ezt okosan megtartottam önmagamnak. Ezek után a "kincsek" felé fordítottuk tekintetünket.
- ,,A győzelem után jön a megérdemelt jutalom. Csak az a baj, hogy három férfira jutott egy nő, ami jelenesetben kissé problémás lehet. Először válasszon ő, ha neki nem megy, akkor megöljük egymást. Ez a hősök sorsa” – idéztem önmagamat, mert jobb nem jutott az eszembe, és odaléptem az alul öltözött lányhoz, aki rám mosolygott, amitől ugrott egyet e gyomrom, majd ő is feloldódott a semmiben.
- Mindig is tudtam, hogy álmodni szép dolog – mondtam, kicsiny szívfájdalmamat meg igyekeztem elnyomni. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen.
- Hé, ne! - hallottam mögülem. Úgy tűnik Nick nem örült annak, hogy a kincs is a lány sorsára jutott.
A szellem viszont elég rossz bőrben volt. Látszólag nagyon zokon vette, hogy legyőztük a mágiáját, úgyhogy bánatosan összement értelmetlen szavakat szivárogtatott, és szétfoszlott. A labirintusnak nevezett folyosónégyes is eltűnt.
- Nos azt hiszem, most már sejtitek miért olyan különleges a Librimum. Siessünk és szerezzük meg a lista első könyvét, a közelében van egy hely, ahol remélhetőleg ki is tudjuk fújni magunkat. - ajánlotta a könyvtáros úr, aki úgy tűnik akkor is tudta, mi van a könyvtárban, ha nem is járt soha ott.

- Nos az első könyv a listán a Necrotelicomnicon - Liber Paginarum Fulvarum lesz. – Az szép munka. Ki sem tudom ejteni a nevét szerintem ennek a könyvnek, nem hogy megtalálni. Csodálom, hogy Adelus egyáltalán megpróbálta.
- Nem értettük szerintem, Könyvtáros úr, úgyhogy ezt most rád hagyjuk. Remélhetőleg a nem harapós könyvek polcán lesz, de azért biztos, ami biztos, menjél te előre. – Teljes igazság. Én nem értettem egy kukkot sem az egészből, ahogy látom Szerencsevadász sem, de végre sikerült veszekedés nélkül eldönteni valamit, mégpedig azt, hogy Adelus megy elöl, mert mi nem tudunk semmit az egész helyről, nemhogy a könyvről.
- Nem is vártam mást tőled szerencsevadász. Nos ez a könyv inkább a feltámadós könyvek polcán lesz És az éhes zombi könyvek rendszerint az utolsókat, kapják el. – Persze, szép mese, szegény srácot teljesen halálra akarja rémíteni, vagy mi a helyzet?
- Hüpp. – Ennyi? Nem idegbajos a srác, ahogy látom.
Majd elindulunk a polcok között, monoton gyaloglás, némán, teljesen unalmas helyszínen, két vadidegennel. Teljesen jó. De, ahogy egyre mélyebbre hatolunk a könyvtárban, kezd eltűnni a fény, helyét átveszi a sötétség. A csendet Adelus töri meg.
-Most készüljetek fel, mert olyan helyre érkeztünk, ahonnan kevesebb lesz a fény, és rengeteg furcsaságot láthattok – Mutat rá az egyik könyvre, ami úgy néz ki, mint egy madár, és repked felettünk. Király, nem elég, hogy alig fogunk látni, de még baromságokat is.
- Könyvtáros úr, szerinted az a könyv miért néz ki úgy, ahogyan neki nem kéne? – kérdezi Szerencsevadász, teljesen jogosan. Elég furcsa látványt nyújt az a valami.
- Hívj Adelusnak Szeren...Strago. – Strago, mi? Ideje volt már, hogy megtudjam az igazi nevét Szerencsevadász barátunknak. - És hogy miért néz ki így? Azért mert erős mágikus sugárzás érte, és életre kelt. A lánc pedig arra utal, hogy veszélyes kötetek közül szökött meg – Veszélyes kötetek? Na ez nem hiányzik nekem, legalábbis, ha emberre veszélyesek.
- Ha bármi féle rossz mozdulatot csinál, akkor lecsapom. Nem szeretem a repkedő könyveket; olyan mintha egy óriási molylepke lenne. – mondja Strago, majd valami hatalmas könyvet vesz a kezébe.
- Hogy érted azt, hogy a veszélyes kötetek? – kérdezem meg végül. Végül is, jó lenne tudni, hogy mivel állunk szemben. - Emberekre is veszélyesek?
- Különben nem láncolták volna meg őket. – Ja, ez igaz…
- Igaz, nem volt valami okos kérdés.
- Azért óvatosan Nick, minden esetben legyen a kezedben egy vask..... Ó? – Na, ennyi? Elkezd hozzám beszélni, erre egyszer csak abbahagyja és inkább valami gagyi könyvet lapoz fel. Érdekes forma - Mily érdekes.
- Nyugodtan hozd magaddal. A rokonságról olvasni fontos dolog ám. Nekünk viszont ideje tovább mennünk. Öhm, Nick, te milyen mágiát űzöl?
- Szélmágiával próbálkozom.
- A föld ellentéte. A levegő nagyszerű mágiaág. Az is szabadságot ad a használójának
- Biztos, ha te mondod. Én csak próbálok megélni valahogy.
Ekkora hülyeséget. Levezeti itt nekem, hogy miféle mágia is a szélmágia. Hát, kit érdekel, ha egyszer tudom használni? Ahogy haladunk tovább egyre több repülő könyv tudatja velünk, hogy ők is itt tartózkodnak. De, azok mik?! Hatalmas könyvek állják utunkat, olyan, mint egy elefántcsorda. Némelyik csak úgy elkap egy könyvet, és egy ócska, gyűrött papírlapot köp ki, mint maradék. Egy ilyet Adelus fel is vesz, majd miután elolvassa, eldobja. Szóval semmi értelmes dolog. Amint elmennek ezek a könyvtömbök, folytatjuk utunkat a polcok rengetegében, majd hirtelen arra leszek figyelmes, hogy egy felső polcról rengeteg kis papírfecni kezd lehullani. Olyan volt, mint valami eső, csak papírból. Gyorsan félrefújom őket, hála a szélmágiának, majd utunk során egyre több ilyennel találkozunk, amiket már csak reflexből térítek el.
-Ott vagyunk már ? – szakítja meg a nyugodt sétát Strago.
- Nem, innen már csak pár polcnyira kell, hogy legyen Necrotelicomnicon. – mondta Adelus. - Fura, ennek a helynek tele kéne lennie kötetekkel. Ám láthatólag valami eltüntette őket.
- Lehet, hogy azok az óriás könyvek voltak- vetettem fel.
- Talán. Vagy talán valami más. Nagyon sok bizarr és fura történet kering erről a helyről. Remélem az, amiért küldtek minket még a polcán lesz. – Én is, mert ha nem lesznek ott, tuti idegrohamot fogok kapni.
- Akkor ne koptassuk a szánkat, hanem menjünk tovább. Nem akarok ezen a helyen megőszülni. – Majd elkezd sietni, mire valami furcsa szellem állja utunkat. Remélem, hogy nem valami erős cucc lesz, mert jelenleg nincs semmi kedvem a harchoz.
- Ne próbáljátok meg elolvasni azokat a jeleket, ki tudja mi fog történni. – Milyen jeleket? Olvasson a halál.
- Persze, jó hogy szólsz Könyvtáros úr. Mintha bármi értelmes lenne ebben a kavargó izében. Stone Fist – kiáltja Strago, de a várt hatás elmarad. A varázslata egyszerűen átmegy a szellemen.
- Próbáljuk meg kikerülni, talán lehagyhatjuk. – Szól Adelus, majd amint befejezi a mondatot, felszállok a levegőbe és átrepülöm ezt a valamit. Sajnos a próbálkozás sikertelen, mert a szellem elkezd lebegni utánunk. Gondolom,Strago most ezt nem hagyja szó nélkül.
- Valami újabb zseniális terv?
- Nincs.
Hirtelen valami furcsa dologra leszek figyelmes a szellem körül, világító szavak jelennek meg, amik egy kis versikét formálnak.


-Mivan? Ez most szórakozik velük? – kérdezi Strago, teljesen jogosan. Hirtelen a labirintus szó betűi mindenfele szétrobbannak, majd falakat emelnek közénk.
- Ez az izé átalakítja a teret, legyetek óvatosak – Hallod, zseni vagy, ki gondolta volna?
A következő pillanatban, mire feleszmélek, már falak választanak el minket egymástól, majd ismét az a bizonyos folyamat veszi kezdetét, aminek hatására el lettünk kerítve.


Hirtelen rácsok zuhannak le mindhármónk elé, majd a csontváz, harcos, és mágus szavak szétrebbennek és alakot öltenek. Hozzám a csontváz szó érkezik, még Adelushoz a mágus és Stragohoz a harcos. A csontváz egy karddal a kezében jelenik meg előttem és rögtön támadással próbálkozik. Könnyedén félreugrom, majd megpróbálkozom én is fizikai útra terelni a küzdelmünket. Megpróbálok bevágni egyet a kis csontváznak, de egyszerűen átmegy a két csont között a kezem, hiába, nem vagyok valami nagy termet. A kis csontváz azonnal reagálva indít felém egy támadást a kardjával, amivel sikeresen elvágja a hátam. Éppen hogy ki tudom kerülni a következő támadást, mert sikerül félreugranom. Hogy lehetne legyőzni ezt a kis vakarcsot…Hát persze, mágiával.
-Wind Blast! – kiáltom, majd a csontváz nekipréselődik a rácsnak, minek hatására kiejti a kardját a szellem területére. Innentől könnyű dolgom van, egyszerűen csak addig ütöm a fejét, amíg le nem szakad. Kb. tizedik találatom után le is szakad a feje, majd egy végső támadást intézek felé.
-Wind Blast! – erre kipréselődik a rácsra és szétesnek a csontjai. Amint ez megtörténik, felnyílik a rács, amin kilépve látom, hogy két társam is sikeresen legyőzte az ellenfelét, majd szemem a szellemre emelem, aki megint valami idióta verset kezd el összedobni.

,, Bátor hősök, kik legyőzik a szörnyúr katonáit
Ám eljön most itt a MINOTAURUS ki mindent, irányít,,

Hirtelen megnyílt egy furcsa folyosó, amit ahogy nézem, nem vesz észre a két társam.
-Hé, nézzétek! – mutatok a folyosóra. A bejárat mellett egy csaj volt leláncolva, még mellette egy láda, tele kincsekkel.
- A győzelem után jön a megérdemelt jutalom. Csak az a baj, hogy három férfira jutott egy nő, ami jelenesetben kissé problémás lehet. Először válasszon ő, ha neki nem megy, akkor megöljük egymást. Ez a hősök sorsa. – mekkora egy perverz állat, te jó ég. Én meg még azt hittem, hogy harcot kell vívnunk a kincsért, ahogy Adelus előadta Strago kalóz mivoltát.
- Ki vagy te és hogy kerülsz ide? – kérdezi egykedvűen Adelus, mire a lány csak rázza a fejét és hirtelen hatalmas dübörgések verik fel a csendet, majd belép a látóterünkbe egy minotaurusz, a mitológiai szörny. Teljesen jó, éppen ez volt minden vágyam, hogy miután épphogy legyőztem egy kis tróger csontvázat, egy hatalmas minotaurusz ellen kelljen harcolnom két barommal, akikről semmit sem tudok.
- Ez meg mi a fenét keres itt? – fakad ki Adelus.
- Az most teljesen mindegy, le kell győznünk, kell és kész! – ahogy ezt kimondja, a minotaurusz támadásba lendül. Sajnos pont felém lendíti hatalmas fegyverét, mire én félreugrok és felszállok ismét a levegőbe, majd elkezdem sorozni a fejét Wind Blastokkal.
- Pressure bomb – vetette be varázslatát Adelus is, kevés sikerrel.
- Félre –mondta Strago Adelusnak– Stone Spike, Mud Shot, Stone Spike - Négy kőtüske lövedék indul a szörny felé, sebeket ejtve rajta, míg a nagy sárlabda, az egyik lábát a padlóhoz tapasztja. A minotaurusz megint felüvölt ám letapasztott bal lába miatt nem ér el engem, mert elrepülök előle.
Közben Adelus is szórja a varázslatait a minotauruszra, ahogy látom, próbálja a kezét célozni, hogy kiejtse a kezéből a fegyverét a szörny. Ez a negyedik Pressure Bomb után sikerül is neki, majd Strago letapasztja a másik lábát is a szörnynek, végül a fejére is küld egy Mud Shotot, amitől kicsit elveszti a látását. Erre én nem totojázva, a falról elrugaszkodom, tolok egy szaltót a levegőben, majd arcontalpalom a minotauruszt, úgy, ahogy kell, igazi Hargeoni Börtönpörgő, csak lábbal. Ettől a szörnyecskénk teljesen elveszíti az egyensúlyát, de azért Strago még rávág két kőöklöt, mire a mino szépen eldől a földön és kiterül.
-Mindenki jól van? – kérdezi Adelus. Adelus? Ő eddig hol volt?
- Igen, de ez nem rajtad múlott – fogalmazza meg gondolataimat Strago, mire én csak bólintok egyet és leülök a kincsek mellé.
- ,,A győzelem után jön a megérdemelt jutalom. Csak az a baj, hogy három férfira jutott egy nő, ami jelenesetben kissé problémás lehet. Először válasszon ő, ha neki nem megy, akkor megöljük egymást. Ez a hősök sorsa” – már megint ez a hülye szöveg. Ő tényleg kalóz. Hoppá, milyen zsír kis aranykehely, hát ez kell nekem, majd elkezdett elhalványulni a kezemben.
- Mindig is tudtam, hogy álmodni szép dolog – szóval a lány is eltűnik.
-Hé, ne! – szólalok meg, amikor eltűnik a kezemből a kehely, és szétfolyik apró betűkre. Ez történik a falakkal, sőt a szellemmel is, ami ismét felfedte magát. Végül szétfolytak belőle értelmetlen szavak, majd krix-kraxokat égetve a földbe pusztul el.
- Nos azt hiszem, most már sejtitek miért olyan különleges a Librimum. Siessünk és szerezzük meg a lista első könyvét, a közelében van egy hely, ahol remélhetőleg ki is tudjuk fújni magunkat – megint a süket duma, de remélem igaza van…

- Na ezért nem szeretem a könyvtárakat. A legutóbbiban is az életemre tört egy csótány. - szólt Strago.
-Egy csótány? Érdekes... – mondom egykedvűen. Kit érdekel egy csótány? Meg ki az az állat, aki megijed egy csótánytól…
Hirtelen mindenki csendben marad, csak követjük Adelust Stragoval, egyszer jobbra, egyszer balra fordulva a sorok között. Séta közben figyelem a kis papirosokat, amik a levegőben szállnak el a fejünk felett, esetleg mellett, a kis csörgő galacsinokat a polcok alatt. Egy laza tizenöt perc séta után elérünk egy polc elé, ahol majdnem teljesen sötét van, csak egy kis fény szűrődik be. Ahogy kicsit közelebb lépek, a könyv furcsa pittyenéseket hallat.
Necro…. Nectro… Nec.. Hagyjuk. Ez lehet az, mert Adelus el is veszi, majd berakja a táskájába a szóbanforgó könyvet.
-Nos, könyvtáros úr, merre tovább? – szólal meg hirtelen Strago.
-A következő könyv felé. – Tényleg? Ki gondolta volna…
-Na és az melyik?
-"Veszélyes emlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, halak, puhatestűek, rovarok, pókok, füvek, gombák, virágok, fák, bokrok, zúzmók és apró azonosíthatatlan valamik a trópusokon, illusztrált kiadás, 5-19. kötet". Lehet, hogy a cím alapján nem úgy tűnik. de az a régi sorozat is itt van valahol a környéken
-Jó tüdőd van, mit mondjak... – a srác elképesztő. Egy levegővel mondta végig azt a hosszú címet…
-Aki Eraban tanul annak muszáj.
-Felvágós ficsúr. – morog közbe Strago, miközben Adelus folytatja mondanivalóját.
-Egyébként ezek a könyvek, ha minden igaz brekegni, cirpileni és mindnféle állathangokat fognak kiadni. Egyszer már olvastam a sorozatból az egyik kötetet – majd Stragohoz fordul - Mondtál valamit Szerencsevadász?
-Pf, nem…
Sóhajt egyet erre Adelus, majd így szól.
-Bocsáss meg Strago, egy csöppet ideges vagyok, és hát a tudálékosság kijön belőlem ezen a helyen.
-Inkább haladjunk. Azok a könyvek nem fogják önmagukat megtalálni.
-Hát ami azt illetti, ezen a helyen...- Ade elhallgat - Tudom már. Ha leállsz a megjegyzéseiddel, akkor én is. – ó apám, már megint a hülyeség. Ezek nem képesek elviselni egymást?
- Hm? Nem igen értelek, de mindegy. Akkor haladunk? – tuti direkt húzza márcsak.
-Remélem, hogy haladunk, mert már kezdem unni a vitáitokat. – fakadok ki végül, mire mindketten csendben maradnak, Strago kicsit megvonja a vállát, majd Adelus után megy, akárcsak én. Adelus néha-néha megáll, levesz egy könyvet, beleolvas, majd visszateszi. Láthatóan keres valamit a polcokon. Nem gyalogolunk sokat, amikor egyszer csak valami egészen éles tárgy fúródik a mögöttem lévő könyvespolcba. Kicsit megfogdosom, hogy mi lehet a tárgy, mire leesik, hogy egy dárda. Kisvártatva megjönnek a dárda tulajdonosai is.
Pár bennszülött forma, teljesen szakadt állapotban kis papírcsákóval a fejükön betoppan elénk, kezdetleges dárdákkal, esetleg ollóval felszerelkezve. Hirtelen kilép az egyikőjük:
-Idegenek! Sajnálattal tapasztaltam, hogy nem pusztán betolakodtak ősi vadászterületünkre, de nem átallották eltulajdonítani egy szent könyvünket! A Nagy Polcra esküszöm, hogy addig nem nyugszunk, amíg le nem mostuk a gyalázatot! – Micsodaaaaaaaaa?! Baromság, mit akarnak ezek?
-Gondolom ez nem a takarítóbrigád. Ehhh, kezd már elég lenni ebből a könyvtárból. Bár a gorilla után, már nem lepődöm meg semmin. – bolond ez az ember. Te jó ég…
-Itt nem is szabad. Biztos régóta elvesztek a meggyűrődött téridő miatt, és alkalmazkodtak a könyvtár különleges ökológiájához, mintha az valami dzsungel lenne. Ha lehet ne bántsuk őket nagyon, Ők csak szerencsétlen emberek, akik itt ragadtak. – Jó, tőlem. Én mindenben benne vagyok, majd bólintok egyet Adelus felé.
-És hagyjuk, hogy megskalpoljanak? Ennyire azért nem vagyok eggyüttérző. Egyébként is, ezek a cellulózt eszik és a port isszák? Miféle torz világ ez? – amint ezt Strago kimondja, négy vadember támad rám eszeveszetten, mire én felrepülök és fizikai támadásokkal próbálkozom, de sikertelenül, mert amint kissé közelebb érek hozzájuk, papírból készült köpőcsöveket használva, tintától tocsogó galacsinokat lőnek felém. Több szétkenődik az arcomon, majd visszatérek a magasabb légtérbe. Gyorsan körülnézek, és látom, hogy társaim is harcba keveredtek, Adelus négy, még Strago öt ellenféllel áll szemben. A vademberek harcstílusa teljesen szervezetlen, fanatikusan támadnak, ezért elhatározom, hogy leszállok a földre és megküzdök velük. Ahogy közeledek a föld felé, látom, hogy Adelus mögé került egy bennszülött, és egy furcsa hálót akar rádobni, de szélmágiám segítségével elröpítem a srácot a hálóval együtt. Amint leszállok, a négy ellenfelem már nekem is ront, dárdákat használva fegyvernek, és az előbb használatos hálóval próbálnak engem elkapni. Próbálok úgy helyezkedni, hogy fal legyen mögöttük, van egy tervem a legyőzésükre. Amikor elég közel érnek hozzám, használom a mágiám.
-Wind Blast! – ennek hatására felkenődnek a falra, és bevonja őket a saját hálójuk, amiből nem tudnak kiszabadulni. Amint látom, társaim is végeztek, lábuk előtt hevernek alázatosan a papírcsákós egyének…

A látomás eltűnt, haladtunk tovább, én meg bántam, hogy elhagytam a kalózos könyvemet.
- Na ezért nem szeretem a könyvtárakat. A legutóbbiban is az életemre tört egy csótány. - tört ki belőlem a frusztrációm.
-Egy csótány? Érdekes... – Úgy éreztem Nick nem igen tartja fontos információnak ezt, talán azért nem, mert ő nem tudja a körülményeket.
Egyik küldetésem során találkoztam a szóban forgó csótánnyal. Első pillantásra nem kedveltük egymást. Én őt azért nem, mert magasságban akkora volt, mint én, ő engem azért nem, mert a menekülő étel fogalmát valósítottam meg. Ugyanis egy kétbalkezes mágustanonc találta egy, még általa ismeretlen varázslatot, és viccből kipróbálta a csótányon, ami ennek hatására természetellenesen megnövekedett. Én teljesen véletlenül kódorogtam a könyvtárban (én sem tudom már, miért), amikor elkapott, és nagy nehezen kinyögte, hogy mi is a probléma. Gondolom a pánik és a futás kettős hatását nem igen bírta a szervezete, így hevesen dadogott, és krahácsolt, miközben közérdekű közleményét... közölte velem.
Jó történet volt nemde? Csak kedvem nem volt hozzá, hogy társaimnak is elmeséljem. Jelenhelyzetben nem hinném, hogy érdekelte volna őket. Inkább azt a furcsa, halottakról szóló könyvet gyűjtötte be Adelus, de nem lapozott bele, valószínűleg attól félve, hogy egy akármi kinyúl és leharapja a fejét.
- Nos, könyvtáros úr, merre tovább? – kérdeztem az egyértelműt. És az utunk irányára, Észak, Dél stb. gondoltam.
- A következő könyv felé. – nem értem hogyan képes ilyen arccal kijelenteni az egyértelműt.
- Na és az melyik? - ez még mindig nem volt válasz a kérdésemre. Ez még válasz sem volt.
-"Veszélyes emlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, halak, puhatestűek, rovarok, pókok, füvek, gombák, virágok, fák, bokrok, zuzmók és apró azonosíthatatlan valamik a trópusokon, illusztrált kiadás, 5-19. kötet". Lehet, hogy a cím alapján nem úgy tűnik. de az a régi sorozat is itt van valahol a környéken. - És mindezt egy levegővel. De még mindig vártam, hogy merre fogunk menni. Hiú remény.
- Jó tüdőd van, mit mondjak... – az lehet, de egy jó tüdővel nem megy sokra, ha megint az életünkre törnek.
- Aki Eraban tanul annak muszáj. - kezdett elegem lenni. Nem nemesi származású, de nagyon nagyra van vele, hogy ő tanulta a mágiát. Valamiért nem volt olyan effektív, amikor a nagy bikát kellett leküzdeni.
- Felvágós ficsúr. – dörmögtem bajszom alatt. Nem akartam kimondani, egyszerűen csak kicsúszott.
- Egyébként ezek a könyvek, ha minden igaz brekegni, ciripelni és mindenféle állathangokat fognak kiadni. Egyszer már olvastam a sorozatból az egyik kötetet. Mondtál valamit Szerencsevadász? - tette hozzá. Fenébe, meghallotta.
- Pf, nem… - mondtam irritáltan. Már én is untam a folytonos acsarkodást. Végül is, nem szerezte meg a szobrom, és nem csinált semmi olyat, ami miatt rászolgálna a tolvaj titulusra. De néha bosszantóan arrogáns az tény.
- Bocsáss meg Strago, egy csöppet ideges vagyok, és hát a tudálékosság kijön belőlem ezen a helyen. - ezen nem vagyok meglepve, de nem akartam folytatni ezt a témát. Igyekeztem rövidre vágni.
- Inkább haladjunk. Azok a könyvek nem fogják önmagukat megtalálni. - lehet, hogy megint a rossz szavat választottam, de már nagyon menni akartam. Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb tudom ezt a két jómadarat magam mögött.
- Hát ami azt illeti, ezen a helyen... - szünet - Tudom már. Ha leállsz a megjegyzéseiddel, akkor én is. – Ez meg hogy jön ide? Én már leálltam a megjegyzéseimmel. De egy mondat közepénél témát váltani, ez egy gonosz húzás volt. Szerettem volna tudni, hogy vére merre megyünk.
- Hm? Nem igen értelek, de mindegy. Akkor haladunk? –
- Remélem, hogy haladunk, mert már kezdem unni a vitáitokat. – helyes, ettől remélhetőleg megkapta a könyvtáros úr is az utolsó löketet és elindult. Valóban, elindult. Én csak megvontam a vállam, és mentem utána.
Utunk során reménykedve néztem a polcokat, hátha megpillantok egy érdekes témájú könyvet, de nem jártam sikerrel. Adelus ki-kihúzott könyveket, beléjük pillantott, visszatette, ment tovább. Monoton volt a túra, egészen addig, ameddig egy dárda nem fúródott a mögöttünk lévő polcok egyikébe. Ha minket céloztak, akkor nagyon mellément. Egy seprűnyél lehetett az valamikor, és rá volt kötve egy töltőtoll. Kreatív. Megjelentek a "dárda" tulajdonosai is. Látszott rajtuk, hogy rég óta nem láttak civilizációt: szakad ruhák, sápadt arcok, papírcsákók a fejeken. Most már nem csodálom, hogy azok az egyetemisták eltűntek ebben a könyvtárban; minden sarkon valami vérszomjas irodalmi alkotás, avagy alkotó.
- Idegenek! Sajnálattal tapasztaltam, hogy nem pusztán betolakodtak ősi vadászterületünkre, de nem átallották eltulajdonítani egy szent könyvünket! A Nagy Polcra esküszöm, hogy addig nem nyugszunk, amíg le nem mostuk a gyalázatot! – Nos, mindenkinek megvan a maga oka, hogy sületlenséget csináljon, és ezek a bennszülöttek is találtak egy jó indokot a vesztükre. De azért biztosra akartam menni, hogy ez nem valami helyi jótékonykodó szervezet.
- Gondolom ez nem a takarítóbrigád. Ehhh, kezd már elég lenni ebből a könyvtárból. Bár a gorilla után, már nem lepődöm meg semmin. – De azért képes vagyok fölösleges járatni a számat.
- Itt nem is szabad. Biztos régóta elvesztek a meggyűrődött téridő miatt, és alkalmazkodtak a könyvtár különleges ökológiájához, mintha az valami dzsungel lenne. Ha lehet ne bántsuk őket nagyon, Ők csak szerencsétlen emberek, akik itt ragadtak. – Adelusnak mindenre volt valami válasza. És folyton a téridővel jött. Végül is, térmágus, mással nem is tud jönni.
- És hagyjuk, hogy megskalpoljanak? Ennyire azért nem vagyok eggyüttérző. Egyébként is, ezek a cellulózt eszik és a port isszák? Miféle torz világ ez? – sajnos nem kaptam erre választ, mert a könyvhernyók támadásba lendültek. Szerencsémre öten estek nekem, így kilőttem kettő - Stone Spike- ot, amik díszként végezték egy polcban. Erre még jobban felhörrentek az őslakosok, és igencsak haragosan támadtak rám, ollóikat és vonalzóikat lengetve. Kénytelen voltam közelharci módra váltani, és kőkesztyűim ezt elősegítették. Tulajdonképpen védtem és ugrálgattam a relatíve ügyetlenül kivitelezett támadásaik elől. Hamar rájöttem viszont, hogy ez így nem fog menni, mivel nem tudok bevinni ütéseket, mert folyton ki kell térnem úgyhogy egyesével felragasztottam őket - Mud Shot - okkal a polcokra. Sajnos az utolsó delikvensnek sikerült egy ragasztóval bekent hálóval beterítenie, mint búcsúzási ajándék. Ezt később Adelus rángatta le rólam, megszabadítva egy marék hajtól.
- Legközelebb finomabban, barátom. - mondtam neki a bosszús arccal, fejemet fogva. Én megtettem az első lépést.

A szellem szétoszlott, mi pedig tovább indultunk az első könyv irányába.
- Na ezért nem szeretem a könyvtárakat. A legutóbbiban is az életemre tört egy csótány. - Szólalt meg Strago, amint elindultunk a plafonig érő polcok között.
-Egy csótány? Érdekes... – Reagált Nick tűnődve a földmágus megjegyzésére. Úgy tűnt, hogy csak térfának tekinti társunk megjegyzését. Ám én tartottam tőle, hogy ezt szó szerint kell értelmezni. Azokon a helyeken, ahol sok mágus megfordul különös dolgok történnek. A mágia már csak ilyen. Egy olyan szakaszra értünk, ahol szinte semmi fény nem volt. Természetesen engem cseppet sem zavart a sötétség. Egyedül amiatt aggódtam, hogy már halványan kezdtem érezni a tér meggyűrődését.
Egy pillanatra a listára pillantottam, újra elolvasva az első könyv címét. Nos ha minden igaz itt kell lennie. Nagyon reméltem, hogy tényleg itt porosodik valamelyik polcon, és nem mászott el valahova. Más se hiányzott, mint hogy a két társam rajtam nevessen. Szerencsére a könyv ott volt ahol lennie kellett. A listán lévő instrukciók pontosak voltak, és sikerült megtalálnunk az első könyvet. Óvatosan emeltem le a poros nehéz kötetet a helyéről. Meglepően könnyen ment a dolog. Arra számítottam, hogy valami történni fog. Valami kellemetlen, és rémálomba illő. Ám a fekete bőrbe kötött könyv csupán furán pittyegett a kezemben és végül azt is abbahagyta. A bőr valami egészen különleges lény bőre lehetett. Még sose éreztem ilyen anyagot. Ám aztán eszembe jutott, hogy miről is szól a könyv és inkább gyorsan a táskába süllyesztettem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy a bőr valószínűleg egy emberé volt egykor.
- Nos, könyvtáros úr, merre tovább?
Kissé megriasztott a hirtelen kérdés, de legalább elterelte sötét gondolataimat.
- A következő könyv felé. – Feleltem egyszerűen, és elővettem a könyvtársegédtől kapott papírt. A következő könyvek régi ismerősként köszöntek vissza diák éveimből. Gyorsan átfutottam a cím mellé írt útbaigazítást, és megpróbáltam magunkat betájolni a könyvkehez képest. Hm nagyon úgy tűnt, hogy az a bizonyos ,,pihenő pont” beljebb csúszott arra a részre ahol a tér már jobban görbült. És úgy tűnt, hogy következő kötetek pont útba esnek felé. Ez fura, elvileg annak a biztos pontnak nem lenne szabad változnia.
- Na és az melyik? - türelmetlenkedett Strago.
-"Veszélyes emlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, halak, puhatestűek, rovarok, pókok, füvek, gombák, virágok, fák, bokrok, zuzmók és apró azonosíthatatlan valamik a trópusokon, illusztrált kiadás, 5-19. kötet". Lehet, hogy a cím alapján nem úgy tűnik. de az a régi sorozat is itt van valahol a környéken. - hadartam egy szuszra, mintha valamelyik régi tanárom kérdésére feleletem volna.
- Jó tüdőd van, mit mondjak... – Jegyezte meg Nick.
- Aki Eraban tanul annak muszáj. - Jegyeztem meg kissé zavarban, háttal a többieknek a polcokat fürkészve. Hogy lehettem ekkora marha, hogy ilyen hülyeséget válaszoljak? Zavaromban, hogy eltereljem a témát a könyvről kezdtem beszélni,
- Felvágós ficsúr. – ütötte meg a fülem Szerencsevadász megjegyzése.
- Egyébként ezek a könyvek, ha minden igaz brekegni, ciripelni és mindenféle állathangokat fognak kiadni. Egyszer már olvastam a sorozatból az egyik kötetet. Mondtál valamit Szerencsevadász? - Kérdeztem tőle. Kezdett elegem lenni a folytonos megjegyzéseiből, és vitatkozni se nagyon volt már kedvem.
- Pf, nem…
Azt hittem, hogy megint felveszi a kesztyűt, ám ehelyett, megelégedett egy sima nemmel. Sóhajtottam egy nagyot, és igyekeztem békülékenyebb hangot megütni.
- Bocsáss meg Strago, egy csöppet ideges vagyok, és hát a tudálékosság kijön belőlem ezen a helyen. - vallottam be nekik. Strago csak fáradtan legyintett.
- Inkább haladjunk. Azok a könyvek nem fogják önmagukat megtalálni.
- Hát ami azt illeti, ezen a helyen... - kezdtem bele a bárcsak meglenne könyvek ismertetésébe, amikor gyorsan leállítottam magam. Nem akartam megint mindentudó lexikonnak tűnni, ám Strago megjegyzései, még a helyszínnél is jobban kihozták belőlem ezt a kellemetlen tulajdonságot. - Tudom már. Ha leállsz a megjegyzéseiddel, akkor én is. – Általam elő egy csípősre sikeredett kompromisszummal.
- Hm? Nem igen értelek, de mindegy. Akkor haladunk?
- Remélem, hogy haladunk, mert már kezdem unni a vitáitokat. – Avatkozott közbe Nick, jelezve, hogy ha tovább torzsalkodunk, annak nem lesz jó vége. Több szó nem is esett köztünk, inkább elindultam abba az irányba, amerre a könyveknek kellett lenniük. Azért nem közöltem velük ezúttal az irányt, mert egyszerűen nem értették volna mire gondolok. A tér ezen részén, a hagyományos irányok kezdték értelmüket veszíteni. Még beljebb pedig már az idő is. Én is csupán a Space Magic-nek köszönhetően tudtam tájékozódni. És hát hogyan is magyarázhattam volna el nekik, hogy milyen érzés amikor szó szerint érzed, hogy mi van körülötted, hogy milyen amikor hullámot vetnek a térben. Mintha egy látó ember mesélné el egy vaknak, hogy milyen szép is egy festmény.
Miközben a csapatunk vezettem, időnként megnéztem egy-egy könyvet a polcokon. Nem is figyeltem azokra, amik menekülni próbáltak, se azokra, amik vad galacsinköpködéssel próbáltak távol tartani. Olyan könyveket vettem, kézbe, amik rúnaírással foglalkoztak. Feltétlenül meg akartam fejteni Terminus mester kódexének a titkát, ám a szükséges szótár nem akadt a kezembe.
Épp Alcalmathlan Feminár Demonylogie Malyfycorum című könyvét raktam vissza a helyére, amikor egy dárda csapódott be a mögöttünk lévő polcok egyikébe. A különös fegyver valójában egy seprűnyél volt, a hegye pedig, alig hittem a szememnek töltőtollból készült.
A következő pillanatban, vad üvöltés kíséretében egy csapatnyi vadember támadt ránk. Szerencsétlenek már régóta a könyvtár útvesztőjében élhettek, ruhájuk lerongyolódott volt, és könyvlapokkal foltozgatták meg őket. Mind papírcsákót viselt a fején,
- Idegenek! Sajnálattal tapasztaltam, hogy nem pusztán betolakodtak ősi vadászterületünkre, de nem átallották eltulajdonítani egy szent könyvünket! A Nagy Polcra esküszöm, hogy addig nem nyugszunk, amíg le nem mostuk a gyalázatot! – Az idegen meglehetősen világosan beszélt. Társai fenyegetően közeledtek hozzánk, fegyvereik seprűnyélből készült dárdák voltak, de sokuk hordott magánál köpőcsövet. A legveszélyesebbek pedig papírvágó késekkel és ollókkal voltak felfegyverkezve.
- Gondolom ez nem a takarítóbrigád. Ehhh, kezd már elég lenni ebből a könyvtárból. Bár a gorilla után, már nem lepődöm meg semmin. - Jött a szokásos megjegyzés Stragotól.
- Itt nem is szabad. -szólaltam meg én is, miközben próbáltam rájönni kik is lehetnek ezek a fickók - Biztos régóta elvesztek a meggyűrődött téridő miatt, és alkalmazkodtak a könyvtár különleges ökológiájához, mintha az valami dzsungel lenne. Ha lehet ne bántsuk őket nagyon, Ők csak szerencsétlen emberek, akik itt ragadtak.
- És hagyjuk, hogy megskalpoljanak? - háborodott fel Strago
- Ennyire azért nem vagyok eggyüttérző. Egyébként is, ezek a cellulózt eszik és a port isszák? Miféle torz világ ez? Erre végszóra lendültek támadásba, a könyvtár őslakosai. Nick a levegőbe emelkedett, Strago pedig a föld őserejét szólította.
Ellenfeleink, bár többen voltak, és vadul támadtak, meglehetősen képzettelen harcosnak bizonyultak. Én négy támadót kaptam. Az egyikük vadul nekem rohant, ollóit csattogtatva.
- Diversion. - A fickó 90 fokban balra fordult, és teljes erővel nekiszaladt az egyik polcnak. A fa tákolmány megremegett és pár könyv hullott szegész bennszülöttre, aki az ütközés okozta sokk miatt ájultan a padlóra rogyott. A maradék három egyszerre jött rám, ám ezzel inkább csak egymást hátráltatták, és nekem kedveztek.
- Pressure bomb – varázsoltam közéjük a bombát, ami a felrobbanásakor egymásnak rántotta a szerencsétleneket, majd háromfelé repíttette őket. Közben éreztem, hogy valaki hátulról akar rám támadni, de Nick helyre tette az orvtámadót.
- Kösz Nick – szóltam oda neki, sebesült ellenfeleimhez léptem. Az egyik lándzsával jött rám, de a botommal könnyedén hárítottam a támadást, majd egy ügyes ütéssel visszaküldtem a padlóra. Két társa a köpőcsövéhez nyúlt.
- Na azt már nem! Diverison! – a kis galacsinok a polcon toccsantak szét. A két könyvtárlakó nem hitt a szemének a csodálkozástól. Tekintetük ájult társaikra vetődtek, és jól látták azt is amit két mágustársam művelt a többi bennszülöttel. Nick széllökete kis híján engem is felborított.
- Nem akarunk ártani nektek. Jobban jártok, ha feladjátok.- Szóltam oda nekik, mire mindketten bólogatni kezdtek. A harc elültével odaléptem Stragohoz, akire valaki egy ragacsos, hálót dobott.
- Legközelebb finomabban, barátom. - Mondta bosszús arccal.
- Sajnálom Strago, de ez a valami nagyon ragad .- Feleltem neki, miközben hiába próbáltam megszabadulni a hálótól, ami, most meg az én kezemhez és ruházatomhoz ragadt hozzá. - Legközelebb óvatosabb leszek. De még jobb lenne, ha nem dobnának ránk többé ilyen hálót.

- Hadd kérjük szíves elnézésüket, hatalmas hősök. Nem ismertük meg Önöket. Alázattal kérem, jöjjenek velünk falunkba! Végre eljött hát a végső harc napja! Minden segítséget megadunk, amire csak szükségük lehet. -
Nos, egy ilyen bevezető szöveg után lehetett neki ellentmondani? Igen, szerettem volna, mert nem egészen értettem, hogy mi a búbánat baja van szerencsétlennek; a könyvmolyok kirágták a józan eszét vagy miért hablatyol olyasmit, amit csak ő ért meg?
- Ezek aztán gyorsan meggondolták magukat. - jegyeztem meg, és elindultam a főtörzs után, aki elindult valamerre.
Egy meglepő, ismeretlen világ bontakozott ki előttünk. Áthaladtunk egy falnak titulált asztalpáros között, és megláttuk a legelvadultabb közösséget, amit valaha is láttam. Nem voltak túl sokan; azok, akiket legyőztünk kitehették a felét a lakosságnak. Szakadozott, koszos ruhájú nők és férfiak vegyesen, ide-oda mentek, látszólag minden cél nélkül. Mintha lezsugorodtak volna a emberelődök szintjére. Itt élőben lehetett látni az evolúció kiindulókövét. Könyveket húztak le a polcokról és ezeknek a tetejéről szedegettek valami feketés anyagot, amit én gombának azonosítottam be. Megdöbbentem, és reménykedtem, hogy abból a fekete förmedvényből tudnak valami ehetőt kovácsolni, mert attól igen hamar bedobták volna a törülközőt. Elvileg. Bár külsejük és viselkedésük alapján már jó ideje lehettek itt, és minden bizonnyal nem a port ették addig. Ez a gomba végül egy szemetes valamely válfajába került bele. Társaim ámuldoztak mindenfelé.
- Nahát, én is ide akartam elkalauzolni magunkat. Itt régen egy nyugodt olvasó rész volt, amit nem háborgattak a mágikus jelenségek olyan erőteljesen. Érthető amiért itt rendezkedtek be. - a professzor megint előbújt a gaeldoriból. Nick szerencsére beérte egy "A mindenit." suttogással.
Amint elhaladtunk mellettük, a lakosság indokolatlan csodálattal, és talán egy fokkal indokoltabb félelemmel néztek ránk. Sajnáltam valamennyire őket: én értettem, milyen az, amikor az ember be van zárva, és nem élheti teljesen az életét, hanem abból kell valamit alkotni, amit a kezébe löknek.
- Vajon mennyi ideje lehetnek itt elzárva a külvilágtól? - mondta megrökönyödve Adelus. Ideje volt, hogy megcsillogtassam én is a szakmai tudásomat.
- Hát már vagy jó ideje, mert ehhez a szutyokhoz nem tudom mennyi idő kell, hogy hozzászokjon az ember gyomra. -
-Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem egész érdekes életvitelt folytatnak a helyiek. - Mindhárman meglehetősen egyértelműen tudattuk egymással azt, amit eddig is tudtunk. Nekem valamiért az ugrott be, hogy azért beszélünk, hogy történjen valami. Bár attól a fekete vacaktól sok minden eléggé ehetőnek, sőt jóízűnek tűnt hirtelen fel.
- Ehh, ezek mellett a nyers hal étvágygerjesztőnek tűnik. -
- Érdekes életvitel? Inkább borzasztó kényszerű túlélés. Meg kell találnunk a módját, hogy megtudjuk kik ők és mióta vannak itt. És ki kell őket vezetnünk a Libriumból. - jött a humanitárius ötlet a professzor úrtól. Nicknek ez nem tetszett annyira, és ezt szóvá tette.
-Na, pont ez hiányzott. Nem elég, hogy könyveket kell keresgélnünk, de ezzel a sok idiótával karolva kell végezni amúgy sem hálás feladatunkat. Szerintem hagyjuk itt őket. - Most az egyszer, kivételesen, egyetértettem Adelussal.
- Lehet, hogy nem hálás a munka, és nem valami szimpatikusok, de talán jobban ismerik a könyvtárat, mint a Könyvtáros úr, és lehet, hogy megkönnyítenék a munkánkat. És amúgy is, förtelmes ez a sors, a világtól való leszakadás. Mindenkinek joga van a szabadsághoz. - meglepődtem, hogy tudok azért jó szívű lenni, ha akarok. Csak próbálni kell.
- Egyetértek Stragoval. Te is ilyen lennél itt, ha eltévednél, és esélyed se lenne a kijutásra. Segítenek nekünk megkeresni a könyveket, mi meg segítünk hogy kijuthassanak. - Nick beletörődött, hogy a jók nyertek már megint.
- Jó, nekem teljesen mindegy. Csak felvetettem az ötletet. -
Egy alig 15 évesnek kinéző lány jött oda hozzánk, és egy virágcserépnyi kétes tisztaságú vízzel kínált minket. Nem akartam udvariatlannak tűnni, de nem akartam mérgezésben elhalálozni, ezért inkább... Adelusra hagytam a döntést, aki nem tudom mit csinált, de kislány még így is örült, és megköszönte, hogy neki ajándékozta a vizet. Ekkor sikerült kitalálni mi történt. A kísérőnk igen hamar elmagyarázta ezt a parafenomént: vizet nem igazán lelnek errefelé, viszont a tető nyílásán az esővizet tudják hasznosítani. Ekkor hálát adtam az istennek, hogy nem kóstoltam meg a folyadékot, mert akkor a küldetés hátralevő részét valaki vállán kellett volna, hogy töltsem. Még azon is leálltam volna gondolkodni, hogy mégis honnan szereztek virágcserepet a helyiek, de nem akartam túl sok mindent egyszerre megérteni, mert akkor unalmas lett volna az út hátralevő része.
Viszont megérkeztünk, úgy tűnik, hogy a falu vezetőjéhez. Csak azért mertem erre tippelni, mert neki volt a leghosszabb szakálla és a legvéznább teste. Meg az is hozzásegített a megvilágosodásomhoz, hogy előtte is letérdeltek, mint előttünk. A népét utánozva, ő is elkezdett hajlongani felénk.
- Snuki vagyok, a falu bölcse. Kérlek titeket, hatalmas nagyurak, legyetek vendégeink délutáni szertartásunkon - Szertartáson? Egyszer már hallottam erről: egy bennszülött törzs az idegeneket vezetőkké nyilvánítja, mindent megadnak nekik, hogy aztán a végén a szertartáson feláldozzák őket az isteneiknek, és megegyék őket. De már késő volt. Rettegő arccal fordultam meg, és már mindenki körénk gyűlt. A bölcs elkezdett nekik prédikálni vagy tudom is én.
- Végzősről gólyára száll a legenda... halljátok hát a Füzet szavát! - és valamit kinyitott. Minden félelmem ellenére majdnem elnevettem magam. Egy képregényhez hasonlatos könyvet nyitott ki, ami minden bizonnyal vastagabb volt, mint egy füzet, és nem diákok írtak bele, hanem egy nyomda. A kavargó érzelmek annyira lefoglaltak, hogy nem igen tudtam figyelni semerre, és csak hallottam a rituálé további részét.
- "Amikor eljön a három hős, és könyveket keresnek, nehogy megöljétek őket! Segítsetek nekik megtalálni a könyveket, és elérkezik a szakdolgozat benyújtásának határideje! Ha helyt álltok, eljuttok a külvilágba!" -
Erre a könyv elindult a lakók között, jó páran megsimogatták, szeretgették.
- Ez népünk legendája. A hősök eljöttek közénk! A Határidő közel van. Summa cum laude. - azzal visszaült, belenyúlt a szemetesbe, és elkezdte a fekete mérget fogyasztani.
- Summa cum laude - zúgta a "nép" mint egy imát. Hatásszünet következett. Az arcokból ítélve nagyon gondolkoztak valamin, majd a kísérőnk visszarángatott minket a valóságba.
- Kérlek maradjanak velünk éjszakára. Nagyon veszélyes ez a környék késő délutánonként. - Ennyi lett volna? Nem esznek meg minket? Huh, megnyugodtam. Örültem, hogy a fekete étket jobbnak ítélték meg az emberhúsnál. Egymáshoz fordultunk.
- Szerintem az lesz a legjobb ha megpihenünk náluk. Van nálam némi normális étel, szóval az evés nem gond. És ha már itt vagyunk. Esetleg megkérhetjük őket, hogy segítsenek megkeresni a könyveket. Mi hamarabb végzünk a munkával, és cserébe kivisszük őket az előcsarnokba, vissza a külvilágba. - nem rossz ötlet, ugyanis én nem voltam semmilyen élelemmel felszerelve. Meg, aztán gyorsabban is fogunk végezni, ha elkalauzolnak a könyvekhez. De persze megmaradtam, mint szkeptikus csapattag.
- Én annyira nem pártolom az ötletet, jobban szeretnék hamar végezni az egésszel, úgyhogy felőlem maradhatunk. -
- Jó, akkor maradjunk. Ha igaz amit mondtál és itt biztonságos, akkor átszenvedek itt egy éjszakát. - adta rá az áldását Nick is.

Hirtelen leborul elénk a támadó „sereg” állítólagos vezetője, hatalmas alázat, meg minden.
- Hadd kérjük szíves elnézésüket, hatalmas hősök. Nem ismertük meg Önöket. Alázattal kérem, jöjjenek velünk falunkba! Végre eljött hát a végső harc napja! Minden segítséget megadunk, amire csak szükségük lehet. - Az most mi?! Nem tudom, mit akar ez a csóka, de szerintem agyára ment a Wind Blast. Hatalmas hősök? Igen ez ránk illik, meg jól esik, hogy úgy beszél rólunk, mint akiket első pillantásra meg kell ismerni, valamint, az is előny, hogy meginvitál a falujukba, bár ahogy végignézek rajtuk, azt hiszem, az nem lenne túl szép látvány. Na, de mi az, hogy a végső harc napja?! Meg, hogy ők segítenek? Hát két csapással odavertük őket, aztán még ők akarnak nekünk segíteni? Elég nagyba adják, nemhiába, nagy világ van. Na, persze nem itt, a sötétben.
- Ezek aztán gyorsan meggondolták magukat. – szólt közbe Strago, majd elindulunk a kis csapat után, bár nem tudom, hogy miért is.
Követjük, meg minden, elmélázva, nemtörődöm módon, csak muszájból. Legalábbis az én részemről így állunk. Majd hirtelen elérünk egy egész furcsa civilizáció kapujába. Sok Robinson, illetve Roberta Crusoe… sok, alig vannak tízen, húszan, a hadjáratból visszatérők közt is. Néznek ránk, mint borjú az újkapura, félelemmel, esetleg csodálattal, vagy van, aki valami fekete trutymót kapirgál le a könyvek tetejéről egy nagyon kukába. Bele sem merek gondolni, hogy mi lehet, vagy hogy esetleg mire használhatják ezt a cuccost.
- Nahát, én is ide akartam elkalauzolni magunkat. Itt régen egy nyugodt olvasó rész volt, amit nem háborgattak a mágikus jelenségek olyan erőteljesen. Érthető amiért itt rendezkedtek be. – szólal meg hirtelen Adelus, de persze, ilyenkor mindenki ezt mondaná. Én, amíg végigjárjuk a „falut”, csak ilyen „A mindenit”, esetleg „Ahülye!” beszólásokat eresztek el, legalábbis szerintem, mert teljesen transzba kerültem már mikor beléptünk az ajtón, és nem tudom pontosan, mit gondolok és mit mondok ki. Elég gány, mocskos életkörülmények közt élnek ezek a vademberek.
-Vajon mennyi ideje lehetnek itt elzárva a külvilágtól? – kérdezi Adelus, megtörve a csendet.
-Hát már vagy jó ideje, mert ehhez a szutyokhoz nem tudom mennyi idő kell, hogy hozzászokjon az ember gyomra. – vágja rá Strago.
-Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem egész érdekes életvitelt folytatnak a helyiek. – próbálok valami értelmeset kinyögni, hátha összejön. Mellesleg, tényleg egész érdekes az életvitel.
- Ehh, ezek mellett a nyers hal étvágygerjesztőnek tűnik. – mondja fintorogva Strago.
-Érdekes életvitel? Inkább borzasztó kényszerű túlélés. Meg kell találnunk a módját, hogy megtudjuk kik ők és mióta vannak itt. És ki kell őket vezetnünk a Libriumból. – Naaaa, szerényebben. Ne csináljuk ezt, nem éri meg. Minek segítsek olyan embereknek, akik nemrég még meg akartak ölni minket, vagy legalábbis nagyon hasonlított a folyamatra. Muszáj hangot adnom a véleményemnek, még mielőtt beindul a Fiorei Szeretetszolgálat, Adelus Morningway tábornokkal, Strago Rhelm ellátótiszttel, és velem, azaz Nick Webster kantinossal.
-Na, pont ez hiányzott. Nem elég, hogy könyveket kell keresgélnünk, de ezzel a sok idiótával karolva kell végezni amúgy sem hálás feladatunkat. Szerintem hagyjuk itt őket. – szólok közbe amilyen gyorsan csak lehet, ellenezve az ötletet.
-Lehet, hogy nem hálás a munka, és nem valami szimpatikusak, de talán jobban ismerik a könyvtárat, mint a Könyvtáros úr, és lehet, hogy megkönnyítenék a munkánkat. És amúgy is, förtelmes ez a sors, a világtól való leszakadás. Mindenkinek joga van a szabadsághoz. – ezt a nyilas dumát. Sors, világtól való leszakadás? Fasznak mennek be a könyvtárba eltévedni? Meg, ha annyira ismerik a könyvtárat, miért tévedtek el? Na, erre válaszoljon nekem valaki, de még a kérdést sem tudom feltenni, mert Adelus kifejezi egyetértését, persze nem az én véleményemmel.
- Egyetértek Stragoval. Te is ilyen lennél itt, ha eltévednél, és esélyed se lenne a kijutásra. Segítenek nekünk megkeresni a könyveket, mi meg segítünk hogy levizsgázhassanak. – Hát, azért nem, mert eszem ágában sincs egy ilyen helyre jönni, most is csak azért vagyok itt, mert jól átvertek és visszakozni nem lehet. Ha rajtam múlna, jelenleg hazafelé gyalogolnék Toby és az ismeretlen forma hajára kenni a nagyszerű ötletet. Na, de nem gerjesztem inkább a feszültséget, beletörődök a totális vereségembe, oszt’ ennyi.
-Jó, nekem teljesen mindegy. Csak felvetettem az ötletet. – mondom lehangoltan, mélabúsan.
Egy csaj odaszalad hozzánk, valami vízzel a kezében, ami tele van mindenféle szir-szar mudrával, és dugdossa az orrunk alá, hogy igyunk, igyunk, legyen hugyunk, meg székletünk, mert ha ránézek arra a vízre, más nem tud eszembe jutni. Adelus barátom lerendezi a kiscsajt, de annyira, hogy a csaj még nekünk hálás, hogy hagyunk a népének vizet. Na elmennek ezek a ….
Elértünk egy öreg csotrogány csávóhoz, kb. olyan vékony volt az egész teste, mint a combom, hatalmas szakáll, mint Gandalfnak és az összes kis hegylakó letérdel előtte, mint valami hatalmas mágus előtt, gondolom ő lesz a falu vezető személye, a polgármester. Már, ha ez a falu hivatalosan kapcsolatban van a többi közigazgatási szervvel. Esetleg a csávó a falu sámánja, azt is kinézem belőlük, umbulumbu meg wakawaka.
-Snuki vagyok, a falu bölcse. Kérlek titeket, hatalmas nagyurak, legyetek vendégeink délutáni szertartásunkon – tudtam én, hogy sámán a csóka. Erre kíváncsi vagyok, szeretem az akciót, meg az izgalmakat, és ezeken a sámán által vezetett szertartásokon általában szokott lenni jó kis tudatmódosító, ezek is tuti szipuzzák a tinták a könyvekből.
- Végzősről gólyára száll a legenda... halljátok hát a Füzet szavát! – erre előkap valami kis képregényt. Remélem jó anyag van benne, de elrettent a tudat, amikor meglátom, hogy itt nincs ungabunga, csak tömör, kemény legenda, hatalmas baromságokkal megfűszerezve, eltűnik a kedvem az egésztől.
- "Amikor eljön a három hős, és könyveket keresnek, nehogy megöljétek őket! Segítsetek nekik megtalálni a könyveket, és elérkezik a szakdolgozat benyújtásának határideje! Ha helyt álltok, eljuttok a külvilágba!" – Így van. Három hős, Strago, Adelus és én, itt vagyunk, keressük a könyveket, megölni persze nem tudtak minket, tehát marad az a rész, hogy segítenek nekünk és mehet mindenki a dolgára. Na ez már tetszene, ha nem lennének vademberek, egy könyvtárban. Ez csak nekem okoz némi problémát?!
Erre a kis füzet elindul a lakosok kezében, körben. Na, zsír, most jön a szipu-szipu, ungabunga. Áh, ez sem az, ezek csak simogatják, meg csókolgatják a könyvet. Legalább esélyt adnátok, hogy kicsit élvezzem a veletek eltöltött időt..
- Ez népünk legendája. A hősök eljöttek közénk! A Határidő közel van. Summa cum laude. – Mint mondottam magamban, így van, itt vagyunk.
- Summa cum laude – mondja a Boss után a többi srác, majd mély gondolkodóba esnek. Amindenit, biztos vagyok benne, még mielőtt megjöttünk, valamit nyomtak, és minket meg kihagytak belőle. Gebedjek meg, ha ez nem így van. Hát… Kis idő múlva meg kéne gebedjek, de nem teszem inkább, mert megszólal ismét a lil’ boss.
- Kérlek maradjanak velünk éjszakára. Nagyon veszélyes ez a környék késő délutánonként. – Ez most kajak? Ezért ekkora hatásszünet, hogy kinyögjék, hogy itt akarnak minket tartani? Mondhatták volna hamarabb is. Hát esélyük sincs, legalábbis részemről én már tipliznék is, remélem a csapattársaim is ezen a véleményen vannak.
- Szerintem az lesz a legjobb ha megpihenünk náluk. Van nálam némi normális étel, szóval az evés nem gond. És ha már itt vagyunk. Esetleg megkérhetjük őket, hogy segítsenek megkeresni a könyveket. Mi hamarabb végzünk a munkával, és cserébe kivisszük őket az előcsarnokba, vissza a külvilágba. – Áh, ne, szóval eddig 1-1. Na, majd Strago, benne bízom.
- Én annyira nem pártolom az ötletet, jobban szeretnék hamar végezni az egésszel, úgyhogy felőlem maradhatunk. – Necsináááááld. Hát akkor 2-1, esélyen sincs, szóval akkor maradunk, ebbe bele kell törődnöm. Na, mindegy, majd legközelebb én döntök mindenről, és jól eltévedünk mi is, mint ezek a szerencsétlenek.
- Jó, akkor maradjunk. Ha igaz amit mondtál és itt biztonságos, akkor átszenvedek itt egy éjszakát. – átszenvedek, mivel majd éhen döglöm, és nincs nálam kaja. A fekete trutyi nem kell, paraszt meg nem vagyok, nem rántom be Adelust kajával, saját hibámból nem hoztam, így most szopás van. Így jártam, de remélem ezek a bentragadtak, vagy kitaszítottak, vagy mit tudom én, hogy nevezzem őket, tudják, hogy mi merre van, mert feleslegesen állni nekem sincs kedvem.

- Hadd kérjük szíves elnézésüket, hatalmas hősök. Nem ismertük meg Önöket. Alázattal kérem, jöjjenek velünk falunkba! Végre eljött hát a végső harc napja! Minden segítséget megadunk, amire csak szükségük lehet. -
Hajlongott előttünk a támadó könyvtárlakók vezetője. Törött vonalzókból készített nyaklánca csak úgy csörgött, miközben látványosan gesztikulálva a mondandóját.
- Ezek aztán gyorsan meggondolták magukat. – jegyezte meg a Szerencsevadász, és könnyedén a visszavonuló törzsfőnök nyomába szegődött. Én is Nick csupán pár pillanattal lemaradva követtük földmágus társunkat.
Miközben a könyvtár útvesztőjében követtük kalauzainkat eltöprengem, hogy vajon kik lehettek egykor ezek az emberek, akik most a könyvtár furcsa világában rekedtek. Egyikőjük sem volt idősebb 30 évesnél. Ruházatuk szakadt volt, és régi könyvek lapjaival egészítették ki a lyukakat. Volt egy kettő, aki keményített papírmasé páncélt viselt. Szinte biztos voltam benne, hogy ők mind az egyetem diákjai voltak. Méghozzá nem varázslók, ugyanis a varázsló diákok kisebb arányban tévednek el ezen a helyen. Úgy halottam, ha más tanszékről jönnek diákok, minid van velük egy vagy két varázsló vezető. Ám nagyon úgy festett, hogy velük nem volt senki, aki értett volna a mágiához.
Áthaladtunk egy falnak titulált asztalpáros között, és egy vad közösség tárult fel a szemünk előtt. Két hatalmas polc között voltunk. Eltartott egy darabig, amíg felismertem, hogy ott vagyunk, ahova el akartam vezetni a társaimat: az egyik olvasórészlegnél. Itt akartunk megpihenni, ám a törzs is ütötte fel a táborát.
A kis falu nem büszkélkedhetett túl sok lakossal. Azok akik megtámadtak minket, legalább a népesség felét kitehették.
Szakadozott, koszos ruhájú nők és férfiak vegyesen. Szinte mind szorgoskodott valamit a falu körül. Voltak, akik könyveket húztak le a polcokról és ezeknek a tetejéről szedegettek valami feketés anyagot, ami leginkább valami gombafélének tűnt.
A gyomrom önkéntelenül is vetett egy bukfencet a gusztustalan ételalapanyag láttán. Alapból utálom a gombát, de ez itt még képes volt tovább fokozni az undoromat.
Láttuk, hogy a leszüretelt gombát először szemetes kosarakba rakták, majd az egyik, asztalokból, és egy óriási mozdulatlan tezauruszból készült sátorba viszik be. A kiáramló szagok arra utaltak, hogy bent lázas főzés folyik, hogy ehetővé tegyék a könyvtár nyújtotta egyik ehető dolgot.
Hogy leplezzem a gombától való viszolygásomat beszélni kezdtem a társaimhoz.
- Nahát, én is ide akartam elkalauzolni magunkat. Itt régen egy nyugodt olvasó rész volt, amit nem háborgattak a mágikus jelenségek olyan erőteljesen. Érthető, amiért itt rendezkedtek be. Társaim nem reagáltak semmi értelmeset. Inkább tovább figyelték a nem mindennapi közösség dolgait.
Amint elhaladtunk mellettük, a lakosság indokolatlan csodálattal, és talán egy fokkal indokoltabb félelemmel néztek ránk. Bizonyára már elterjed a hír, hogy varázslók vagyunk. Innen onnan egy-egy céhnevet hallottam elsuttogni, de a Mágia Tanácsot is emlegették. Sajnáltam a szerencsétleneket, amiért a könyvtár könyörtelen világa elnyelte őket, és rabságba estek itt ahol a tér és az idő nem úgy működik mint másutt. De ez ellen nem lehet tenni semmit. Az Akadémia, és a Tanács sohasem vallotta volna be a szörnyű igazságot: Már rég nincs hatalmuk a Nagykönyvtár Librium része felett, és egyre több ember tűnik el vagy lesz valamilyen mágikus anomália áldozata.
- Vajon mennyi ideje lehetnek itt elzárva a külvilágtól? –Kérdeztem önkéntelenül is a másik két mágustól.
- Hát már vagy jó ideje, mert ehhez a szutyokhoz nem tudom, mennyi idő kell, hogy hozzászokjon az ember gyomra. – mutatott a gombára. Remélem ezt nem szándékosan csinálta, hogy engem bosszantson.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem egész érdekes életvitelt folytatnak a helyiek. -
- Ehh, ezek mellett a nyers hal étvágygerjesztőnek tűnik. –viccelődött Strago. Vagy épp ellenkezőleg nagyon is komolyan gondolta a dolgot. Hát, ha már választanom kéne, akkor inkább ezerszer a nyers hal. Ám Nick kijelentése eléggé felháborított.
- Érdekes életvitel? –fordultam a szélmágus felé - Inkább borzasztó kényszerű túlélés. Meg kell találnunk a módját, hogy megtudjuk kik ők és mióta vannak itt. És ki kell őket vezetnünk a Libriumból.
- Na, pont ez hiányzott. – Mordult fel ellenszenvesen - Nem elég, hogy könyveket kell keresgélnünk, de ezzel a sok idiótával karolva kell végezni amúgy sem hálás feladatunkat. Szerintem hagyjuk itt őket.
Majd itt hagylak én téged, gondoltam. Hiába van szélmágiád, az itt nem fog rajtad sokat segíteni. Egy év itt, és máris másképp fogod látni a dolgokat azt garantálom.
- Lehet, hogy nem hálás a munka, és nem valami szimpatikusak, de talán jobban ismerik a könyvtárat, mint a Könyvtáros úr, és lehet, hogy megkönnyítenék a munkánkat. – állt mellém Szerencsevadász, miközben egy igencsak logikus érvet hozott fel. - És amúgy is, förtelmes ez a sors, a világtól való leszakadás. Mindenkinek joga van a szabadsághoz.
- Egyetértek Stragoval. – Erősítettem meg a szavait. - Te is ilyen lennél itt, ha eltévednél, és esélyed se lenne a kijutásra.
A szélmágus Számára az itteniek már nem emberek, hanem inkább állatoknak tűntek, akikért nem kár. Elkeserített, hogy így gondolkodik.
- Jó, nekem teljesen mindegy. Csak felvetettem az ötletet. – Vonta meg a vállát Nick. Lerítt róla, hogy innentől kezdve ránk bízza a törzset, és aligha fog nekünk segíteni a kijuttatásukban.
Rövid vitánknak egy alig 15 évesnek kinéző lány vetett véget, mikor odajött hozzánk és egy virágcserépnyi kissé koszos vízzel kínált meg minket. Udvariasan elvettem tőle a cserepet, és megköszöntem, hogy innivalót hozott nekünk, mire ő boldogan elszaladt.
Társaim furcsálkodva és gyanakodva nézték a cserép tartalmát, és nem értették mi olyan nagy szám egy kis koszos vízben, amikor a vezetőn odajött, és elmagyarázta, hogy a víz nagyon ritka a könyvtárban. Tekervényes módszerekkel, a tető lyukas részein lecsöpögő vizet gyűjtik össze, hogy legyen mit inniuk. Majd intett, és mi követtük a könyvtárlakót, aki a falu vezetőjéhez vitt minket.
A falu vezetője a maga 30 valahány évével a legidősebb volt köztük. Fekete szakállát hosszúra növesztette, és előtte is úgy hajlongott a falu apraja nagyja, mint korábban előttünk.
- Snuki vagyok, a falu bölcse. –mutatkozott be. - Kérlek titeket, hatalmas nagyurak, legyetek vendégeink délutáni szertartásunkon
Aggódva pillantottunk egymásra. Mindegyikünknek volt némi sejtése arról, hogy az ilyen elmaradott törzsek miféle szertartásokkal fogadják az érkezőket. Aztán megráztam a fejem, elhessegetve ezeket az ostoba gondolatokat. Ez itt az Akadémia könyvtára, és ezek az emberek diákok, nem pedig vadak. Semmi áldozás nem fog itt lenni.
- Végzősről gólyára száll a legenda... halljátok hát a Füzet szavát! - Szólalt meg Snuki és egy könyvet vett elő, tele színes ábrákkal. - „Amikor eljön a három hős, és könyveket keresnek, nehogy megöljétek őket! Segítsetek nekik megtalálni a könyveket, és elérkezik a szakdolgozat benyújtásának határideje! Ha helyt álltok, eljuttok a külvilágba!”
A kis könyv ezután körbe-körbe járt a falusiak között, Szinte mindenki vette rá egy vágyódó pillantást, és sokan megérintették, megsimogatták imádott ereklyéjüket.
- Ez népünk legendája. A hősök eljöttek közénk! A Határidő közel van. Summa cum laude. - azzal a fekete gombából kezdett falatozni, mintha az valami igazi csemege lett volna.
- Summa cum laude – Áhítozott a tömeg, majd lassan elcsendesedtek. Mindenki maga elé meredt, és láthatóan a vezetőjük által elmondott szavakon merengtek. Bár az is lehet, hogy egyszerűen átismételték az anyagot magukban az eljövendő vizsgára.
- Kérlek maradjanak velünk éjszakára. - szólalt meg váratlanul a kísérőnk. - Nagyon veszélyes ez a környék késő délutánonként.
Számítottam rá, hogy előállnak valami ilyesmi ajánlattal. Egymás felé fordultunk, hogy megvitassuk a dolgot.
- Szerintem az lesz a legjobb ha megpihenünk náluk. -adtam elő a véleményemet. - Van nálam némi normális étel, szóval az evés nem gond. És ha már itt vagyunk, esetleg megkérhetjük őket, hogy segítsenek megkeresni a könyveket. Mi hamarabb végzünk a munkával, és cserébe kivisszük őket az előcsarnokba, vissza a külvilágba. Két társam eltöprengett a hallottakon. Végül Strago szólat meg először.
- Én annyira nem pártolom az ötletet, jobban szeretnék hamar végezni az egésszel, úgyhogy felőlem maradhatunk.Nick hallgatott egy pillanatig. Sejtettem, hogy nincs ínyére a dolgok alakulása, ám végül sóhajtva csak ennyit mondott:
- Jó, akkor maradjunk. Ha igaz amit mondtál és itt biztonságos, akkor átszenvedek itt egy éjszakát.

Végignyúltam az asztalon, és nagyot sóhajtottam. Hope felmászott az ölemből a bútorra, majd hanyatt dobta magát, jelezve, hogy ideje vakargatnom kicsit a hasát. Mikor nem akartam megmozdulni, gurulni kezdett jobbra-balra, és morgolódó hangokat adott ki. Ezt látva elmosolyodtam, majd végre megemeltem a kezem, és vakarászni kezdtem a pocakját. Azonnal lenyugodott.
- Cassy, csak nem unatkozol? – kérdezte Mira, mire megint mélyen kifújtam a levegőt.
- Éppen vegetatív korszakomat élem. Miért kérdezed?
- Egy ideje csak lógatod a lábad – jegyezte meg a Mester, mire kicsit rosszallóan pillantottam felé. – Nem szeretnél valami munkát vállalni?
- Ennél diszkrétebb felhívást nem tudott volna tenni arra, hogy húzzak el a fenébe, nehogy verekedés legyen? – kérdeztem, mire elvigyorodott. - Vigyázni akarok Hopera – feleltem végül, ahogy a kisállat felkelt, majd elém sétált, és megnyalta az orrom. – Nem szeretnék melót vállalni, amíg nagyobb nem lesz.
- Ugyan-ugyan – mosolygott a pultos lány, ahogy közelebb jött hozzánk. – Van rengeteg könnyű küldetés. Például ez itt – tépte le az egyiket a falról, majd elénk helyezte.
- Cassy, Cassy, mi ez? – faggatózott Hope, ahogy megszimatolta a lapot, és a szájába vette.
- Hé-hé! Köpöd ki, Hope! Nehogy megedd a felhívást!
Egy ideig némileg morcosan nézett rám, majd egy grimasszal kiköpte a fogától lyukassá vált felhívást.
- Nincs is jó íze… - morogta sértődötten, mire megvakartam a fülét.
- Lássuk, mi áll rajta… - kezdtem bele az olvasásba. - Era… könyvtár?! Ti most vicceltek? Minden vagyok, csak könyvkukac nem…
- Olvasd tovább – bíztatott Mira, mire egy kis habozás után tovább futtattam a tekintetem a lapon.
- Kizárólag mágusok, akik meg tudják adni a ritka köteteknek és kódexeknek a kijáró tiszteletet… röhögnöm kell. Amilyen béna vagyok, még a végén felgyújtanám vagy tönkretenném őket, felejtsétek el.
- Még soha nem jártam könyvtárban! Milyen az? – lelkendezett Hope, ahogy cibálni kezdte a pólóm ujját. – Na, na!
- Hope, nyugalom– sóhajtottam fel lemondóan. - Ennyire nem érdekes. Az erai könyvtár olyan, mint ami a céhben van, csak sokkal, sokkal nagyobb.
- Nagy könyvtár? Nagy könyvtárat szeretnék látni! – lengette hófehér farkát, miközben olyan édes szemekkel nézett, hogy arra nem lehetett nemet mondani.
- De akkor is… ez nem nekem való – tettem még egy kísérletet, mire Mirajane közelebb lépett hozzánk, és összeborzolta a kis Silvernight bundáját.
- Én ezt a munkát csak ajánlani tudom – mondta, mialatt kedves mosollyal rábökött a lapra. – Én már részt vettem ilyenben, és még sokan mások is. Egy próbát igazán megér… legalább Hope kedvéért mozdulj ki egy kicsit.
- Mondtam már, hogy utálom, mikor képesek vagytok rábeszélni valamire…? – morogtam magam elé, miközben a kisállat szeme egyre jobban csillogott. – Legyen… elvállalom. De ha valamiben kárt teszek, akkor én szóltam előre.
- Juhé! – vakkantotta a kis farkas, majd a vállaimra támaszkodva arcon nyalt. – Menjünk, menjünk!
Ezt követően ellökte magát tőlem, csak a kis drága azzal nem számolt, hogy még mindig nem áll a legbiztosabban a lábán – hiszen csupán hat napja kelt ki. Olyan nagy volt a sietség, hogy elvesztette az egyensúlyát, és összecsuklottak alatta a lábai, mialatt kidőlt oldalra. Koppant egyet a fán, majd úgy maradt.
- Direkt csináltam– füllentette, mire elkuncogtam magam.
- Persze, persze. Gyere, te kis kalandor, majd én viszlek.
A vállamon átvetett féloldalas táskát a hasam elé húztam, és beletettem a csöppséget. Ő kényelmesen elhelyezkedett, majd kíváncsi tekintettel kukucskált ki a szokásos utazó helyéről.
- Jó munkát, Cassy, Hope! Vigyázzatok magatokra~! - integetett Mira lelkesen, nekem mégis olyan érzésem támadt, hogy ezzel a munkával még meg fogom szívni… és nem is kicsit.

A vonatút zökkenőmentesen zajlott, ha levesszük azt, hogy Hope majd kirobbant az energiától. Össze-vissza fészkelődött a táskában, és minden percben megkérdezte, ott vagyunk-e már? Nem tudom, hogy lehet oda valaki így egy könyvtárért… mégsem tudtam haragudni rá, és nem is bosszantott. Sőt, inkább mulattatott, hiszen túl aranyos volt ahhoz, hogy dühös legyek rá, azokkal a szép szemeivel.
Még csak pár napja kelt ki, de máris egyre jobban kezd a szívemhez nőni. Ez pedig viszont is igaz – egy topottat se mozdulhatok nélküle, különben azonnal elkezd hisztizni. A múltkor megpróbáltam rábízni Mirára, mikor megbízást akartam vállalni, de még ki se léptem az ajtón, mikor sírni kezdett és utánam kiabált. Az óta letettem erről. Végül is, még egy bébiről van szó, természetes, hogy ragaszkodik hozzám.
Egy kicsit eltévedtünk, de végül csak sikerült kilyukadnunk a nagy könyvtár előtt. Belépve azonnal két ember elé vezettek engem – egy olyan fejjel rendelkező férfi elé, mint aki éppen halálosan unja az életét, és egy gorilla volt ez a két személy. Valahogy nem nyerték el a bizalmam…
- A munkára jöttél, mi? Szegény szerencsétlen - csóválja a fejét. - Kitalálom: beszéltél valakivel, aki már volt ezen a melón, és azt hitted, hogy itt majd csuda jó dolgotok lesz, mi? Sajnálom, kislány, tényleg sajnálom. Ha esetleg mégsem csinálnád meg a melót, ötvenezer gyémántot kérnék.
- Hogy mi van?! – ordítottam fel, ahogy az állam szinte leesett a helyéről. – Ugye csak viccel?!
- Nem, komoly vagyok – felelte határozottan, én pedig azt se tudtam hirtelenjében, mit vágjak a fejéhez.
- Ötvenezret? Az sok vagy kevés, Cassy? – kérdezte Hope értetlenül, mire a homlokomra csaptam a kezem.
- Hope, az kérlek szépben ku… kukacosan sok – nyeltem le egy nagy káromkodást, elvégre egy kölyök előtt mégse beszélhetek csúnyán. – Legalábbis az én pénztárcámnak mindenképpen.
- Sok csokit lehet belőle venni? – érdeklődött, mire bólintottam.
- Rengeteg csokit. Mégis mi a rákért kéne nekem fizetnem? – háborodtam fel a két férfi felé fordulva.
- A válasz egyszerű – felelte könnyedén, minden nagyobb érdeklődéstől mentesen. - Muszáj volt bevezetni ezt, mert kedvelt beugratássá vált fiatalabb mágusokat erre a küldetésre irányítani.
~ Mester… Mira… Ti~~… - zúgolódtam magamban, de visszaszívtam a késztetést, hogy hangosan is kifejezzem a gondolataimat.
- Én akkor se akarok fizetni! – tiltakoztam, ahogy Hope mit sem értve a dolgokból forgatta körbe a fejét a nagy épületben.
- Akkor végezd el a megbízást, ennyit tudok mondani. Már értesítve lettünk a munkáról, és ott állt apró betűvel az alján, hogy kötbér ellenében lehet csak lemondani a melót.
~ Fulladj bele az apró betűs részeidbe…! - gondoltam, miközben a szemeimmel szinte felnyársaltam.
- Mellesleg, én a helyedben nem emelném meg a hangom a főkönyvtárossal szemben. Egy másik könyvtárban még aránylag veszélytelen lenne, de itt…
A nagy dögre néztem mellette, és nyeltem egyet. Tényleg nem lenne bolhafing erősségű, ha ez megpofozna engem… Hoperól nem is beszélve. Hogy tud ilyen nyugodt maradni egy ekkora dög előtt?
- Na, essünk túl a formaságokon. Ez egy mágikus könyvtár, nagyjából húsz kilométer minden irányban. ~ Parancsolsz?! ~ Igen, tudom, kisebb kívülről. Nem egészen értem a dolgot, de valahogy így van: tudás = hatalom = energia = tömeg, és amennyi tudás itt fel van halmozva, az olyan szépen meggyűri a téridőt, hogy napokig lehet bolyongani a polcok közt. ~ Remélem, térképet adnak… az én tájékozódási képességemmel… ~ Ezt hívják Librum, rövidebben L-térnek… nem, hagyd csak a hülye szóvicceket, hallottam már az összes lehetséges variációt. Aztán meg, mivel itt van bőven hely, ide hozzák az összes mágikus kisugárzású könyvet… van, amit folyamatosan fagypont alatt kell tartanunk, különben meggyulladna az egész, főleg a keményvonalasabb felnőtt könyvek… na, szóval értitek. Kérdés?
- Nincs… - sziszegtem kedvetlenül, ahogy összefontam magam előtt a karjaim, Hope pedig az alkaromra támaszkodva kandikált ki a táskából. – Csak végezzek már vele…
- Remek – felelte, majd felkapott az asztalról egy gyűrött, foltos cetlit, amit mintha legalábbis a kutya szájából halásztak volna ki. - Itt a lista a könyvekről, amit el kéne hoznod. A baj az, hogy kicsit sietni kéne velük, szóval egy héten belül jó lenne, ha itt lennének. Sok sikert.
~ Egy hétig barangoljak egy könyvtárban?! Ez most szívat engem?
- Uk – rángatta meg a férfi ruhájának ujját a gorilla.
- Ja, igen – fordította a főkönyvtáros, amin picit elkerekedett a szemem. - ha találkoznál a két hete elindult szakdolgozatos csoporttal, szólj nekik, hogy mindjárt lejár a határidő.
~ Mi a… két HETE?!
- Ööö… oké – csupán ennyire telt tőlem a válaszadásból.
- Akkor hajrá – küldött el engem, mire kissé bizonytalanul megindultam a polcok felé.
- Cassy, Cassy! Most bújócskát játszunk?
- Hát, végül is, így is fel lehet fogni. Könyveket kell megtalálnunk, azok „rejtőztek el” – mosolyodtam el, mire felcsillantak a szemei.
- Juj de jó! Bújócska, bújócska!
- Csak arra kérlek, hogy ne hagyd el a táskát, ha egy mód van rá. Nem szeretném, hogy elkeveredj a polcok között. Lehet, hogy nehéz lenne itt megtalálnom téged – mosolyodtam el, mire csupán bólintott egyet.

Az éjszaka eléggé rosszul telt számomra a könyvtárban. Pihenésemet fura zajok és neszek zavarták meg. Halk fura suttogás, papírzörgés, és mély dobbanó hangok tették nagyon kellemetlenné álmaimat. Nem csoda, hogy másnap reggel fáradtan ébredtem a papírlapokból és iskolapadokból tákolt, társaimmal közös kunyhónk félhomályában.
- Mintha a csapatunk egyharmada meglépett volna az éjszaka folyamán – köszönt Strago benézve hozzám. - Remélem nem ette meg egy könyv.
Kimentem a kunyhóból és körbenéztem a táborban. Az itt rekedt diákok egy része reggelit készített az undorító gombájukból. Mások a tábláknál egyenleteket oldottak meg, míg a vadászok a felszerelésüket javítgatták. De a levegőmágusnak semmi nyomát nem láttam.
- Akár hiszed Szerencsevadász, akár nem, nekem is pont ez jutott az eszembe. - A levegő mágus nélkül határozottan nehezebb lesz a dolgunk valamilyen szinten, gondoltam. - most mit csináljunk a továbbiakban?
- Megoldjuk a feladatot nélküle. Mást nem nagyon tudunk csinálni. Legfeljebb több lesz a fizetés. Remélhetőleg – mondta Strago és élvezettel nyújtózkodott. Rajta nem láttam, hogy rosszul aludt volna, és láthatóan nem nagyon zavarta a légmágus eltűnése sem.
- Azért én egy kicsit aggódok mi lehet vele. Innen nem csak úgy kijutni. Még repülve se nagyon. - Az összegyűrődött tér tesz róla tettem hozzá gondolatban.
- Így járt, nem hinném, hogy erre több időt kéne elfecsérelni – igazította meg kalózruháját a földmágus– inkább tudassuk a népekkel miért is vagyunk itt. Akkor remélhetőleg hamarabb végzünk.
Szerencsevadász odament a falu közepére, és én pedig követtem. Hamarosan a falubeli elvadult diákok is felfigyeltek ránk és elkezdtek körénk gyűlni.
- Hát őőő. Üdvözlök mindenkit, és köszönöm, hogy szállást adtatok nekünk. A tegnapival kapcsolatban volna itt valami amiben talán tudnátok segíteni. A Veszélyes emlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, halak, puhatestűek, rovarok, pókok, füvek, gombák, virágok, fák, bokrok, zuzmók és apró azonosíthatatlan valamik a trópusokon illusztrált kiadásának 5-19. kötetét keressük.
Az egyetemisták összenéztek és innen-onnan egy egy csodálkozó vagy talán elismerő ,,hűha” hangzott fel.
Megbocsátotok egy pillanatra?- kérdezi a törzsfő, majd elkezdtek egymás között beszélgetni, de olyan gyorsan, hogy szinte semmit se értettem belőle. Ráadásul mondandójukat túl gyakran tűzdelték tele mindenféle jogi kifejezéssel meg filozófiai utalásokkal.
A tanácskozásuk egyre hangosabb és vadabb lett. Vad érvpárbajok alakultak ki, és ki-ki igyekezett megmutatni retorikai képességeit. Strago mellettem úgy bámult az elvadul egyetemistákra, mint aki még életében nem látott ennyi bolondot egyrakásos. Kivételesen kénytelen voltam egyetérteni vele. A könyvtár mágikus sugárzása, rosszabb hatással volt a diákokra mint egy vizsgaidőszak.
- Mi lehet az, ami a könyvvel kapcsolatos, de nem tartozik ránk? -Kérdezte Strago gyanakvó hangon.
- Biztos csak segíteni akarnak, ha jól látom valami diákjogi szervezet alapján vitatkoznak éppen, csak itt sokkal többen vannak – intettem a hangoskodó csoport felé, akik ekkor kezdtek el vad kő-papír-olló meccsekbe. -Na ilyet még én se láttam – mondtam meglepetten.
Az ádáz verseny hamar véget ért. Bár volt egy pont ahol úgy tűnt a törzstagok egymásnak fognak esni, de ez szerencsére nem következett be.
- Ők hárman önként jelentkeztek a megtiszteltetésre, hogy segítsenek Uraságotoknak küldetésükön. A harmadik nagyúr nem fog ma velünk tartani...? - kérdezte a törzsfőnök.
- A harmadik nagyúr úgy gondolta, hogy egyedül nekimegy a könyvtár rejtelmeinek, minden bizonnyal egy vérszomjas biológia kötet elemésztette.
Strago szellemes megjegyzését álltalános felhördülés követte, és jó páran elsápadtak, és megrémültek. Nagy úgy tűnt, hogy errefelé az ilyesmi sajnos tényleg megeshet.
A három önkéntes közben odajött elénk. Egyikőjük Snuki volt a falu ,,bölcse” és legidősebb tagja a kis községnek. Tanári köntöst vett magára, amit másodfokú egyenletek, geomertiai képletek, számok, rúnák és mágikus pecsétrajzok díszítettek. Láthatóan nem tetszett neki, hogy itt kell lennie az önkéntesek között. Egyfolytában vissza visszafordult a többi falubelihez, és azt bizonygatta, hogy szükség van rá mint falu bölcsre, és hogy jó tanácsai és matematikai képességei nélkül biztos elveszik a törzs. Ám társai következetesen eleresztették a fülük mellett megjegyzéseit és csak vigyorogtak.
A csapat egyetlen női tagja, egy fiatal lány volt. Nagyjából úgy végzősnek tippeltem. A harmadik önkéntes pedig ha harcosok vezetője volt, aki kissé túlságosan beletörődve farigcsálta vonalzóból és tollakból készített fegyverét.
- Egyébként van valami amiről tudunk kéne? -Kérdezte Strago három új társunktól - Önök amúgy is jobban ismerik a környéket mint mi.
Ám válaszra hiábavárt. A harcos folytatta a fegyveri élezését, és közben nagy fiorei harcosok neveit ismételgette. A lány a földet nézte, míg Sunki magában duzzogott és következetesen levegőnek nézett mindenkit
A falubeliek pedig csak vihogtak de ők sem mondtak nekünk semmit.
Remélem normális viselkedés ez tőlük, mert még csak az hiányozna, hogy instabil legyének veszélyeztessék a testi épségemet, miközben veszett könyvekkel vagyok körülvéve.
- Nem..nem tudom, egy hallgató se viselkedik így. Talán a Librium lehet a felelős.
- Aham, szerintem induljunk. Önöké az elsőbbség - hajolt meg a három önkéntes felé.
A harcos indult meg elsőnek, és szorosan felzárkózott hozzá a lány. Utánuk indultam el én, aktiválva a térérzékelő mágiámat. Strago pedig gyorsan felzárkózott mögém. Mögöttünk pedig Snuki ballagott hallgatagon.
Amint kiértünk a nyílt, és viszonylag védett térségből újra a Könyvtár mágikus energiáktól elvadult dzsungelében találtuk magunkat.