Könyv-tér (magánküldetés Strago Rhelmnek, Adelus Morningwaynek és Nick Websternek)

Óvatosan kinyitottam a szemem. Úgy tűnik csak beképzeltem, hogy egy kalózhajó fedélzetén játszom a kapitányt. Pedig olyan realisztikus volt, de sajnos az álmoknak ez az egyetlen hátulütőjük: előbb vagy utóbb, de véget kell, hogy érjenek. Automatizált mozgással felemelkedtem és görnyedésemet a legjobban kihasználva próbáltam körbenézni, hátha észreveszek valami érdekességet. Kísérletem sikerrel járt: láttam egy hűlt helyet, ami minden bizonnyal azé a légmágusé volt, illetve nem volt, hisz már ő sem volt ott, de igyekeztem ilyen kora reggel az ilyen mértékű problémákat nem megérteni. Mellettem a könyvtáros úr horpasztott, én meg úgy gondoltam, hogy tüneményes leszek, és nem zavarom fel, hanem inkább megragadtam a magamhoz eső legközelebbi könyvet, és böngészni kezdtem. Két perc kemény szenvedés után kénytelen voltam belátni, hogy ez nekem így nem fog menni, nem igazán érdekeltek a füles sasok párzási szokásai, eldobtam, hát a könyvet, amire Adelus is felriadt.
- Mintha csapatunk egyharmada meglépett volna az éjszaka folyamán. Remélem nem ette meg egy könyv. - Mutattam a hűlt helyre, amire egy pillanatig csak homályosan nézett a megszólított személy. Otthagytam, és inkább a "falu" lakosságát kezdtem el nézegetni. Szerencsétlenek kénytelenek voltak abból megélni, amit a sors meghagyott nekik, avagy a sok hányás illatú gombából, a mondvacsinált fegyverekből és a kopott táblákból kellett a legjobbat kihozniuk. Látszólag sikerült is nekik, bár a fegyverek hatékonyságát mutatta, hogy tulajdonképpen egyszer használatosak voltak, és még akkor sem tudták száz százalékosan teljesíteni a tőlük elvárt feladatot.
- Akár hiszed Szerencsevadász, akár nem, nekem is pont ez jutott az eszembe. - Valóban? Miután jól megnézted magadnak a tábort és rájöttél, hogy tényleg, lehet valami abban, amit mondok. - Most mit csináljunk a továbbiakban? - Befekszünk egy sarokba, már ha találunk egyet, és embriópózban sírni fogunk. Annyira imádom ezeket a költői kérdéseket, amikre szerintem ő is tudja a választ, csak engem akar bosszantani vele.
- Megoldjuk a feladatot nélküle. Mást nem nagyon tudunk csinálni. Legfeljebb több lesz a fizetés. Remélhetőleg. – És elkezdtem merev tagjaimat kinyújtani, sodrófa erőteljes használata nélkül. Nekem édes mindegy, hogy ki van velem, illetve hányan vagyunk: ha valamit kiosztották rám, akkor az meg kell csinálni, ha törik, ha szakad, mert ilyen a jó munkásember. Nem keresi a kifogásokat, inkább a megoldásokat.
- Azért én egy kicsit aggódok, mi lehet vele. Innen nem lehet csak úgy kijutni. Még repülve se nagyon. - Na és aztán? Aki nem barátom, vagy nem kedvelem, amiatt nem fogom feleslegesen fájdítani a fejem, mert nem veszítek vele semmit, ha nem jut ki élve.
- Így járt, nem hinném, hogy erre több időt kéne elfecsérelni, inkább tudassuk a népekkel miért is vagyunk itt. Akkor remélhetőleg hamarabb végzünk. - Ideje volt már a "jó reggelt"-eket magunk mögé helyezni, és a feladattal foglalkozni, ha már ennyire csúnyán átejtettek céheink gonosz tagjai.
Kimentünk a "főtérre", amivel azt értük el, hogy mindenki ránk figyeljen. Adelus monológba kezdett, amiről nem hittem el, hogy improvizálva volt.
- Hát őőő. Üdvözlök mindenkit, és köszönöm, hogy szállást adtatok nekünk. A tegnapival kapcsolatban volna itt valami, amiben talán tudnátok segíteni. A Veszélyes emlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, halak, puhatestűek, rovarok, pókok, füvek, gombák, virágok, fák, bokrok, zuzmók és apró azonosíthatatlan valamik a trópusokon illusztrált kiadásának 5-19. kötetét keressük. - A hatás páratlan volt. A nép megdöbbent, elismerő, és félő pillantásai vetődtek ránk, miközben a - Hűha. - szócska igencsak gyakran hagyta el szájukat. A törzsfő tért először magához.
- Megbocsájtanak egy pillanatra? - Azzal mindenki egy hatalmas kört alkotva tanácsolt kupakot, izé, kupaktanácsot tartottak. Én csak néztem, mint borjú az új kapura; ez biztos valami törzsi szokás lehetett, vagy csak én vagyok túl primitív, és nem érthetem az ilyen bonyolult közegek még bonyolultabb tradícióit.
- Mi lehet az, ami a könyvvel kapcsolatos, de nem tartozik ránk? - Kérdeztem, hátha a könyvtáros úr fel tud világosítani, mert kezdtem megszokni, hogy ő mindenre tud valami kielégítő válasszal szolgálni.
- Biztos csak segíteni akarnak, ha jól látom, valami diákjogi szervezet alapján vitatkoznak éppen, csak itt sokkal többen vannak. – Tévedtem, nem értem, és attól félek, soha nem is fogom. Most valami játékba kezdtek bele, ami innen úgy nézett ki, mintha a kezeikkel alakítottak volna formákat minden negyedik lendítésre. Ökölbe szorították, kinyújtották, vagy a mutató, és a középső ujjukat nyújtották csak ki. Most adtam fel minden szándékomat a megértésre, és inkább hagytam, hadd legyen, aminek lennie kell, én majd csak folyok az áradattal együtt. - Na, ilyet még én se láttam. – Szívem örvend, hogy nem csak én érzem lököttnek magam.
- Ők hárman önként jelentkeztek a megtiszteltetésre, hogy segítsenek Uraságotoknak küldetésükön. A harmadik nagyúr nem fog ma velünk tartani...? - A három ember nem volt más, mint Snuki, az agyalágyult matematikatanár, egy lány, aki mindenhogyan kinézett, csak szépnek nem, és egy vastagabbnak tűnő egyén, aki majdnem olyan erősnek nézett ki, mint én, kezében egy veszélyesnek egyáltalán nem tűnő, de annál komplexebbnek látszó fegyverrel. A tanár bácsi nagyon nehezen törődött bele sorsában, és váltig azt hajtogatta, hogy a törzsnek sokkalta nagyobb szüksége van rá, és teljesen értelmetlen őt elküldeni egy ilyen útra, ahonnan nem valószínű, hogy egyáltalán visszatér.
- A harmadik nagyúr úgy gondolta, hogy egyedül nekimegy a könyvtár rejtelmeinek, minden bizonnyal egy vérszomjas biológia kötet elemésztette. - Válaszoltam, jószívűen, hátha valaki pozitívan értékeli színvonalas megjegyzésemet, de a reakciójukra egyáltalán nem számítottam. Mindenki egyszerre kapott levegő után, elsápadtak, szörnyülködtek, és a végére már én éreztem magam rosszul, hogy istenem, sikerült egy-két régi sebet felszakítani. Miután megnyugodott mindenki, és én is tanultam az élettől egy fontos leckét, óvatosan tettem fel a kérdésem, kérésem.
- Egyébként van valami, amiről tudunk kéne? Önök amúgy is jobban ismerik a környéket, mint mi. - Néma csend és... mi ez a szag? Ughh, gomba. A válaszra várhattam, mindhárom delikvens a saját problémájával volt elfoglalva, vagy csak nem akartak nekem válaszolni, és úgy tettek, mintha nem is hallottak volna. A társaság többi tagja meg szimplán a markában kacarászott. Rendkívül irritáló volt, és emellett még értetlen is voltam, ami nem volt csoda. Ebben a szakmában ez mindennapos. Mintha azt jósoltam volna, hogy majd csak megszokom egyszer.... azóta sem sikerült.
- Nem..nem tudom, egy hallgató se viselkedik így. Talán a Librium lehet a felelős. - A professzor úr megint belekezdett, így gyorsan rövidre vágtam a fejtágítását, amit, minden bizonnyal amúgy sem értettem volna meg.
- Aham, szerintem induljunk. Önöké az elsőbbség - Hajoltam meg a 3 véletlenszerűen kiválasztott delikvens előtt, akik értették a célzást, elindultak. Legrosszabb esetben őket fogja mindig először megtámadni az, ami amúgy minket találna meg...

Milyen... eseménydús az út. Könyvek, könyvek és még több könyvek. Eddig nem igazán sikerült lenyűgöznie ennek az épületkomplexusnak. Az a klisés szellem talán kihívás volt, de azon kívül, semmi. Ezeket a pojácákat is olyan nevetségesen egyszerűen sikerült megverni, hogy azt hittem, ők csak játszani akartak. No, de ez a könyvtár olyan, mint a labirintus abban a történetben, amit még otthon olvasgattam, egy régi könyv közreműködésében. Csak nekünk nem egy szerencsétlenül járt szüzet kell kiszabadítanunk a szarvas szörny karmai közül, hanem több könyvet, és egy rakás egyetemistát, a többi könyv martalékából. Mondjuk, ez is micsoda röhej, tényleg azt hiszi az a gorilla és a segédje, hogy egy ilyen végtelenségbe nyúló polctömegben meg fogunk találni olyan című könyveket, melyeket színészek alig tudnának megjegyezni.
Sóhajtottam egy mélyet. Minél hamarabb letudjuk ezt az átkozott megbízást, annál jobb. Lenne nekem is jobb dolgom, semmint lehetetlen próbák kiállása.
Jobb híján hallgattam, ahogyan a könyvtár élettere milyen hangokkal tarkítja környezetét. Nem volt meglepő, a papír minden elképzelhető hangját hallottam: gyűrődést, tépést, dörzsölődést és a többi.
Feszültségoldásképpen Adelus beszélgetést kezdeményezett, a láthatóan feszélyezett trióval.
- Ti már ismeritek a mi neveinket. Titeket hogy szólíthatunk? - Tényleg fontos ez? Úgy is itt fognak hagyni a veszély legkisebb gyanújánál.
- Sátán Picinek szólíthat, uram. - Mondta a harcosok vezére remegő hanggal megerősítve feltételezésemet. A neve is érdekes; hogyan lehet valaki Sátán, de Pici? Ejj, Stragokám, nem kell mindent érteni, csak elfogadni.
- Pali vagyok. - Tényleg? Egész norm...... micsoda?! A lánynak ez a neve? Miféle ökrök élnek abban a táborban, és mit esznek, hogy ilyen abszurd nevekkel illessék tagjaikat? Azt a gombát, úgyhogy nem értem, miért lepődtem már megint meg.
- Én meg felettébb megdöbbent. - Morogtam az orrom alatt, kifejezve pillanatnyi megrázkódásomat, majd morcos stílusba való átívelésem. Nincs értelme szerintem ezekkel beszélni, inkább nézzünk előre, mielőtt egy Vénusz Biológiakönyve le nem csap, mint egy legyet.
- Pali? - Adelus sem bírta azonnal felfogni ezt a felettébb irreguláris nevet, de neki még meg kell tanulnia, hogy a világ nem úgy működik, mintha ahogyan azt egyesek elképzelik.
Kísérőink nemhogy szűkszavúak voltak, de rendkívül óvatosak. Eleinte nem tudtam, hogy miért haladunk ilyen lassan, majd rájöttem, hogy ők a fenéért sem akarnak túl gyorsan menni.
Öles betűket hagytunk magunk mögött, amik azt hirdették, hogy az utazó belépett a természettudomány hihetetlenül tágas világába. Ferde szemekkel néztem a feliratot, mikor elhaladtunk alatta, hisz azt leszámítva, hogy az idő fogaskereke megrágta, valami más, minden kétséget kizáróan szilárd testtel rendelkező valamik is megharapdálták, amit mindennek találtam, csak megnyugtatónak nem. Lehet, igazam van, és a dezertáló csapattagot tényleg egy kötetgyomor emésztette el. Ez nem volt minden; orrfacsaró szag csapta meg orromat, amit nem tudtam máshoz társítani, mint a penészhez, és a doh szagának a beazonosíthatatlan keverékéhez. Biztos voltam benne, megtaláltuk a szörny gyomrába vezető utat.
- Csak önök után. - Az oroszlánszívű harcos, és a másik kettő lökött is pózba vágták magukat, ahol kezükkel előre mutattak, és félig megdöntötték felsőtestüket, tisztelet jeléül. De engem nem olyan egyszerű átejteni.
- Sajnos a sors is úgy akarja, hogy előttünk járjatok. De, ha sors nem elég, akkor legyen az elég, hogy én egyelőre "szépen" kérem, hogy mutassátok az utat. Ez azt jelenti, hogy kénytelen kelletlen, de előttünk kell mennetek. Emlékeztek még, hogyan vertük szét hárman a legerősebb harcosaitokat, hm? - Mondtam csendesen, de elég feszültséggel a hangomban, hogy a három sületlen fenyegetés vádjával meggondolja előbbi kijelentésüket.
- Ehehehehehe - Vakarászták tarkójukat, miközben egy-egy hatalmas izzadságcsepp lecsúszott ugyanott nekik. Ez után a kis intermezzo után továbbindultak.
- Helyes. - Helyeseltem.
- Együtt erősek vagyunk. Nem kell aggódnotok. - Próbálta nyugtatni társam a pórul járt idegenvezetőket, akik, arckifejezésükből ítélve, nem igazán hittek neki, sőt még morcosan is néztek rá, hogy mit képzel, alábecsüli a Biológia hatalmát.
- Inkább a környezetet kellene vizslatni, nehogy jóslatom beteljesedjen. Mert biológia könyvből aztán van sok, és... érdekes repülő izékkel is tele a levegő. - Mutatok egy papírmadárra, ami "testvéreivel" átszelt a fejünk felett.
Utunk folytatódott, és a környezet látványosan vadabbul nézett ki.
- Ez a hely komolyan a frászt hozza rám néha. Nem csoda, hogy komoly engedélyek és szakszerű kíséret kell ide. Nos, akkor induljunk. - A könyvtáros úr megint elemében volt, míg én csak a számat voltam képes nyitogatni a látványtól. Akkor mi most kibelezzük a komoly engedély és szakszerű kíséret fogalmát? Kétlem.
- Csak ön után professzor úr. - Ráhagytam, csináljon, amit akar.
Itt a papíros olyasmikre volt képes, amikre annak nem szabadott volna. Repkedő könyvek, papírgombócokat tologató bogarak, könyvből táplálkozó hernyók, mintha papírból lettek volna azok is, szörnyű volt az egész. Úgy nézett ki, mintha egy túlságosan is zsúfolt erdőben lettem volna; minden mozgott. Fura szerkentyűket is láttam, ahogyan megtámadtak egy raklapnyi könyvet, majd a bennszülöttek nagy rémületére minket is célba vett egy-két merészebb példány, bár eme kísérletüket hamar felfüggesztették, miután az egyiket kénytelen voltam a könyvtár egyik sötétebb zugába vágni, amiért nekitámadott a kabátomnak. Ebből remélem mindenki megtanulta, hogy nem jó dolog a ruházatomat abajgatni.
Haladtunk tovább a rögös úton, egészen addig, ameddig egy fordulónál megpillantottunk valamit, amit minket is észrevett, és elkezdett felénk haladni. Hogy mi lehetett az, fogalmam sem volt, de légneműnek nézett ki.
- Egy Mítosz. Nem hittem volna, hogy valóban léteznek. - A spirituális vezető lefagyva állt, és csak meredt az anomáliára.
- Unalmas séta utáni akció. Így van ez általában. - mondtam, jobb hangulatban. Végre valamit, amiben én is jó vagyok.
- Mítosz? Ez meg miféle..szerzet? - Adelus, úgy is meg fogjuk tudni, de előbb lenne egy fontosabb feladat is, nem gondolod?
- Szerintem lesz nekünk jobb dolgunk is, mint, hogy a kilétét megtudjuk. Lehetőleg azután tanulmányozzuk, miután sikerült véglegesíteni békés szándékait. - Mondtam, amint a lény egyre közelebb került hozzánk. Kérlek, most az egyszer, értsél velem egyet.

Utunk folytatódott a könyvtárban. Immár a második nappal. Hazudnék ha azt mondanám nem számítottam rá, hogy itt leszünk még egy darabig. Amíg még itt tanultam épp elég figyelmeztetést, történetet és pletykát hallottam erről a helyről. Nem csoda, hogy egyedül senkit sem engedtek be ide.
Ahogy a hatalmas fekete, könyvekkel teletömött polcok között járkáltunk, óhatatlanul az a két diák jutott eszembe akik az én tanulóéveim alatt tűntek el. Vajon azóta a törzs tagjaivá váltak? Vagy a könyvtár elnyelte őket? Nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom a választ. Ám minden veszélye ellenére lenyűgözött a könyvtár és mindaz amit képviselt. Levettem tekintetemet a plafonig érő polcokról, és a három kísérőnkre néztem. Snuki még mindig nem szólt semmit, csak mogorván nézett körbe, és időnként összerezzent. Látszott rajta és a másik két törzsbelin, hogy a könyvtár állandó neszei, a könyvek halk suttogása, a papírrecsegés zaja, idegesíti őket. A táboruk olyan helyen épült ami védett a mágikus anomáliák ellen. Ám itt...Nagyon úgy fest, hogy megtapasztalhattak itt egy-két dolgot, amikhez képest az a lebegő klisé szellem semmiség lehetett.
- Ti már ismeritek a mi neveinket. Titeket hogy szólíthatunk? - Szólítottam meg őket. Valahol abban reménykedtem, hogy a társalgás egy kicsit bátrabbá teszi őket.
- Sátán Picinek szólíthat, uram. - Mutatkozott be a harcos, katonás fegyelemmel. Ez egy kicsit elgondolkoztatott. Fegyvermágusokat nem képeznek Eraban. Legalábbis nem az akadémián. Akkor mégis honnan van ez a hivatalos viselkedés? Lehet, hogy a könyvtár tette ilyenné?
- Pali vagyok. - mutatkozott be a lány. Erre már felkaptuk a fejünket szerencsevadásszal. Azt hittem csak ugrat minket, de nem. Arcán teljesen komoly maradt.
- Én meg felettébb megdöbbent. - morogta Strago, és megcsóválta a fejét. Úgy véltem a neveket is a könyvtár furcsaságai közé sorolta.
- Pali? - Ismételtem meg és, de sehogy sem sikerült elfogadnom, hogy tényleg ez lehet a valódi neve. Lehet, hogy anagramma és valójában Lipa a neve, vagy valami hasonló. Vagy, talán az egésznek a könyvtárhoz van köze? Ennyi szó, mágiával telítődve. Márpedig a rúnamágia a legjobb példa rá, hogy a kimondott szónak bizony ereje van. Lehet, hogy a kimondott név itt veszélyessé válhat, és ezért adnak maguknak olyan nevet, ami nem jellemző rájuk? Hogy így védekezzenek a mágia ellen?
Míg magamban elméleteket gyártottam elértük azt a részt ahol a következő könyvnek kellett lennie. Régi megrágott tábla hirdette, hogy az itt terpeszkedő polclabirintus bizony a Természetrajz-Biológia birodalma.
- Csak önök után. - Mutatott előre a harcos udvariasan, miközben enyhén meghajolt. Társai követték a példáját és ők is meghajoltak, előre engedve minket.
- Sajnos a sors is úgy akarja, hogy előttünk járjatok. -jelentette ki Szerencsevadász. - De, ha sors nem elég, akkor legyen az elég, hogy én egyelőre "szépen" kérem, hogy mutassátok az utat. Ez azt jelenti, hogy kénytelen-kelletlen, de előttünk kell mennetek. Emlékeztek még, hogyan vertük szét hárman a legerősebb harcosaitokat, hm? - Tette fel a kérdést. Kissé zavart a dolog, hogy még jobban rá akart ijeszteni a három szerencsétlenre, akiknek semmi keresnivalójuk nincs itt.
- Ehehehehehe – Nevetgéltek kényszeredetten. Mindhárman egymásra néztek, és végül a harcos volt aki a tarkója vakarása közben aprót biccentett, mire még feszültebben elindultak előttünk a biológia részleg felé.
- Helyes.
- Együtt erősek vagyunk. Nem kell aggódnotok. - Próbáltam nyugtatni őket, ám csak ellenséges pillantásokat kaptam viszonzásul. Nem kellett volna belekeveredniük ebbe. Az lett volna a legjobb, ha visszautasítjuk őket és csak ketten megyünk tovább Szerencsevadásszal.
- Inkább a környezetet kellene vizslatni, nehogy jóslatom beteljesedjen. -figyelmeztetett mindenkit Strago - Mert biológia könyvből aztán van sok, és... érdekes repülő izékkel is tele a levegő. - mutatott egy csapat lustán tovasuhanó nyomdatermékre.
- Ez a hely komolyan a frászt hozza rám néha. Nem csoda, hogy komoly engedélyek és szakszerű kíséret kell ide. Nos, akkor induljunk.
- Csak ön után professzor úr.
Én vezettem tovább kicsiny csapatunkat. Engem követett a három könyvtárlakó, míg Strago alkotta hátul az utóvédet. A biológia szekció valami egészen fantasztikus, és bizarr anomáliákat produkált.
A madárként repkedő könyvek voltak köztük még a legkevésbé különlegesek.
Apró bogarak görgettek papírgalacsinokat. Itt-ott papírból sodort férgek rágták a könyveket. Másutt meg hatalmas teszauruszok mászkáltak. Nem egy ízben a könyvek üres helyin rothadó banánokat figyeltem meg. Vajon a gorillává vált könyvtáros rejtette el ide?
Egy alkalommal, zörgő mágikus iratmegsemmisítők jelentek meg. Elvadult könyvekre, és hatalmas origami állatokra vadásztak. Pár példány minket is kinézett magának, de Strago résen volt és rövid úton elbánt velük, igénybe véve sziklával borított kezeit. Én csupán bár nyomásbomba erejéig segítettem neki. A felrobbanó téranomáliák darabokat téptek le a ránk támadó szerkezetekből, és felborították őket.
Ez a rész egyre inkább egy ősredőre hasonlított a szememben. Mintha itt a mágia által létrehozott kiválasztódás még hangsúlyosabb lett volna. Ráadásul az elszabadult varázserő mindenütt a könyvekben leírt tudás mintájára csapódót ki. Vajon milyen lenne, ha egy olyan részen vágnák át ami az elmúlt száz év feljegyzett időjárásáról, és az évszakok jellegzetességeiről ír. Vagy esetleg háborúkról.
- Egy Mítosz. - Kiáltott fel ijedten Snuki, felriasztva a merengésemből - Nem hittem volna, hogy valóban léteznek.
- Unalmas séta utáni akció. Így van ez általában. - mondta Strago. Szerencsevadász Már előre vigyorgott a harc lehetőségére.
- Mítosz? Ez meg miféle..szerzet? - Fordultam Snuki felé, miközben a légörvényszerű jelenség egyre közelebb hömpölygött hozzánk. Valahogy nagyon a klisé szellemre emlékeztetett.
- Szerintem lesz nekünk jobb dolgunk is, mint, hogy a kilétét megtudjuk. Lehetőleg azután tanulmányozzuk, miután sikerült véglegesíteni békés szándékait.

A listán, amit kaptam, csupán három könyv szerepelt. Hangosan morogtam magam elé a neveket, hogy Hope is tudja, miről van szó.
- Elbűvölő macskatörténetek az egyik…
- Nem szeretem a macskákat – jegyezte meg, mielőtt folytathattam volna.
- És akkor, Happy, Charle és Lily?
- Ők nem sima macskák – vetett ellen, ahogy körbeforgatta a fejét, és gyönyörködött a könyvekben. – Én csak a sima macskákat nem szeretem.
- Rendben, rendben – mosolyodtam el, ráhagyva a dolgot, és folytattam az olvasást. - Nectrotelecomnicon - Liber Paginarum Fulvarum.
- Most káromkodtál valami más nyelven? – kérdezte kíváncsi szemekkel, mire elnevettem magam.
- Nem, ez a könyv címe. Talán nem tudnád visszamondani?
- Dehogynem! – morrant fel sértetten, majd belefogott. - Na… Nec… Neco… nem, Necta… vagy Nectri? Megvan! Nectrocitilum – Radír Pagiratim Fulvara!
Elnevettem magam, és összeborzoltam a fejét. Radír! Jaj, istenem.
- Majdnem. Nectrotelecomnicon - Liber Paginarum Fulvarum – olvastam fel. - De még én se tudom megjegyezni, szóval nem várom el tőled sem. És az utolsó, a Veszélyes tájakon egy szál törölközőben. [/color]
- Ki az, aki egy szál törölközőben megy veszélyes helyekre? – érdeklődött felvont szemöldökkel. – Van olyan buta ember?
- Nos, ki tudja – kacsintottam rá viccelődve. – Egyszer én is kipróbálom – Döbbent, kerek szemei láttán elnevettem magam. – Csak vicceltem.
- Gonosz vicc volt – zúgolódott, ahogy duzzogva maga elé bámult.
- Most mégis min sértődtél meg?
Erre nem válaszolt. Néha csak úgy rájött az ilyen moroghatnák, teljesen lényegtelen dolgok miatt. De még pici, szóval betudtam ennek a hirtelen hangulatváltozásait.
Ahogy így haladtunk, a könyvek között megpillantottam egy térképet. Kíváncsian emeltem le, majd széthajtottam, és jobban szemügyre vettem.
- Épp ez kell nekünk! – ült ki egy száz wattos mosoly az arcomra. – Így máris könnyebb dolgunk lesz.
- Mi ez, mi ez? – érdeklődött, ahogy mancsait előre nyújtva az ő magasságába húzta a térképet.
Bele is akart volna harapni – mindenbe beleharap, legyen az ember vagy tárgy – de megelőztem azzal, hogy felemeltem a papírt a magasba.
- Hé-hé! Ez fog nekünk segíteni, hogy hamarabb elvégezzük a feladatot. Nem kóstolgatjuk – vigyorogtam. – Nos, akkor erre, aztán itt jobbra…

Nem telt el sok idő, talán úgy egy óra… vagy több? Fogalmam sincs. De egy dologban biztos voltam: eltévedtünk. Méghozzá totálisan…
Egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam a feszültség, majd mikor végkép betetéződött ez az állapot, mérgesen csaptam a földre a lapot. Hope kicsit összerezzent a táskában, de már megszokta az ilyen kitöréseim.
- A fenébe is, ez semmit nem ér! Teljesen eltévedtünk. Valaki direkt szórakozik, vagy mi?!
- Cassy, ne legyél mérges – próbált nyugtatni Hope, ahogy megtámasztotta magát mellső mancsaival a mellkasomon, majd megnyalta az állam. – A végén még megint bajt keversz.
- Eh… ez kedves volt… - zúgolódtam, majd nagyot sóhajtottam. – Próbálok nyugodt maradni… de… de, na!
Hirtelen elhallgattam, és beleszimatoltam a levegőbe, ahogy a kisállat is. Hope korábban ismerte fel az illatot, mint én – talán azért, mert a házam alapból tele van rajzlapokkal, így megszokhatta a szagukat.
- Papírillat? – kérdezte értetlenül.
- Én is érzem… meg, mi ez a zaj? - forgolódtam körbe, mire a Silvernight beleharapott a ruhámba. – Hm?
- Ott! – bökött a polcok alá, nekem pedig kikerekedtek a szemeim.
- Mi a…? Papírlapok, amik remegnek? Félnek, vagy mi? – vontam fel a szemöldököm értetlenül.
- Hű, ez érdekes! Hadd nézzem meg! - próbált kimászni Hope, de villámgyorsan visszanyomtam a fejét.
- Felejtsd el. Jobb, ha benne maradsz a táskában, a végén elkeverednél.
- De, Cassy~~! – nyüszítette, de mikor látta határozott szemeimen, hogy nem engedek, durcásan elfeküdt a hordozóban. – Gonosz…
- Csak elővigyázatos – mosolyogtam, majd tovább indultam.
Ahogy végignéztem a könyveket, úgy vettem észre, a szépirodalmi részleg körüljárhatok. De akkor meg mit reszketnek a lapok a szekrények alatt? Érdekes…
Közeledtünkre költőmadarak rebbentek fel, amitől én majdnem szívinfarktust kaptam… ellenben Hope a lehető legnagyobb örömmel,. farkcsóválva pillantott utánuk.
- Kaja! Kaja!
- Elcsapnád vele a gyomrod – intettem le, majd egy kisebb sóhajjal folytattam az utam.
Az út hátralévő részében papírhalmok között gázoltam át. Igazából végig bennem volt a félelem, hogy én bizony rálépek itt valamire, de végül nem történt semmi galiba.
Úgy fél óra elteltével egy kisebb dombhoz érkeztünk. A tetején egy szentély állt, ami meg kell hagyni, nekem valahogy fura látványt nyújtott egy könyvtárban. Egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő látvány: öreg, roskadozó épület volt, és akaratlanul is egy kísértetkastély jutott eszembe róla.
Hope morgó hangot adott ki, mire lepillantottam rá. A hátán szinte felállt a szőr, és noha hangoskodott, igazából összehúzta magát, és úgy bámult ki a helyéről. Tudtam, mi az, ami így megrettenti, hisz én is hallottam – macskáktól származóm hangok és illatok terjengtek a levegőben.
- Macskák… - mormogta a kis jószág, ahogy megsimítottam a fejét, hátha megnyugszik tőle.
Mielőtt bármit is komolyabban végiggondolhattam volna, újabb, ezúttal felettébb erőteljes papírzörgésre figyeltem fel. A szentélyből elkezdtek kifelé áradni szögletes, darabosan mozgó akármik, akárcsak a polcok tetejéről. Mikor végre jobban is szemügyre vettem őket, jaguárok alakjára ismertem rá. Körbevettek engem, és mikor fordultam volna hátra, szembetalálkoztam egy másik adag ilyen döggel. Egyikük sem úgy tűnt, hogy barátságos kedvében van. Ugrásra készen álltak, emellett orruk füstöt eregetett, a nyakukban pedig apró táblákra írt sorozatszámok lógnak. Még meg is vannak nevezve… vagy is inkább számozva? Összesen tizennyolcan voltak.
- Cassy, jönnek! – világosított fel az egyértelműről kis társam.
- Tudom, tudom! – vágtam vissza gyorsan. – Hope, húzd be a fejed, és ha jót akarsz, ne gyere ki – erre azonnal, kivételesen szófogadóan meglapult. – Fire Magic!
Az első öt, ami megkezdte a támadást, pillanatok alatt hamuvá változott. A dolgot csak az nehezítette meg, hogy vigyáznom kellett, nehogy magunkra gyújtsam a könyvespolcokat. Éppen ezen okból kifolyólag nem mertem használni a Fire Ball mágiám, hiszen oké, hogy tudtam irányítani, de valahogy mindig nagyobbra sikerült a kelleténél. Inkább megvártam, amíg elég közel értek hozzám ahhoz, hogy lángra lobbantsam őket.
Nagyon nagy kihívást nem jelentett ez az összecsapás, néhány perc alatt felszámoltam a sereget, anélkül, hogy Hope vagy a polcok megsérültek volna.
Mikor vége lett a harcnak, óvatos léptekkel besétáltam a romos szentélybe. Legnagyobb döbbenetemre nem mással találtam szembe magam, mint az egyik keresett kötettel: az Elbűvölő macskatörténetekkel!
- Hope, ezt nézd! – kiáltottam vidáman, ahogy közelebb sétáltam, majd megfogtam a könyvet. – Megvan az egyik, már csak kettő kell, és mehetünk is haza!
- Remélem, nem lesz több cica – jegyezte meg kissé nyűgösen. – Nem szeretem őket – ismételte meg, amit már korábban is elmondott egyszer.
- Tudom – nyomtam egy puszit a fejére, majd elemeltem a kötetet. – Akkor folytassuk az utunk.
De bár ilyen könnyű lett volna. Amint elemeltem a keresett tárgyat, a szentély félelmetes nyikorgásba majd dőlésbe kezdett, rántva a mellette lévő polcot is.
- Francba! Vigyázz! – kiáltottam rémülten, ahogy még a könyvvel is védve Hope-ot az elé emeltem, és magamhoz szorítva őket igyekeztem kirohanni az épületből.

A mítosznak nevezett akármi megállíthatatlanul hömpölygött felénk, és már majdnem harci felszerelésbe öltöztem volna, ha nem üti meg a fülem egy felettébb érdekes hang. Hogy pontos legyek, több hangról volt szó: mintha egy nagy és tompa valami egy másik nagy és tompa valamihez ütődött volna, hogy majd a végén egy hatalmas robajjal pontot tegyen pályafutására. A legaggasztóbb pediglen az volt, hogy ezek a hangkombinációk vészesen közeledtek felénk. Mind az öt jelenlévő megtorpant, még az anyagtalannak tűnő érdekesség is megállt, hogy hegyezze nem létező füleit, majd mindenki egyszerre nézett egy irányba. Milyen szerencse, hogy csak a fordulóban álltunk, mert akkor most kénytelenek lettünk volna hátralépni; valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, a faalkalmatosságok, melyek a könyveket tartották, dominósat játszottak, és, ha mi nem egy sor elején álltunk volna, akkor bizony agyoncsapott volna minket is az éppen dőlő könyvtárrész. Szerencsére nem ez volt a helyzet, és csak érdeklődve néztem, ahogyan leendő ellenfelünket maga alá temeti a lavinányi könyv, és törmelék. A dominó megszakadt, mivel a szekrény már nem ért el a következőig. Becsukott szemmel vártam, hogy vége legyen a zenebonának, és csak a levegőből tudtam meg, hogy irgalmatlan a porkoncentrátum benne, ami köhögő rohamot hozott ránk.
Miután mindenki megszabadította tüdejét a felesleges anyagoktól, felnéztem, mégis mi okozhatta ezt a kataklizmát. Hangos sikoltozás tudatta velem, hogy vendéglátóink és kalauzaink bizony olajra léptek, és még csak nem is tagadták, hogy telepakolták nadrágjaikat mindenféle csúnya dologgal.
- Nos, így is meg lehet oldani a problémát. - Jegyeztem meg, örülvén az erőfeszítés nélkül lezajlott konfliktusmegoldásnak. Bárcsak mindent ilyen egyszerűen el lehetne intézni.
- Ez meg..köh.. Mi a fene volt? - Akkor most részletesen írjam le, vagy megelégszel, ha csak dióhéjban vázolom fel? Komolyan, ha nem látnám, hogy szemei vannak, azt hinném vak. Az történt, hogy egy polc megindult, letarolt egy rakatnyi másik polcot, és a mítosz átment történelembe. Viszont jó lenne tudni, hogy mi volt az okozója; lehet véletlen volt, rossz megmozdulás, azért megköszönném neki, mert így akaratlanul is segített nekünk.
- Ti meg kik vagytok? - Hallatszott a félhomályból egy nőnemű hangja, majd szép lassan kibontakozott a porfelhőből. Egy kellemesen csinos, relatíve fiatalnak tűnő lány állt előttünk, fekete hajjal, fekete, barátságosan csillogó szemekkel, átlagos öltözékkel. Lábánál egy kutyaszerű állatka volt látható, minden bizonnyal kölyök volt még. Valamiért döbbent arccal nézte a Adelust, és ő is úgyszintén. Valami nekem itt bűzlött a dohos levegőn kívül.
- Te?! Itt?! - Igen, ő itt. Engem is meglepett, amikor megláttam, de az óta sikerül megszoknom a jelenlétét. Biztosan ismerik egymást valahonnan, amit eléggé valószínűtlennek tartottam. Miért van a professzor úrnak akkora szerencséje, hogy ilyen angyalokkal találkozzon, míg én, magas osztályú ember, egyhez sem volt eddig szerencsém. Nati kivételt alkot.
- Cassy, Cassy, ismered őket? - csóválta a farkát a kis állatka, és néztem egy pillanatra, hogy hogyan tud ez beszélni. Egy állatnak az az ismérve, hogy fajának megfelelő hangot ad ki magából. Itt nem láthatjuk a fent említett fenomént.
- Nem... öm... csak az egyiküket. Fogjuk rá. – Ohó, tehát a kisasszonynak vannak, nos, némi kételyei, hogy a tényleges kapcsolatuk milyen szinten is van. Akkor még nem jött el az idő az irigykedésre, sőt, talán még meg is próbálhatom a vonzerőmet csillogtatni, hátha én leszek az angyal, istene.
- Cassy? Te? Itt? – Igen, ennek a fordítottját már hallottam szerintem én is mondok valami okosat, és utána remélhetőleg haladhatunk tovább.
- Ismered? Mily meglepő. – Hangom nem hiányozhatott az enyhe szarkazmus, mert, ha Adelussal van dolgom, akkor nem igazán látom értelmét a modorral fűszerezett viselkedésnek. Végre sikerült felsorakoznunk egymással szembe, és megkezdődött a rácsodálkozás és az ismerkedés procedúrája.
- A... Adelus! Ti meg mit kerestek itt? – Pillangókat kedves, tényleg, mit kereshet az ember egy könyvtárban? Egyébként kétlem, hogy ismerjük egymást annyira, hogy még bemutatkozás előtt „ti”-ként említsen minket. Beszéljen a térmágushoz elsőként, majd, miután megtudtam a nevét, és ő is az enyémet, utána tárgyalhatunk akármiről.
- Strago, hadd mutassam be a bájos Cassidy Angelt. A Fairy Tail lenyűgöző erejű kristálymágusát. A kis állatkához eddig még nem volt szerencsém. – Fariy Tali. A bajkeverők céhe. Lenyűgöző erejű? Inkább lenyűgöző szépségű, és lenyűgözően aranyos. Meglehet, persze, hogy a látszat, mint, ahogyan azt sokszor tenni szokta, csal. Reméltem, hogy azért tud magára annyira vigyázni, mint például én, bár abban a kis kutyaszerű állatkában eléggé kételkedtem.
- Ő itt Hope. Nem olyan rég kelt ki. – Mosolyogta, miközben az állat buksiját simogatta. Remény, hm? Tiszta lelkűnek néz ki a lány, nem úgy, mint én. Nem igazán látszott olyasvalakinek, aki ölni lenne képes. Csodálkoztam, hogy mit keres egy ilyen jólélek a mágusok világában. - Ha jót akartok, ne gyertek a közelébe, kicsi még, és mindenbe beleharap, ami elég közel kerül hozzá. Kíváncsi. – Én is kíváncsi vagyok, hogy mennyire örülne, ha beleharapna a kőkesztyűvel borított kezemre; lehet, hogy egy életre elmenne a kedve az ilyen kísérletezgetésektől.
- Tiszteletem, Cassidy Angel. Strago Rhelm, szolgálatára. – Hajtottam meg magam előtte; lássa, nem mindennapi úriemberrel van dolga. Első benyomás, minden az első benyomás.
- Részem... vagyis részünkről a szerencse. – Mondta töretlen mosollyal. Mintha Natit látnám, ő is csak egyszer volt hajlandó szomorkodni, egy rakás hulla társaságában. Gondolom Cassidy még nem találkozott egy nyílt temetővel.
- A kérdésedre válaszolva, megbízást teljesítünk. Olvastunk egy felhívást a céheinknél és elvállatuk. Rufusnak kell könyveket előkeríteni. – Vázolta fel előtte a szituációnkat a könyvtáros úr, és a lány arcára kiült a meglepetés és az öröm. Minden bizonnyal…
- Ó, én is ez ügyben jöttem. – Talált. Nem volt meglepő; mi másért jönne ide be józan ember, főleg mágus, egy céhből, ha nem a feladat miatt. Őt is jól átverték, bár nem viselte annyira a lelkén, mint én. Még mindig nem tudtam megbocsájtani, hogy ilyen „vidám” társasággal kelljen könyvkeresőset játszani, habár ezzel a kislánnyal talán kicsit érdekesebb lesz a felállás.
- És ezt a könyvtárrengést te okoztad? – Itt történt két méterre tőlünk, úgyhogy nekem is az első ötletem az volt, hogy az angyalka a tettes. Az is kérdéses, hogy hogyan tud egy ilyen kicsi lány, ekkora pusztítást okozni, de a Fairy Tailről van most szó, ott minden elképzelhető.
- Hááát... fogalmam sincs. elemeltem ezt – azzal prezentált nekünk egy könyvet -, és mint a dominó, dőlt az egész. – be kellett látnom, hogy ez egy elfogadható válasz; ebben a könyvtárban sem volt semmi, amit normálisnak lehetett volna nevezni.
- Nem hazudtolod meg a céhed hírnevét. Csak ti vagytok képesek ilyen pusztításra. – Ez egy eléggé megkülönböztető, és vádló megjegyzés volt, nem beszélve arról, hogy bunkó is lehetett volna, de Cassidy csak kuncogni tudott rajta. Ebben a lányban nincsen rosszindulat? Elképesztő, hogy léteznek ilyen emberek is. Tágas hely ez a Világ. Ne mintha nem értenék egyet a térmágussal, de azért tudom, mikor fogjam be a szám.
- Ez megeshet. – Ezen is néztem egy jót, mert szerintem ez nem volt válasz a kérdésre, de miért kell nekem akármit is megértenem az egészből? Hisz csak egy egyszerű ember, egy semmirekellő mágus vagyok. A nagy dolgokat nekem nem kell tudnom, legyek el a saját kis bezárt látókörömben, és éljek boldogan, áldásom rá.
- Cassy, Cassy! Megrághatom őket? – Ez a kis izé még sokáig fogja értelmetlenségeivel boldogítani a környezetét? Mert akkor szívesen odaadományozom fél karom, fél lában, fél életem, fele királyságom csak maradjon csendben.
- Dehogy! Moderáld magad. Vadállat. – Csak én nem hallottam a rosszallást a hangjában? Mintha csak egy jószívű anya róná meg játékosan komisz gyermekét. Elképzeltem, ahogyan az a szőrös valami kijön a lánynak a …. elfintorodtam. Viccnek is rossz. Inkább továbbvittem a cselekményt.
- Nos, miben segíthetünk kisasszony? – Kérdeztem tőle, bár már tudtam, mi lesz a válasza.
- Lenne pár könyv, amit fel kell kutatnom... eddig csak egy van meg. – Mintha magunkat hallanám.
- Nekünk is. A Necroliticum Liberium Falvum. Most egy még hosszabb című könyvet keresünk. – Aminek a címét meg sem próbáltam kiejteni, és, aki ki tudja, annak fizetek egy ebédet, minimum.
- Ha gondolja a kisasszony, segíthet nekünk. Addig is gyorsabban haladunk. – Ajánlottam fel, mielőtt valaki megkísérelte volna kiejteni az átkozott könyv címét. Féltem, hogy a végén tényleg beváltom ígéretem.
- Cassy, Cassy! – A „vadállat” vadul csóválta a farkát. Valaminek nagyon örülhetett. - nem kell nekünk is a Nectrocitilum Radír Pagiratim Fulvara? – Minden elismerés az állatkáé, minden részvét, és minden szánalom is. Bár kezdett egy kicsit bosszantani.
- A nevet megint elrontottad. De igen, rajta van a listán. – Tehát ők is ugyanazt a listát kapták meg, habár nem teljesen ugyanazt. Úgy tűnik a sors is úgy akarja, hogy együtt menjünk. Köszönöm, sors… mert ugye így könnyebb dolgunk lesz. Nem kell azt hinni, hogy akármilyen hátsó szándékaim lennének. Aggodalmaimat ennek ellenére szavakba öntöttem.
- Furcsa állatja van önnek. Remélem nem fog kíváncsisága keresetlen bajokat hozni fejünkre. – Biztos voltam benne, hogy a baj előbb vagy utóbb úgy is meg fog találni, de nem akartam az újdonsült társunkra, vagy tulajdonára fogni, mert talán jobb most a csapatépítés, így, hogy a professzor úrnál sose lehessen tudni, mikor löki fel agyvizem hőmérsékletét felesleges okoskodásaival.
- Ha kérhetem, tegezz. Idősebbnek nézel ki nálam. – Legalább válaszolt volna a kérdésemre. Mellékesen is meg lehet az ilyet említeni, de, ha neki ennyire nyomja a szívét, nekem édes mindegy.
- Öhm, értem. Csak nem ismerlek annyira, hogy biztonságosan megengedhessem ezt magamnak. – Mondtam neki, ötlet híján, udvariasabban, mint, amit a lelkivilágom diktált volna. Miért érzem azt, hogy sosem fogom megtudni, hogy a kutyának milyen gyors lesz a halandósága itt.
- Nektek is az a könyv kell? Akkor miért ebben a részlegben vagytok? Áhh már értem biztos eltévedtetek a Librium kicsavarodott tere miatt. – Igen, biztos ez lehet a probléma, hisz halványlila gőzöm se volt, hogy mit mondott a térmágus, de, ha térről volt szó, akkor elképzelhető volt szavaiban az igazság. Itt nekem egyszerű volt a feladatom: bólogass, és fogd be a szád.
- Végül is, jó helyen lyukadtunk ki, mert nekem ez is kellett. Az Elbűvölő macskatörténetek. – Ó egek, ki az, aki ilyesmi olvasásával tölti drága szabadidejét? Mi lehet olyan érdekes macskákban?
- Nem emlékszem, hogy az rajta lenne a listánkon. Nekünk ebből a szekcióból egészen más könyv kell. De az is az állatokkal foglalkozik. – Szerintem nem csak állatokkal, hanem sok minden mással is kapcsolatban van az átkozott kötet.
- Esetleg még valami egyezés nincs? – Mindkettőnek a kezében volt a lista és azt nézték. Lehet, hogy lelki társára talált a tanár úr, aminek nem örültem volna. Hogy miért is, azt nem tudom, de valami okot biztos fogok találni. - Nálam még fent van a Veszélyes tájakon egy szál törölközőben. – Ezek a lehetetlen nevű szerzemények. Elvileg a cím összefoglalja egy mondatban a könyv tartalmát, vagy legalább is ötletet ad az olvasónak, hogy mégis mit fog benne találni. Ezek alapján eléggé fura kategóriába soroltam be ez a törülközős könyvet. Mégis, ki a halál akarna veszélyes tájakat felfedezni, ráadásul felkészületlenül? Ezek az írok... Gyorsan mondtam valami konstruktívat, amitől talán engem is észrevesznek.
- Érdekes. Akkor hogyan oldjuk meg ezt a fennálló problémát, professzor úr? Én már rég feladtam, hogy akármilyen logikát is lássak ezen a helyen. – Remélhetőleg ő még látja az igazat a homályban.
- Akkor már ketten vagyunk. – Mosolygott rám Cassidy. Kénytelen voltam egy kicsit elfordítani fejemet, hogy ne lehessen olyan könnyen látni a pírt az arcomon.
- Hát az lesz a legjobb, ha együtt dolgozunk. Úgy biztonságosabb. Nem hiszem, hogy Rufusnak feltűnne, hogy egy lány jön ki velünk egy fiú helyett. Ha mégis, könnyű kimagyarázni. Azt hiszem könyvek alapján fog fizetni és nem személyek alapján. – Minden bizonnyal ez a Rufus küldte be kedves társnőnket hozzánk, úgyhogy tudni fog róla, és manapság a munkaadókat nem érdekli, hogy hányszor változik meg a feladatot elvégzők száma és színe. Lényeg, hogy a megcsinálják, amiért el lettek küldve.
- Részemről rendben. – A lány vagy rájött, hogy nincs értelme vitatkozni, mert úgy is a könyvtáros úrnak lesz igaza, vagy megértette a logikát a sok maszlag mögött, és felfogta, mire készülünk. Remélem, persze, nem számít arra, hogy halálig védelmezzük; nem tudok egyszerre hatvan felé figyelni, és, ha egyszerre hatvanan támadnak meg, akkor sajnos kénytelen lesz saját biztonságával törődni, mert, hogy én nem fogok, az is biztos.
- Számomra is! – A kutyának megint csak meg kellett szólalnia. - De előbb... Cassy, kérek csokit! – Hm? Milyen hosszú pórázon tartják a kis törpét. A gazdi nem volt szőrös szívű, adott hát neki; legalább addig is csöndben van.. - Köszönöm – Azzal elhallgatott, sajnos, nem örökre. Félreértés ne essék, nem akarom, hogy feldobja a lábait, csak a feladat végrehajtása erejéig csináljon valami mást a szájával.
- Induljunk, hát. Csak ön után professzor úr. – Hajtottam meg magam Adelus előtt, aki még mindig a listát böngészte, és azon morfondírozott, hogy melyik polc van közelebb. Megpróbáltam nem megérteni.

Az alaktalan szellemlény egyre csak közeledett felénk, miközben fura sóhajszerű hangokat hallatott. Mellettem Szerencsevadász harciasan előrelépett felkészülve a küzdelemre. Ám mielőtt bevethette volna valamelyik erős földvarázslatát, egy pillanatra rémisztő csönd ereszkedett le ránk, és a távolban hangos, dördülő zaj hallatszott, amit hatalmas robajlás követett. A dübörgő hang egyre hangosabb lett, ráadásul úgy tűnt egyenesen felénk közeledik, pár könyv ezt a pillanatot választotta a menekülésre és papírsuhogás kíséretében szárnyra keltek. A mítosz is megállt, mintha őt is megbabonázta volna a könyvtár csendjét, és rendjét felborító esemény. Aztán hirtelen megéreztem mit történik.
Valami rendkívüli erő, feldöntött egy könyvespolcot, amit szintén feldöntött egy másikat, és az egész folyamat megállíthatatlanul végigdübörgött egyenesen felénk. A föld remegni kezdett, majd a mítosz fölé tornyosuló gigantikus polc lassan dőlni kezdett, majd gyorsulva hatalmas robajjal a padlónak csapódott. Ösztönösen félrefordultam a felcsapó évszázados por, és a szerteszét repülő szilánkok elől. Hatalmas szerencsénkre, a mi polcaink a helyükön maradtak, ugyanis az egy polcsorral arrébb lévő szakasz dőlt össze. Pontosan az ahol a ránk rontó lény is ácsorgott.
Köhögve fordultam a hatalmas fadarabok és könyvek alkotta halom felé, ahol már kezdett eloszlani a katasztrófa által felkavart por. Ez volt az a pillant, amikor három segítőnk kiáltozva, hátra sem nézve kereket oldott. Még pár pillanatig éreztem őket, aztán kiértek a Space Magic hatósugarából.
- Nos, így is meg lehet oldani a problémát. - Jegyezte meg Strago, akit mintha egyáltalán nem viselt volna meg az iménti katakizma. De abban igaza volt, hogy a mítosz, vagy ami maradt belőle immár több száz könyv, és némi polcmaradék alatt fekszik.
- Ez meg..köh.. Mi a fene volt? – tettem fel a kérdést, és óvatosan a könyvdomb felé mentem. Ilyen polclavináról még csak nem is hallottam. És nem igazán akartam belegondolni, hogy vajon mi okozhatott ilyen látványos felfordulást.
- Ti meg kik vagytok? – kérdezte tőlünk egy kedves leányhang. Mindketten a hang gazdája felé fordultunk, aki épp akkor mászott át a mítoszt maga alá temető könyvhalmon.
- Te?! Itt?! – Nézett rám tágra nyílt szemekkel a Fairy Tail tündéri szépségű mágusa Cassidy Angel. Egyből tudtam, hogy ki állhat az iménti pusztítás mögött, és nosztalgiázva elmosolyodtam.
- Cassy, Cassy, ismered őket? – kiabálta a lány karjaiból egy kicsi fehér kutya, ami bizonyára a kristálymágus lány familliársa lehetett.
- Nem... öm... csak az egyiküket. - Válaszolt neki, majd rám nézett és hozzátette - Fogjuk rá.
- Cassy? Te? Itt? – kérdeztem tőle vigyorogva. Nagyon meglepett, hogy itt találom a csoki imádó, hirtelen haragú lányt.
- Ismered? Mily meglepő. – Jegyezte meg szarkazmustól és irigységtől csöpögő hangon Szerencsevadász. Ám most még ő sem tudta elrontani az örömömet, hogy ismét találkoztam azzal a mágussal, akivel egy nyavalyás csoki miatt egész magnoiát felforgattuk.
- A... Adelus! Ti meg mit kerestek itt? – Kérdezte tőlük érdeklődve.
- Strago, hadd mutassam be a bájos Cassidy Angelt. A Fairy Tail lenyűgöző erejű kristálymágusát. – mutattam be Cassyt Szerencsevadásznak. - A kis állatkához eddig még nem volt szerencsém.
- Ő itt Hope. Nem olyan rég kelt ki. – mutatta be a kedvencét, miközben megsimogatta a kis állatot. Szóval helyesen feltételeztem, hogy a kutyus a lány familliársa. Közönséges kutya, vagy inkább farkas nem kell ki tojásból. - Ha jót akartok, ne gyertek a közelébe, kicsi még, és mindenbe beleharap, ami elég közel kerül hozzá. Kíváncsi.
A kis állat boldogan csóválta a farkát, és szinte kihívóan nézett ránk, várva, minket is megkóstolhasson. Úgy döntöttem, hogy ezt inkább kihagyom, és Szerencsevadász is hasonló véleményen lehetett, mert csak egy pillantást vesztegetett familliársa és simogatás helyett előrelépett és ő is bemutatkozott.
- Tiszteletem, Cassidy Angel. Strago Rhelm, szolgálatára. – Hajtottam meg magát előtte. Ezen eléggé elcsodálkoztam. Még sose láttam Stragot ennyire udvariasan viselkedni. És az a meghajlás, akár egy nemes.
- Részem... vagyis részünkről a szerencse. – Mondta mosolyogva Cassy.
- A kérdésedre válaszolva, megbízást teljesítünk. – tértem vissza a lány kérdésére, ami átmenetileg háttérbe szorult a bemutatkozás miatt. - Olvastunk egy felhívást a céheinknél és elvállatuk. Rufusnak kell könyveket előkeríteni.
- Ó, én is ez ügyben jöttem. – Lelkendezett Cassy. Láthatóan örült, hogy ugyanaz a feladatunk. Vidám mosolya, és optimizmusa miatt arra kellett következtettem, hogy ő legfeljebb csak pár órája ehet itt. Még nem volt szerencséje a Librimum ,,csodáihoz”.
- És ezt a könyvtárrengést te okoztad? – Kérdeztem a romhalmazra mutatva.
- Hááát... fogalmam sincs. elemeltem ezt mutatott fel egy könyvet, aminek öreg borítóján valami macskaféle terpeszkedett, és mint a dominó, dőlt az egész.
- Nem hazudtolod meg a céhed hírnevét. Csak ti vagytok képesek ilyen pusztításra. – Jegyeztem meg mosolyogva, és eszembe jutott, hogyan forgatta fel ez a szépséges lány a magnoliai piacteret, és hogyan menekültünk közösen a feldühödött cukrász eladó elől. Azóta nem mertem elmenni a város piacára, és abba az utcába ahol az a bizonyos bolt volt.
- Ez megeshet. – felelte kuncogva. Úgy tűnt, mintha elégedett lenne a felfordulással, amit korábban okozott.
- Cassy, Cassy! Megrághatom őket? – szólt közbe a kis állta, hogy némi figyelmet követlejen a gazdájától.
- Dehogy! Moderáld magad. Vadállat. – Csitította szeretetteljesen kedvencét. Tisztára mintha Tabuchit látnám a macskájával, vagy Ranet a saját familliársával. Én magam nem rajongtam túlságosan a mágusok körül kotnyeleskedő állatokért, de annak örültem, hogy Cassynek ilyen aranyos, és minden bizonnyal hűséges társ jutott.
- Nos, miben segíthetünk kisasszony?- Kérdezte Strago, miután vetett egy barátságtalan pillantást a kis fehér kutyára.
- Lenne pár könyv, amit fel kell kutatnom... eddig csak egy van meg.
- Nekünk is. A Necroliticum Liberium Falvum. Most egy még hosszabb című könyvet keresünk.
- Ha gondolja a kisasszony, segíthet nekünk. – Ajánlotta fel Strago Addig is gyorsabban haladunk.
- Cassy, Cassy! Nem kell nekünk is a Nectrocitilum Radír Pagiratim Fulvara? – Kérdezte a kis állat, heves farkcsóválás közepette. Láthatóan örült neki hogy ki tudott mondani egy ilyen bonyolult és hosszú nevet, még úgy is hogy nem volt pontos.
- A nevet megint elrontottad. De igen, rajta van a listán. - simogatta meg kedveskedve Hope-ot Cassy.
- Furcsa állatja van önnek. - Jegyezte meg Strago, magázva Cassyt. Jó hangosan felszisszentem és léptem egyet hátra, hogy kikerüljek egy esetleges kristályvarázslat útjából, ami Szerencsevadászt célozná. Saját káromon tanultam meg, hogy Cassy nem szereti ha magázzák. Ám a lány egyelőre nem kapta fel a vizet, amit mindenképpen jó jelnek véltem. Egyébként nemigen értettem mi furcsát lát a földmágus egy beszélő familliársban. Szerintem a kutya és macskafélék még a leghétköznapibbak közé tartoznak. - Remélem nem fog kíváncsisága keresetlen bajokat hozni fejünkre.
A kíváncsisága aligha. Nem hittem, hogy Cassy ezen a helyen kiengedné a kis szőrgolyót a kezéből, és egy ilyen korú familliárs legfeljebb akkor tud bajt keverni ha szabadon garázdálkodhat. És különben is, itt akkor se nehéz veszélybe keveredni ha egy helyben áll az ember.
- Ha kérhetem, tegezz. - szólt Cassy kissé vészjósoló hangon - Idősebbnek nézel ki nálam.
- Öhm, értem. Csak nem ismerlek annyira, hogy biztonságosan megengedhessem ezt magamnak. – Mentegetőzött Strago. Éreztem ha tovább udvariaskodik annak nem lesz jó vége. Én is megbántam mikor első találkozásunkkor udvariasan próbáltam viselkedni Cassyvel. Szerencsére mára nem maradt semmi nyoma annak a széknek, amit dühében régen a hátamnak vágott.
- Nektek is az a könyv kell? -szóltam közbe csevegőnek szánt hangon, hogy megszüntessem a kissé feszültté váló légkört - Akkor miért ebben a részlegben vagytok? Áhh már értem biztos eltévedtetek a Librium kicsavarodott tere miatt. - álltam elő egy lehetséges magyarázattal.
- Végül is, jó helyen lyukadtunk ki, mert nekem ez is kellett. Az Elbűvölő macskatörténetek. - mutatta meg ismét a könyvet.
Milyen történetek? Ennek meg mi köze a mágiához? Zavartan pislantottam le a saját listánkra de nem szerepelt benne. Bár volt pár cím amik mellett ez a macskás teljesen normálisnak tűnt. Mégis kinek kellhetnek ezek a könyvek?
- Nem emlékszem, hogy az rajta lenne a listánkon. Nekünk ebből a szekcióból egészen más könyv kell. De az is az állatokkal foglalkozik.
- Esetleg még valami egyezés nincs? – Kérdezte Cassy buzgón olvasva a saját listáját. - Nálam még fent van a Veszélyes tájakon egy szál törölközőben.
A cím hallatán felnevettem. Ez igen egy újabb érthetetlen című könyv. Már azon voltam, hogy valami hasonlóan ostoba hangzású címet olvasok fel a saját listánkról, amikor Szerencsevadász közbeszólt.
- Érdekes. Akkor hogyan oldjuk meg ezt a fennálló problémát, professzor úr? -fordult felém a szokásos cinikus hangon Szerencsevadász - Én már rég feladtam, hogy akármilyen logikát is lássak ezen a helyen.
- Akkor már ketten vagyunk. – Mosolygott rá Cassidy.
Pedig van itt azért valami logika. A mágikus anomáliák se csak úgy véletlenül alakulnak ki a könyvtárban, és a tér se összevissza csavarodik ki, minden látszat ellenére. Ám most nem akartam eltérni a beszédtémánktól.
- Hát az lesz a legjobb, ha együtt dolgozunk. - bólinottam rá Strago ajánlatára, és örültem, hogy Caddynek sincs ellenére a dolog. - Úgy biztonságosabb. Nem hiszem, hogy Rufusnak feltűnne, hogy egy lány jön ki velünk egy fiú helyett. Ha mégis, könnyű kimagyarázni. Azt hiszem könyvek alapján fog fizetni és nem személyek alapján.
- Részemről rendben.
- Számomra is! – szólt közbe Hope is, nehogy kimaradjon valamiből. - De előbb... Cassy, kérek csokit! – A csoki imádó Cassy tökéletes társat talált magának. Egy csoki imádó kutyát. Alány tört egy darabot a magával hozott sötét színű édességből, és a kutyának adta. - Köszönöm . -rágcsálta a kis állat boldogan.
- Induljunk, hát. Csak ön után professzor úr.
- Valóban az lenne a legbölcsebb. Érzem, hogy a mi polcunk mögött egy falka éhes iratmegsemmisítő közeledik. Nem lenne jó ha minket is könyvnek, vagy papírnak néznének.

Szabályosan kiugrottam az épületből, és magamhoz ölelve Hope-ot gurultam párat a földön. Az épület nagy robajjal dőlt össze a polc alatt, és egy igazi dominó indult meg a könyvespolcok között… sorban dőltek el egymás után.
Úgy öleltem magamhoz a bébit, hogy csoda, hogy meg nem fulladt. Behunytam a szemem, és köhögtem a felszálló portól. Végül négy polc után abbamaradt recsegés-ropogás. Szerencsére az ezt követő állvány már túl messze volt.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy lazítottam a pici szorongatásán, de ezt követően ismét fulladoztam egy jó sort. Meglepődve hallottam meg, hogy mások is vannak a közelben – legalábbis nem én voltam az egyetlen köhögő.
Miközben a kép lassan tisztulni kezdett, szemrevételeztem a társaságot. Először csak a beszélgetést hallottam, ami csupán számomra összefolyt szavakból állt.
- Ti meg kik vagytok? - kérdeztem, majd végül két alak rajzolódott ki előttem… az egyikük pedig rettenetesen ismerős volt.
Döbbenten pislogtam párat, majd előre böktem.
- Te?! Itt?! - hitetlenkedtem kétszeresére tágult szemekkel.
Azt sem hittem volna, hogy az életben valaha összefutok ezzel a sráccal újra, nem, hogy éppen a könyvtárban…
- Cassy, Cassy, ismered őket? - tudakolta Hope, ahogy a farkát csóválva, kíváncsian pillantott fel rám.
- Nem... öm... csak az egyiküket. Fogjuk rá. – feleltem kissé bizonytalanul, ahogy igyekeztem legyűrni a döbbenetet.
- Cassy? Te? Itt? – vágott hozzám hasonlóan meglepett arcot a célszemély.
- Ismered? Mily meglepő. – szólt közbe a mellette álló férfi, akihez még nem volt szerencsém korábban.
- A... Adelus! Ti meg mit kerestek itt? – faggatóztam még mindig kissé meglepett pislogásokkal, mikor végre beugrott a srác neve.
- Strago, hadd mutassam be a bájos Cassidy Angelt. A Fairy Tail lenyűgöző erejű kristálymágusát. A kis állatkához eddig még nem volt szerencsém. – mutatott be minket egymásnak a mágus, mire kedvesen intettem egyet az idegennek.
- Ő itt Hope. Nem olyan rég kelt ki – tájékoztattam őket, miközben a törpe fejét kezdtem simogatni. - Ha jót akartok, ne gyertek a közelébe, kicsi még, és mindenbe beleharap, ami elég közel kerül hozzá. Kíváncsi. – tájékoztattam őket a veszélyekről is, egy kissé szégyenkezve.
Nem tudtam pontosan, hogy kéne meggátolnom a kis szőrmókot abban, hogy mindenkibe és mindenbe belekóstoljon. Próbáltam már azzal is, hogy néha az orrára csapok, de azután, olyan gyönyörűen néz rám, hogy nem tudok haragudni rá.
- Tiszteletem, Cassidy Angel. Strago Rhelm, szolgálatára – hajolt meg a másik férfi úriember módra.
Kedvesnek tűnt, de azért nem mertem volna elkiabálni. Nem éreztem úgy, hogy bármi rossz szándék sütött volna belőle… az biztos, hogy nem fogok csak azért belekötni vagy piszkálni őt, hogy ne unatkozzak. Amennyiben nem fog tegezni, nem leszek vele rosszban – remélem…
- Részem... vagyis részünkről a szerencse. – javítottam ki magam töretlen mosollyal.
- A kérdésedre válaszolva, megbízást teljesítünk. Olvastunk egy felhívást a céheinknél és elvállatuk. Rufusnak kell könyveket előkeríteni. – magyarázta a helyzetet Adelus, mire kicsit döbbenten kerekedtek ki a szemeim.
~ Mi a… ők is?
- Ó, én is ez ügyben jöttem – feleltem, ahogy megint mosoly kúszott a számra.
Hm… gondolom őket is olyan szépen átvágták, mint engem. Még mindig kicsit paprikás hangulatban érzem magam, ha belegondolok, milyen szívatás áldozata lettem, de ha már itt vagyok, elvégzem a feladatot és elviselem.
- És ezt a könyvtárrengést te okoztad?
Durr. Na, erre mit feleljek? Végül is, én emeltem el a könyvet… de hogy ettől miért kellett összeomlania ennek az egész helynek, arról fogalmam sincs.
- Hááát... fogalmam sincs – ismertem el. - Elemeltem ezt – mutattam fel a kezemben lévő könyvet. -, és mint a dominó, dőlt az egész.
Szerencsére nem úgy tűnt, hogy bele fognak kötni ebbe a válaszba. Ha meg is tették volna, semmi mást nem tudtam volna mondani.
- Nem hazudtolod meg a céhed hírnevét. Csak ti vagytok képesek ilyen pusztításra. – jegyezte meg mosolyogva Adelus, mire csak felkuncogtam.
- Ez megeshet - feleltem továbbra is minden rosszallás nélkül.
- Cassy, Cassy! Megrághatom őket? – érdeklődött Hope, mire rosszallóan pillantottam le rá.
- Dehogy! Moderáld magad. Vadállat – szidtam meg egy kicsit, de hangom csak annyira volt erőteljes, amennyire szükség volt rá.
Bár az tény, hogy a közben ejtett mosoly valószínűleg tönkretette még ezt a rosszallást is.
- Nos, miben segíthetünk kisasszony? – kérdezte Sat… ~ Nem is… áh, megvan! Strago.
Ha továbbra is „kisasszony”-ozni fog, akkor nem biztos, hogy ilyen nyugodt maradok…
- Lenne pár könyv, amit fel kell kutatnom... eddig csak egy van meg. – válaszoltam, bár egy nagyon kicsi rosszallás már csengett a hangomban.
- Nekünk is. A Necroliticum Liberium Falvum. Most egy még hosszabb című könyvet keresünk - mondta Adelus, mire összenéztem Hope-pal.
- Ha gondolja a kisasszony, segíthet nekünk. Addig is gyorsabban haladunk. – ajánlotta Strago, azonban válaszomat megelőzve Hope kommentálta a helyzetet.
- Cassy, Cassy! – lelkendezett a picike. - Nem kell nekünk is a Nectrocitilum Radír Pagiratim Fulvara?
Elnevettem magam.
- A nevet megint elrontottad. De igen, rajta van a listán – simítottam végig a fején.
- Furcsa állatja van önnek. Remélem nem fog kíváncsisága keresetlen bajokat hozni fejünkre – fűzte hozzá a férfi, mire elég rosszallóan húztam össze a szemöldököm.
Ennek két oka is volt. Első: Hope gyanúsítása azzal, hogy bajt hozhat ránk. Az egy dolog, hogy igaz… de… na. Rajtam kívül csak senki ne gyanúsítgassa őt. A második: tegezett. Már megint tegezett…
Adelus szemmel láthatóan emlékezett még arra, milyen balhé lett belőle, mikor letegezett jó múltkor, ugyanis szisszenve hátralépett egyet, védekezésre készen. Mivel azonban Hope is itt volt, erőt vettem magamon, hogy ne rendezzek nagy jelenetet.
- Ha kérhetem, tegezz. Idősebbnek nézel ki nálam. – kértem kissé vészjósló hangnemben.
- Öhm, értem. Csak nem ismerlek annyira, hogy biztonságosan megengedhessem ezt magamnak – mentegetőzött, mire csupán sóhajtottam egy kisebbet.
- Nektek is az a könyv kell? Akkor miért ebben a részlegben vagytok? Áhh már értem biztos eltévedtetek a Librium kicsavarodott tere miatt.
~ Ööö… - a kérdőjelek csak úgy cikázhattak a fejem körül. color=MediumTurquoise]~ Aha, biztosan… ha ő mondja… igazából lila gőzöm, nem volt arról, miről hadovál. [/color]
- Végül is, jó helyen lyukadtunk ki, mert nekem ez is kellett. Az Elbűvölő macskatörténetek – válaszoltam, végül mégsem kifejtve, hogy mennyire nem esett le a korábbi mondatának a tartalma.
- Nem emlékszem, hogy az rajta lenne a listánkon. Nekünk ebből a szekcióból egészen más könyv kell. De az is az állatokkal foglalkozik. – jegyezte meg Adelus, mire előkotortam a listámat a zsebemből.
- Esetleg még valami egyezés nincs? – faggatóztam, ahogy mindketten a listákat szemléltük. - Nálam még fent van a Veszélyes tájakon egy szál törölközőben – Hope a mondandóm közben megint olyan fejet vágott, mint aki elképzel egy embert törölközőben, mondjuk a dzsungelben.
- Érdekes. Akkor hogyan oldjuk meg ezt a fennálló problémát, professzor úr? Én már rég feladtam, hogy akármilyen logikát is lássak ezen a helyen. – Hm… ebben egyet kell értenem vele, pedig én vélhetőleg kevesebb ideje vagyok itt, mint ők.
- Akkor már ketten vagyunk – mosolyogtam rá, mire kicsit elfordította a fejét.
Erre csupán alig láthatóan megrántottam a vállaim.
- Hát az lesz a legjobb, ha együtt dolgozunk. Úgy biztonságosabb. Nem hiszem, hogy Rufusnak feltűnne, hogy egy lány jön ki velünk egy fiú helyett. Ha mégis, könnyű kimagyarázni. Azt hiszem könyvek alapján fog fizetni és nem személyek alapján.
- Részemről rendben. – bólintottam beleegyezően, Hope pedig csak megmozgatta a füleit.
- Számomra is! – kommentálta. - De előbb... Cassy, kérek csokit! – Megadóan felsóhajtottam, majd előhalásztam a zsebemből az édességet, és két kockát adtam a szájába. - Köszönöm – felelte, boldogan csámcsogva rajta.
- Induljunk, hát. Csak ön után professzor úr. – Hajolt meg Adelus előtt Strago, és egy kicsit kezdtem komolyan elgondolkodni azon, vajon tényleg ilyen jóindulatú és lovagias, vagy ez csak a felszín?

- Szerintem erre kell menni a Veszélyes biológiai fegyverek szekciójához, nem arra! - Szólalt meg emelt hangon Strago. Cassyvel egyszerre figyeltünk fel a három könyvtárlakóra, akik halk egyetértésben megpróbáltak elsunnyogni mellőlünk. - Őszintén, ha nem ismerném őket, azt mondanám, be vannak rezelve.
- Egyet kell értsek veled Szerencsevadász.- Mondtam sajnálkozva. Egészen mostanáig abban reménykedtem, hogy a három falubeli sokat fog nekünk segíteni. Különleges ismereteik sokat számíthattak volna ebben az elvadult könyvtárvadonban. Míg én a három kísérőnkön sajnálkoztam, egy falka iratmegsemmisítő kocogott a közelünkbe, és elkezdték felenni a papírlapokat, meg a földre került könyveket. A három könyvtárlakó megrettenve hátrált el tőlük. A szörnyetegek ugyanis elzárták a csendes visszavonulás útját. - Megpróbálok szót érteni velük. - Határoztam el magamat és odasiettem hozzájuk elkísérve őket a falatozó gépektől.
- Snuki, Pici..őő Pali figyeljetek. Én megértem, hogy féltek, de szerintem ti is jól tudjátok, hogy mi vár rátok ha hárman nekivágtok a könyvtárnak.
- Életben maradunk - vágta rá Snuki. - Persze jobb lett volna ha maradok a faluban. Nagyon nem önként vállalkoztam erre a gyakorlatra. A záróvizsgámra kéne tanulnom. Nélkülem az egész törzs meg fog bukni bölcsességem és korrepetálás híján.
- És mi volt az a nagy törzsi rituálé a hatalmas könyvetekkel? - szúrtam közbe a kérdést. Snuki mintha egy kissé zavarba jött volna. - Maradjatok velünk. Cassy, és Strago erős varázslók. Én pedig meg tudom őrizni a tájékozódó képességemet ezen a helyen is. Megtaláljuk a módját, hogy a törzsetekkel együtt kijussatok a könyvtárból.
Szavaim elgondolkodtatták a három könyvtárlakót. Snuki továbbra is kételkedő arcot vágott, ám a másik kettő mintha kissé összeszedte volna magát. Visszamentünk a többiekhez, jó távol az iratmegsemmisítőktől.
- Cassy, hadd mutassam be a könyvtár...őőő lakosait. Közösségük úgy döntött, hogy elkísérnek minket, mert őő hitük szerint csak így szabadulhatnak ki a könyvtár fogságából. - Magyaráztam el Cassynek a helyzetet, aki csak bólintott jelezve, hogy eddig tud követni. Kis familiárisa érdeklődve figyelte a három benszülöttet. Bizonyára az járt a fejében vajon milyen ízük lehet.
-A hölgy Pali, mellette áll Snuki a falu bölcse, és Végül Sátán Pici - mutattam őket Casynek.
- Öm.... örvendek? - Cassy üdvözlése inkább hallatszott zavart kérdésnek, mint formális köszönésnek.
- Cassy, mik ezek a...- kotyogott volna közbe a fehér kutya, de a gazdája finoman rácsapott a szájára elhallgattatva a szószátyár kisállatot.
- Uraim, csak ön utánuk, mi nem tudjuk az utat, és ha előbb elvezetnek úti célunkhoz, előbb szabadulnak. - intett Strago, kiadva az utasítást az indulásra. Snuki lopva barátságtalan pillantást vetett a földmágusra, de sem ő, sem a társai nem szóltak semmit.
Arra indultunk tovább, amerről Cassy is jött. Megmásztuk a könyvkupacot, és térkép útmutatása alapján elindultunk abba az irányba, ahol a minket érdeklő állatos könyv rejtőzött.
Ahogy haladtunk a hatalmas polcok között úgy vált egyre érdekesebbé az itteni élővilág. Életnagyságú origami papír állatok mászkáltak a polcok közötti folyosókon. Könyvek repkedtek felettünk, és időről időre hatalmas tezosaurusok vonultak el a miénkkel párhuzamos folyosókon.
Látszott hogy itt már rég járt élő emberi lény. A falakat és a polcokat pókhálók borították, és pár régi könyv penészesen ücsörgött a helyén.
Most Sátán Pici járt az élen, mint kiderült nagyon is értett a könyvtárban való közlekedéshez. Elhullajtott papírgalacsinokat kóstolgatott, és a polcokon növő penészből meglehetősen pontosan képes volt megállapítani, hogy merre kell továbbmentünk.
- Biztos finom lehet, bár mintha az könyvürülék lenne, kétlem, hogy táplálkozás-élettani szempontból jó lenne. - Jegyezte meg Szerencsevadász, mikor Pici az elő alkalommal kóstolt meg némi tezosaurus galacsint. Cassy látványosan elfintorodott a könyvtárlakó szájában ropogó papír zajára, és nem szólt semmit. Engem nem nagyon viselt meg Pici nyomkövetés módszere. Elvégre az csak egy darab papírfecni volt. Láttam már ettől sokkal borzalmasabb dolgokat is sajnos.
Amíg fővadász könyvtárlakó vezetett minket nekem csak annyi volt a dolgom, hogy ellenőrizzem az útvonalat Cassy mágikus térképén.
Időről-időre megálltam a polcok között, szemügyre véve a könyveket. Bár tudtam, hogy egy alapvetően élővilágról szóló könyveket tömörítő szekcióban elenyésző az esélye, hogy rúnákkal foglalkozó könyvet találjak. Még akkor is ha a Librium Fiore legnagyobb és legmágikusabb könyvtára.
Találtam egy többféle bőrbe kötött könyvet az alakváltó mágusok állatformáiról. Egy másik polcon macskaként fújt rám egy másik könyv. Nem sokkal odébb, mikor kihoztam a helyéről egy könyvet orrfacsaró rothadó banánszag csapta meg az orrom. Úgy látszik megtaláltam a könyvtáros egyik évekkel ezelőtt elrejtett banánadagját, gondoltam. Ép visszacsúsztattam volna a könyvet, amikor a könyvek mögötti sötét zugban mozgásra lettem figyelmes.
Nem hittem a szememnek, mikor egy apró fekete kaszát szorongató, mozgó patkánycsontvázat láttam, ami egy frissnek tűnő rágcsálótetem mellett ácsorog.
- CINN?
Hitetlenkedve meresztettem a szemem, ám a következő pillanatban fura jelenés már el is tűnt. Csak a tetem marat hátra. Zavartan tettem vissza könyvet. Társaim kérdőn néztek rám, de én intettem nekik, hogy menjünk tovább. Úgy tűnik már hallucinálok is, gondoltam. Nem az nem lehet, biztos valami könyvből kiszivárgó mágikus energiából született jelenségnek lehettem a szemtanúja az előbb.
Elég sokat haladtunk a könyvtár végeérhetetlen labirintusában, mikor Picivel végre megálltunk egy olyan folyosó előtt, amin egy polccal végződött, egyfajta zsákutcát alkotva.
- A Könyvtáros térképe pontos. - jegyeztem meg elégedetten - Annak ellenére, hogy egy Gorilla, és mindent telehagy banánhéjakkal, a munkáját jól végzi. Itt lesz valahol az a két könyv amit keresünk. Az állatos is, meg a törülközős is. Nézzünk körül - javasoltam - Ez a térkép itt igazi kincs. Folyamatosan változik, és mintha tudná mit keresünk.
Kis csapatunk nekilátott alaposan átfésülni a polcokat, és pár perc alapos kutakodásnak meg is lett az eredménye. Cassy találta meg az állatokkal foglalkozó hosszú című bestiáriumot. Sátán Pici pedig a fura című törülközős könyvet.
- Hohó, úgy látszik azt elfelejtette említeni, hogy a helyi véderő erősen ellenezni fogja belépésünket. - mutatott Strago mögénk. Egyszerre fordulunk meg és mind láthattuk, ahogy egy újabb klisészörny jelent meg szinte a semmiből. Miközben alakja egyre emberibb lett, egy felirat jelent meg előtte lebegő rúnákból: "Idióta Főellenség"
- Találó névválasztás. - Jegyezte meg Szerencsevadász.
- Még egy? Na ne már!!! - kiáltottam fel elkeseredetten. Közelemben Snuki válogatott archaikus szitkokat morgott gyors egymásutánban. Pali, és Pici pedig megpróbált egybeolvadni a legközelebbi polccal, hátha így elkerülhetik a rém haragját.
- Fogalmam sincs miről van szó, de gondolom harc lesz – szólalt meg Cassy. Látszott rajta, hogy már előre örül a bunyónak, még akkor is, ha valami fura mágikus rémmel kell szembenéznie.
- Nem akarod ráborítani a szekrényt? - Fordult javaslatával a földmágus Cassy felé. - Csináld azt, amit legutóbb, és hátha szerencsénk lesz.
- Legutóbb csak elemeltem a könyvet... nem szándékos volt – Szabadkozott a Fairy Tail tüneménye.
- Csak próbáld meg, hátha. - unszolta ismét Strago
- Csak javíthat a helyzetünkön – biztattam én is. Épp elég bizarr és ijesztő volt az első ilyen klisé rém ahhoz, hogy ne siessek megküzdeni a következővel.
- De mit csináljak? - kérdezte Cassy tanácstalanul, és kutyáját ölelgetve a közeli polcokat fürkészte.
- A fenébe - Káromkodtam, mikor a ködszerű szellem elnyerte végleges formáját, a tér több helyen hullámokat vetett és újabb alakok jelentek meg, pontosan felettünk, a könyvespolcok tetején. puskákkal a kezükben.
Vezérük elegáns öltönyt viselt, ami csak úgy ragyogott a különféle arany díszítésektől. Fején túlméretés cilindert viselt, kezében pedig fekete botot tartott, aminek a fogantyúja valamiféle madarat ábrázolt. Talán hollót, tippeltem, mikor a polcokon egyre több fekete madár jelent meg, minket figyelve.
- Hahahaha, naív halandók, nem is tudjátok, mennyire vártam már, hogy megjöjjetek. Most már semmi sem állhat hatalmasságom útjába, világok fognak összecsuklani, birodalmak fognak porrá lenni előttem, szabadok vagyunk, köszönjétek ezeknek a tökkelütötteknek, már akinek, van. - tette hozzá - Szolgák, ideje indulni. A kapuk tárva-nyitva előttünk, az út vár ránk, rá kell lépni, és máris olyan helyekre visz minket, melyek csak arra várnak, hogy leigázzuk.
A főnök vad kacagásban tört ki és intésére a hollók egyszerre emelkedtek a magasba és dühös rajként vetették ránk magukat.
Úgy éreztem mintha a világ fordult volna egyet körülöttem, a tér mintha darabokra szakadt volna, és ezer irányba repülne szét. A madarak, a sok mozgás. Kínomban a fejemhez kaptam és összerogytam, teljesen kiszolgáltatva a madarak dühének.
- Túl sok, Túl sok – motyogtam magam elé.
Szerencsére nem ájultam el, és a fájdalom ködén át láttam mi történik a társaimmal.
- A francba ezekbe a dögökbe! - Kiabálta Cassy, és csillogó kristálypajzsot varázsolt az egyik karjára, miközben a másikban a könyvet tartotta. Hope pedig a lány táskájában keresett menedéket. - Hogy a ló rúgná ki a májatokat, komposztáló dögök! - Kiabálta Strago és kőkesztyűivel igyekezett távol tartani az éles csőrű madarakat.
Közben pár holló vadul lecsapott és sikeresen elragadták a fura törülközős könyvet a könyvtárlakótól. Két társa, Snuki, és Pali, sikoltozva próbáltak védekezni a vad repülő lények ellen.
Az egyik puskás csatlós rátámadt Cassyre. Legszívesebben egy nyomásbombával küldtem volna meg a rémlényt, de már a gondolat is fokozta a fejemet szétszakító fájdalmat.
Tehetetlenül figyeltem ahogy a kristálymágus lány kénytelen megvédeni magát, pajzsával tartva távol az ellenfelét, majd váratlanul a pajzsát ledobva egy kristálykardot idézett meg amit belehajított a túl közel merészkedő tolvajba, ami szinte azonnal szétoszlott, mintha füstből lett volna. Én tudtam jól, hogy ezek a lények nem füstből vannak, hanem alakot öltött gondolatokból és szavakból.
- Miféle emberek ezek? - kérdezte ijedten Cassy figyelve az elpárolgó lényt. - Én..én Megöltem őt! - Kiáltott fel növekvő pánikkal a hangjában.
- Nem Cassy, ezek nem valódi emberek, csupán...csupán a könyvekben lévő szavak megtestesülése. Mind abból a forgószélszerű valamiből jött létre, amit korábban láttunk - kiáltottam oda sajgó fejjel a kristálymágus lánynak.
Másik oldalamon közben két puskás lény Stragora támadt rá.
- Na jó, elég legyen a jóból. - A földmágus vadul elkezdett mindenfelé sárlabdákat dobálni. A pontatlanul szór varázslatok sárral terítették be a polcokat, a könyveket, és azt akit eltaláltak. A főellenfél sikeresen kitért egy ilyen szutykos lövedék elől, de a Szerencsevadászra támadók ár nem voltak ilyen ügyesek. Mindkettőt kiütötte egy egy ilyen lövedék.
Igyekeztem leküzdeni a fájdalmat és visszaszerezni az uralmat megbolondult mágiám felett. Amint sikerült megszüntetnem a Space Magicet a fájdalom megszűnt.
- Pressure bomb. - A téranomália hatalmasat durrant, elriasztva a hollókat, amik méltatlankodva emelkedtek a levegőbe. Boldogan ugrottam talpra, ám ekkor telibe talált Strago egyik sárlabdája. Hanyatt vágódtam, és alaposan beütöttem a fejem. Csupa csillagot láttam mindenütt. Egy holló ugrált mellettem sárral teli szárnyakkal. Megpróbáltam felkelni, de a megszilárduló szutyok nem engedte.
- A francba már! Hope, minden oké veled? - Kérdezte Cassy aggódva a kutyájától. A lány visszavette a kezébe a pajzsát, és egyszerre igyekezett szemmel tartani a kisállatát és az ellenségeit is.
- Igen! - nyüszített a fehér familiáris. - De félek!
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! - próbálta nyugtatgatni Cassy Hope-ot..
- Elnézést kisasszony, ez nem személyes. - szólalt meg Cassy mögött egy hang. - Amennyiben nem tesz semmi hirtelen mozdulatot, és ideadja a könyvet, ígérem nem fogom megölni. Nem fizetne senki érte. - Mondta a a lány mögött álló fő gonosz, kést szegezve Cassy hátának.
Társunk nem akarta könnyen feladni és legnagyobb aggodalmamra eleresztette a füle mellett az ellenség utasítását.
- Nem adod? Ez így nem lesz jó. - mondta a fő gonosz, megjátszva, hogy összezavarodott Casy reakciójától. - Kénytelen leszek bántani téged. Vagy a kis kutyuskádat - intet a fejével mire az egyik csatlósa fenyegetően közelebb merészkedett. A többi fickó engem és a földmágust tartott sakkban. Biztos voltam benne, hogy képtelen lennék ennyi puska lövedéket eltéríteni. Együtt kell működünk ezekkel a rémlátomásokkal.
- Ne merészelje! - Találta meg a hangját Cassy, ijedten szorítva magához a familiárisát. - Ez zsarolás!
- Szerintem egy kicsit sokan vannak. Lehet, át kéne gondolni a taktikai hozzáállást az egészhez.
- Persze hogy az – felelte a főgonosz gonosz mosollyal - Nos válassz a könyv, ami a világuralomhoz kell, vagy lesz egy kicsi fehér mamuszom is a könyv mellé. Ha átadod a könyvet eltekintek a mamusztól – ajánlotta nagylelkűen.
- Hmm, mamusz, az általában jól melegíti a lábat, és hideg, téli estéken rendkívül kényelmes, főleg, a van egy égő kandalló, és egy könyv a kezünkben. Összeadjuk az egy meg egyet és egy kellemes estét kapunk. Már csak a gőzölgő tea hiányzik, lehetőleg zöld.
Szegény Cassy kétségbeesetten nézett rám tanácsot várva. A Szerencsevadászból a lehető legrosszabbkor kezdett dőlni a rá jellemző hülyeség.
- Add oda neki a könyvet Cassy! - mondtam neki amint a pillantásunk találkozott. - Ne engedd, hogy bántsa Hope--ot.- túlerőben vannak, És két könyv nem ér ennyit.
Még mindig kábának éreztem magam. Ha most harc törne ki nem sok hasznom lenne. Időt kell nyerünk. Szerencsére Strago is hasonló véleményen volt.
- Mit lehet tenni? Ők vannak többen. Legalább egyben kijutunk, és kifizethetjük a küldetés nem teljesítési díjat. Szerintem ez egy kihagyhatatlan ajánlat.
Cassy végül mindkettőnk megkönnyebbülésére dacosan átadta a könyvet.
- Köszönöm. - hálálkodott színpadian, villámsebesen eltüntette a kését és megemelte a kalapját. - kénytelen leszek másutt mamusz után nézni. De a világ meghódítása után könnyű lesz. Kötözzétek meg őket - utasította a csatlósait, akik kegyetlenül végrehajtották ezt a parancsot, és gúzsba kötöttek mindnyájunkat. Még a kis Hope-ot sem kímélték. Mikor végeztek a vezetőjük gúnyosan végignézett rajtunk és kacagva távozott a csatlósaival együtt. Amint kissé eltávolodtak egy könyvespolc csúszott be a folyosóra elzárva a kiutat. Majd legnagyobb megrökönyödésemre két polc lassan elkezdett felénk csúszni, hogy összeroppantson minket.
- Most kellene valami nagyon okosat kitalálni, ha nem akarjuk palacsintaként végezni, ami egy fenséges étel, de jelenesetben eléggé kellemetlen lehet számunkra.
- Valami mágia? Valaki?
- Megpróbálom – feleltem, és elkezdtem feszegetni a kötelékeimet, ám nekem kevés volt ehhez az erőm. Véresre horzsoltam a csuklóimat mégse bírtam kiszabadulni. Talán a nyomásbomba beválhat, villant belém az ötlet, és azonnal cselekedtem is. Két bombát is felrobbantottam, abban reménykedve, hogy a térhúzó hatása széttépi a köteleimet. Ám a bombák ereje engem és Stragot is magukkal rántottak, és mindkettőnket ide oda taszigáltak az egyre szűkülő börtönünkben.
- Ha valaki megégne előre is bocsánat – motyogta Cassy, és pár pillanattal később füstszag kezdett el terjengeni a levegőben. A fairy tail mágusa elkezdett ide oda mozogni, míg végül felcsaptak a lángok, és egy pillanat alatt elégették a köteleit. Amint kiszabadult, elengedte a familiárisát, és minket is.
- Arghhhhhhh. - A falak egyre közeledtek és szegény lány a nagy kapkodásban Strago kötelei mellett a kalózruháját is felgyújtotta. - Megint megérte felkelni ma. - morogta Szerencsevadász, miközben vizet idézett magára és eloltotta a lángokat.
- B-bocsánat – szabadkozott Cassy.
- Ki kell mászni innen de gyorsan. - Ám a többiek meg se mozdultak. Cassy Hope-ot ölelgette és kétségbeesetten ide oda forgolódott. - Fel kell másznod rajta. most, különben végünk! - azzal megragadtam a lány karját, és a mozdulatlan polc felé fordítottam.
- M- mászni? - motyogta Cassy, de nem tudta, hogyan is másszon meg egy könyvespolcot.
- Haj, haj, a professzor úr használja néha az eszét? - kérdezte Strago, majd néhány kőtüskét lőtt a polcba, egyfajta kőlétrát hozva létre. - Tessék, a gyorsaké a világ
A félelemtől valósággal felrepültünk a sziklatüskék mentén, kimenekülve a csapdából. Legutoljára a földmágus ugrott ki a keskeny aknává szűkült résből. Végül a két polc lassan egymáshoz ért, összeroppantva mindent ami közöttük volt.
Fáradtan sóhajtottam egyet és körbetekintettem. Lenyűgöző, álomszerű kép tárult a szemem elé. Végtelenbe nyúló polcrendszer tetejét láttam magam előtt. Mintha egy labirintus tetején álltunk volna. A távolban egyes polcok komor hegyekként emelkedtek ki a többi közül. Másutt meg fekete lyukak tátongtak. Felnézem és felettünk is polcok voltak csak éppen fejjel lefelé. Ahogy a szeme erőltettem itt-ott mozgást láttam a felettünk lévő fordított könyvtárban.
- Ott vannak! Még utolérhetjük őket – Kiabált Cassy, mire kénytelen voltam újra a küldetésünkre koncentrálni.
- HÉ, AZT HISZITEK, HOGY ENNYIVEL NYERTETEK? - Kiabált Strago is, és futásnak eredt, közben sárlabdákkal bombázva az ellenségeit. Cassy egy mágikus deszkát vett elő, és kis kedvencét fogva az egyik kezében a földmágus után indult. Amilyen gyorsan csak bírtam futottam utánuk, nyomomban a három ijedt könyvtárlakóval.
- Hogy jutunk le hozzájuk?
- Rájuk ugrunk, banzaiiii!!
Mielőtt bármit szólhattam, vagy tehettem volna Szerencsevadász levetette magát a 6 méter magas polcról. A menekülő ellenségek önkéntelenül is megálltak, az őrült mutatványát figyelve.
A földmágus egy pillanatig mintha úszott volna a levegőben. Kabátja mint valami szárny terült szét mögötte, majd akkora erővel csapódott be, hogy szerintem azt még az előcsarnokban is érezni lehetett. Öngyilkos ugrása három ellenfelet is szétoszlatott, ám most mozdulatlanul feküdt könyvtár berepedt kőpadlóján. Cassy villámsebesen lesuhant a mágikus deszkáján, de amikor leért szinte azonnal leugrott, vagy inkább leesett róla. A siklója pörögve telibe találta az egyik, Strago felé igyekvő ellenséget, aki látványosan elzuhant. A fairy tailes lányt nem kellett félteni. Gyakorlott csetlő-botló lévén azonnal talpra ugrott.
- Crytal Make: Sword and Shild – Kiáltotta, és a kezeit elborította a varázslata által alkotott kristály, ami egyik kezén pajzsot, a másikban kardot formázott. Hope ott ugatott Cassy mellett. A kis familiárs még élvezte is a nyaktörő mutatványt, amit a lány produkált. Szegény Cassy kénytelen volt megosztani a figyelmét az ellenfeleink és Hope között.
- Pressure Bomb – Intésemre egy téranomália robbant fel, időlegesen meghátrálásra kényszerítve az ellenséget. De ez nem volt elég. Itt fenn a polc tetején, alig tudtam segíteni Cassynek. Strago pedig még mindig csak feküdt a padlón. Miközben a Fairy tail heves vérű szépsége három fekete ruhás lényt is felaprított, én csak fent rohangáltam a polc tetején, mint a mérgezett egér. Valahogyan le kellett jutnom. Pillantásom Sátán Picire esett, akinek a táskájából, papírból sodort kötél lógott ki.
- Ide vele, de gyorsan! – rántottam ki a kötelet. - tartsátok meg erősen! Leereszkedem hozzájuk. - adtam a kötél végét a meglepett Pici, és Snuki kezébe. A két könyvtárlakó engedelmeskedett, és miközben erőlködéstől vöröslő fejjel tartották a kötelet, elkezdtem lefelé mászni a könyvespolcon.
- Strago jól vagy? – kérdezte Hallottam Cassy aggódó hangját. Megfordultam ereszkedés közben, és láttam amint a lány a hason fekvő földmágus fölé hajol, miközben Hope a nadrágját rágcsálja.
- Megvagyok, csak legközelebb mondjátok, hogy előbb gondolkodjak, utána ugráljak. És ha már itt vagytok, rajzoljátok körbe holttestem, hogy az utókor is tanuljon a jelen kreténségéből. - nyögött fel szellemeskedve a földmágus, és megpróbált feltápászkodni.
Az ellenfelek egymás mellett közeledtek feléjük, puskáikat lövésre készen tartva. Én megmarkoltam a kötelet, és azon lógva, megpróbáltam lendületet venni, egy ugráshoz. Mintha a falon futottam volna, úgy haladtam a polcon egyesen az ellenség felé.
- Áááhhh – Kiáltottam fel önkéntelenül mikor elrúgtam magam a polctól és a levegőbe ugrottam. Az alattam lévő puskás fickó túl későn reagált és én lábbal előre egyesen a fickónak csapódtam. Arra számítottam, hogy épp olyan érzés lesz, mintha igazi emberre ugrottam volna rá. Ehhez képest úgy jártam mint Strago: A fantázialény füstként foszlott szét én pedig cseppet sem elegánsan a padlónak csapódtam, fájdalom robban szét a jobb bokámban és azonnal elvágódtam.
Az eltűnt fickó mellett álló társa felém fordult, rám emelve a bajonettel kiegészített puskáját.
- Stone Spike – A kőtüske hang nélkül suhant keresztül rajta, apró rúnákká és könyvszagú füsté oszlatva szét a Főgonosz szolgáját.
- Lőjétek le őket ostobák! - kiáltotta a Főgonosz, aki már majdnem kiért egy nagyobb részre, ahonnan mi is jöttünk. Ott több út is találkozik, ha megelőz minket, sohasem tudjuk elkapni.
Míg én a fő gonosz szökésén aggódtam, a maradék szolgája ránk szegezte a puskáját, és egy teljes sortüzet lőttek ránk.
- Diversion – löktem előre kétségbeesetten mindkét kezemet, miközben igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat. A térmágia eltérítette a rám lőtt golyókat, amik mind a polcokba csapódtak.
- Eltaláltak Ade? - kérdezte aggódva Cassy. Hátrapillantottam, és megnyugodva láttam, hogy a lány, és Szerencsevadász a kiskutyával együtt egy megnövelt kristálypajzs mögött kerestek fedezéket.
- Nem – Feleltem neki. - De a Klisélény mindjárt meglép! - mutattam előre.
Strago felpattant, és előrerohant, nem tömörödve a sorfalat alkotó szolgákkal.
- Cassy, tisztítsuk meg az utat!
- Rendben. Lightning Bolt – Kiáltotta, és kezéből vakító villám vágódott az ellenségek sorfala felé. Én csak egy másodperccel maradtam le. -Pressure bomb!
A két varázslat elsöpörte az előttünk álló puskás lényeket. Strago átrohant, ott ahol az előbb még a klisé főgonosz szolgái álltak, és varázskör parázslott fel mellette. A három kőtüskét ívesen repítette előre, egyenesen a tolvaj emberalakú szellemlényt célozva. A Főgonosz sétapálcájából vékony kardot rántott elő, és villámgyors mozdulatokkal felaprította a felé repülő kőlövedékeket.
Az elegáns öltönyt viselő Főgonosz kényeskedve megigazította a ruháját, és színpadiasan meghajolt felénk. Levett egy könyvet a polcról, aminek a borítója valami négylábú állatot ábrázolt, és újra futásnak eredet, remélve, hogy egérutat nyerhet. Igyekeztünk megakadályozni, hogy meglépjen a könyvekkel, amiket tőlünk zsákmányolt. Strago és Cassy folyamatosan zaklatták a szolgáit, és a Főgonoszt támadóvarázslatokkal. Én végig mellettük rohanva igyekeztem eltéríteni a felénk lőtt lövedékeket, és Pressure bomb-okkal tartottam távol a hollókat. Ám minden igyekeztünk ellenére a Főgonosz kiért a központi részre, és megállt a középen tornyosuló hatalmas könyvhegy előtt. Maradék négy szolgáját ránk küldte egy kivételével aki a könyveket cipelte idáig, ő maga kinyitotta a legutóbbi zsákmányolt könyvet, ami felnyerített. Szinte már meg sem lepődtem, amikor egy jókora fekete ló ugrott ki a lapok közül felnyergelve, és állt meg engedelmesen a Főgonosz előtt, aki felpattant rá, és átvette a könyveket tartalmazó zsákot.
- És itt a vége nevetséges hajszátoknak. - vigyorgott ránk a könyvlény, és búcsút intett nekünk. - találkozunk ha már meghódítottam az egész világot – kacagott fel. Már épp készült indulni a lovával, amikor valami lövedék csapódott be fentről és a lova nyerítve felágaskodott. Felnéztem és láttam, hogy a három könyvtárlakó primitív fúvócsövekkel, és csúzlikkal vette tűz alá a látványos menekülésre készülő Főgonoszt.
Szerencsevadász nem késlekedett kihasználni az alkalmat és egy sárlövedékkel letapasztotta a ló lábát, ami kétségbeesetten felnyerített. Megidéztem egy presure bomb-ot közvetlenül a fickó mellé, és a felrobbanó anomália kirepítette a nyeregből. Cassy dühösen megindult a feltápászkodó lény felé. Kezében csikorogva jelent meg egy csillogó kristálykard.
- Senki sem bánthatja Hope-ot -szólalt meg vészjóslóan. Örültem, hogy nem rám nézett ilyen tekintettel. Az egyik szolga megpróbálta megállítani, de Cassy simán kettévágta. Strago azonnal mozdult, és kezelésbe vette a többi szolgát. A ló mellett ácsorgót én intéztem el egy jól elhelyezett nyomásbombával, miközben igyekeztem elállni a menekülést fontolgató Főellenség útját.
- Nem nyerhettek ellenem. Én leszek a világ ura. És te kis hölgy az első áldozatom. - Nevetett fel a Főgonosz, és csak a szerencsének köszönhette, hogy hárítani tudta az első csapást, ami Cassytől érkezett.
Vad kardpárbaj bontakozott ki előttünk. Cassy nem volt olyan jó vívó, mint a a könyvlény, de ami hiányzott neki technikában azt pótolta elszántsággal és haraggal. És persze nem fukarkodott a varázserejével sem. Tűzlabdákkal, és villámcsapásokkal nehezítette meg az ellenfele dolgát. Strago és én nem győztük kikerülni a célt tévesztett varázslatokat. Végül a lánynak sikerült leszorítani a Főgonosz kardját, és egy pillantra meg is érintette. Azonnal kristály kezdett el képződni a vékony pengén, használhatatlanná téve a fegyvert. A Klisészörny kardját elengedve hátraugrott, Cassy pedig utána. Markolatig tolta a kristálykardot ellenfele mellkasában. A szörny hanyatt zuhant, és amint a teste elérte a márványpadlót apró varázsjelekké, és betűkké robbant szét.

Hoppá, menekülünk, menekülünk? A három bennszülött kihasználta az alkalmat, hogy mi a megismerkedés szociális szálait rángatjuk, és megpróbáltak olajra lépni, ami, szerencsénkre, nem igazán jött össze nekik.
- Szerintem erre kell menni a Veszélyes biológiai fegyverek szekciójához, nem arra! Őszintén, ha nem ismerném őket, azt mondanám, be vannak rezelve. - Mondtam, kissé megjátszva a hitetlenkedőt. Tudtam, persze, hogy ezek már akkor fel akartak szívódni, amikor meg lettek erre a feladatra jelölve, de a sors, jelenesetben én, kegyetlenül visszatartottuk őket.
- Egyet kell értsek veled Szerencsevadász. - Nem az első meglepetés expedíciónk folyamán. Valamiért úgy tűnt, hogy a kedves térmágus idézőjeles szárnyai alá vette a három törzstagot, és szent céljául tűzte ki, hogy jó kapcsolatot kovácsoljon velük. Szerény véleményem azt súgta, eléggé veszett volt eme fejsze nyele, és, ha egyáltalán sikerül is összebarátkozni velük, semmi egyéb hasznunk nem származna belőle, hisz ők, minden bizonnyal itt maradnának.
- Megpróbálok szót érteni velük. - Mondta határozottan, és közelebb orientálódott a trióhoz, akik éppen megfagyott vérrel remegtek egy helyben, mivel eléjük masírozott néhány iratmegsemmisítő, és elkezdték lakmározni a szétszórt lapokat.
- Snuki, Pici..őő Pali figyeljetek. Én megértem, hogy féltek, de szerintem ti is jól tudjátok, hogy mi vár rátok ha hárman nekivágtok a könyvtárnak. - Diplomatikusan megfogalmazta, hogy nem bízik túlélési esélyeikben. Végül is, igaza van, de a sámán nem így gondolta.
- Életben maradunk. Persze, jobb lett volna ha maradok a faluban. Nagyon nem önként vállalkoztam erre a gyakorlatra. A záróvizsgámra kéne tanulnom. Nélkülem az egész törzs meg fog bukni bölcsességem és korrepetálás híján. - És kik a vizsgáztatók? Az iratevő szerkentyűk? A legjobban az zavart, hogy megint álltunk, nem haladtunk, vagyis időnket fogyasztottuk értelmetlenül.
- És mi volt az a nagy törzsi rituálé a hatalmas könyvetekkel? Maradjatok velünk. Cassy, és Strago erős varázslók. Én pedig meg tudom őrizni a tájékozódó képességemet ezen a helyen is. Megtaláljuk a módját, hogy a törzsetekkel együtt kijussatok a könyvtárból. - Nem kellene üres ígéretekkel áltatni, egyáltalán nem biztos, hogy ŐK élve kijutnak innen. Az sem biztos, hogy ők egyáltalán kijutnak innét, bár eléggé jól adaptálták az itt elfogadott életformát, úgyhogy meglehet, ha kijutnak, el fogja őket emészteni a higénia, és az egyszerű értelem.
- Cassy, hadd mutassam be a könyvtár...őőő lakosait. Közösségük úgy döntött, hogy elkísérnek minket, mert őő hitük szerint csak így szabadulhatnak ki a könyvtár fogságából. A hölgy Pali, mellette áll Snuki a falu bölcse, és Végül Sátán Pici. - Megint elfojtottam egy nevetést. Valamiért nem bírtam ki, hogy ne nevessek nevük hallatán. Ezek olvasott, tudós emberek; még a laikus ész is azt diktálja, hogy ne valami teljesen nyakatekert nevet találjanak ki maguknak, hanem valami értelmeset, amiből nem lehet rossz dolgokra asszociálni.
- Öm.... örvendek? - Igen, láttam rajta, hogy ő sem tud mit kezdeni a három jómadárral.
- Cassy, mik ezek a... - A gazda keze képes volt megállítani az értelmesnek egyáltalán nem induló kérdést, így nem forralva tovább agyvizem. Indulhatnánk már?
- Uraim, csak ön utánuk, mi nem tudjuk az utat, és ha előbb elvezetnek úti célunkhoz, előbb szabadulnak. - Lengettem meg a mézes madzagot az utat ismerők előtt, akik nem értékelték ajánlatom. Ha nem, hát nem, de ennek ellenére induljunk.
Cassidy érkezési útvonalán haladtunk tovább, átverekedve magunk egy jókora domb könyvön, amit a polcok dominózása hagyott maga után, a garmadányi törmelékkel egyetemben. A táj igazi biológiai formát vett fel; csak a fából, papírból készült... fák hiányoztak, de nagy volt a valószínűsége, hogy ennyire nem akart ironikus lenni a helyi mágikus szálak mozgatója. Papírból fabrikált állatok lakták a tájat, könyvek madarakat imitálva szelték a felettünk lévő, égnek titulált részt, és nagy könyvszerű mutációk járkáltak fel, s alá.
Egyébként egy ősi, elhagyatott részén járhattunk a könyvtárnak, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük az egész kóceráj méretét. Pókhálók, penészes könyvek, ujjnyi vastag por, doh-és rohadásszag. Gyomrom helyzetén nem javított, amikor a harcosok vezére elkezdett rossz színű és állagú galacsindarabkákat eszegetni. De legalább tudta, vagy remélem, hogy tudta, merre kell mennünk.
- Biztos finom lehet, bár mintha az könyvürülék lenne, kétlem, hogy táplálkozás-élettani szempontból jó lenne. - Adtam hangot kételyeimnek, de ez senkit sem érdekelt. A kisasszony sem kedvelte túlságosan az útvonalkeresés eme extrém kiadását, de a tanár urat nem zavarta különösképp. Biztos ő is csinált ilyesmit néhanapján.
Érdekesebbnél érdekesebb semmit láttam út közben, csak könyvek, könyvek, és még több könyvek. Nem találtam igazán érdekesnek egyiket se, főleg azért, mert legtöbbjét el sem tudtam olvasni a penészrétegtől, vagy egyszerűen hiányzott a gerincükről a cím, vagy a gerinc maga. A többiek persze mind tudtak magukkal kezdeni valamit: a tanár bácsi a térképet vizsgálta, Cassidy a kutyával volt elfoglalva, kalauzaink meg... nos, figyelték a környezetet. Felfigyeltem, viszont, hogy a földön hevert egy könyv, ami más volt a többi földet népesítő könyvtől. Felkaptam, hogy visszategyem a helyére, de valami azt súgta, ne tegyem, nyissam ki, olvassak bele. Nem kiránduláson voltam, figyelnem is kellett a körülöttünk történő dologra, támadás esetén ez nem egy elhanyagolható ötlet, úgyhogy gondoltam, csak kinyitom, belekukkantok. Könyvjelző volt már benne, ami egy hirdetésnek nézett ki, bár a kopott betűkből, elmosódott képből nehéz volt ezt biztosra megállapítani. Szerepelt, viszont rajta egy évszám, amitől egy kicsit megmozdult a hasam: majd kétszáz éves volt a könyv. Vagy több, de a könyvjelző, az biztos körülbelül 200 évet látott már. A könyv címe már baljós volt: Ragabas emléke. Beleolvastam, oldalakat csak, sorokat, és az illusztrációk segítségével kihámoztam, hogy egy hajó még régen elsüllyedt, talán kalózok által, és a hajó kapitányának a szerelme hiába várt, hogy visszatérjen szíve választottja, sosem tért vissza. A várakozásba aztán belehalt, és hajók fedélzetén jelenik meg a képe, hogy rátaláljon elveszett urára. Egyszer, egy fiatal kapitány rá akart jönni a rejtélyes szellem mögötti okokra, konfrontálódik a szellemmel, felhozza a szerelmének a hulláját a víz mélyéről, hogy hogyan, az jó kérdés, ekkor a szellem megnyugszik, és teljesíti kívánságát a kapitánynak. Ami nem tudom, hogy mi, de ebben a pillanatban elejtettem a könyvet, nem minden ok nélkül, ugyanis az egyik kereszteződésnél felnéztem, és a távolban egy világító női alakot láttam inteni felém. Megrettentem, és ránéztem csapattársaimra, hogy ők is tanúi voltak e ennek a megmagyarázhatatlan fenoménnak, de csalódnom kellett. Megállni nem akartam, már a kereszteződés végénél jártunk, felpillantottam még egyszer, de az alak már nem volt ott.
Biztos csak beképzeltem, igen, biztos. És egyébként is, mit keres a biológiai szekcióban egy ilyen könyv, ami inkább ijesztgetésre jó, semmit ismeretterjesztésre. Nem fáradtam a könyv újra kézbevételével.
Látszólag nem csak én láttam valami olyat, amit nem kellett volna, hanem Adelus is, de ő meg is állt, levett, majd visszatett egy könyvet, és palástolva megdöbbenését intett, hogy haladjunk.
- A Könyvtáros térképe pontos. Annak ellenére, hogy egy Gorilla, és mindent telehagy banánhéjakkal, a munkáját jól végzi. Itt lesz valahol az a két könyv amit keresünk. Az állatos is, meg a törülközős is. Nézzünk körül. Ez a térkép itt igazi kincs. Folyamatosan változik, és mintha tudná mit keresünk. - Aye aye, kapitány uram. Az utasítás egy zsákutcában lett kiadva, és mi vadul nekiláttunk a keresésnek. Legalább is névlegesen, mert nekem halovány lila gőzöm sem volt, milyen könyvet kell megtalálnom, mert útközben elfelejtettem a címeket. Mivel ilyen téren eléggé használhatatlannak ítéltem meg magamat inkább a "bejáratot" néztem sűrűn, hátha tartogat nekünk a könyvtár valami kellemes meglepetést, és nem tévedtem. Egy gomolygó valami jelent meg ott, és alakja egyre emberibbé kezdett alakulni, míg nem, egy úriember hatást keltő emberré nem vált, egy pisztolyt ránk szegezve.
- Hohó, úgy látszik azt elfelejtették említeni, hogy a helyi véderő erősen ellenezni fogja belépésünket. - Jeleztem a többieknek, hogy ideje eltenni a könyveket, és a problémával szembenézni. A kreatúra feje felett egy "Idióta Főellenség" felirat díszelgett.
- Találó névválasztás. - Jegyeztem meg. Ha már ilyen a neve, bele sem merek gondolni, milyen lesz a személyisége.
- Még egy? Na ne már!!! - Most mi volt a baj az előző kettővel? Az egyik az hamar a fűbe harapott, a másik meg még hamarabb. Ezt is le tudjuk gyűrni, csak bíznunk kell önmagunkban, meg a lábunkban, ha futni kellene.
- Fogalmam sincs miről van szó, de gondolom harc lesz. – Fején találta a szöget a kisasszony, ráadásul kétszer egymás után. Viszont nekem ördögi terv libbent agyam felé, befészkelte magát, és megosztotta velem ötletét.
- Nem akarod ráborítani a szekrényt? Csináld azt, amit legutóbb, és hátha szerencsénk lesz. - Ajánlottam fel a kihagyhatatlan ajánlatot a lánynak. Ha sikerülne erre az izére is ráborítani a szekrényt, azzal is kevesebb problémánk lenne.
- Legutóbb csak elemeltem a könyvet... nem szándékos volt. – Ez engem teljes mértékben hidegen hagy, csináld már.
- Csak próbáld meg, hátha. - Enyhébben fejeztem ki magam inkább, de tegye már le azt a bolhás bundást és döntse fel a szekrényt.
- Csak javíthat a helyzetünkön. – Na, látod, nincs mit veszíteni.
- De mit csináljak? - Muszáj ennyire játszani a sületlent? Egyébként is, itt mondtam el minimum kétszer, hogy mit csinálj.
- A fenébe. - Egyetértek. Ja, hogy körbe is vagyunk már véve? Zseniális, legközelebb hamarabb cselekszik, és kevesebbet tehetetlenkedik. Mindenféle, érdekes alakzatok, két lábon járva, puskákkal felfegyverezve vettek körül minket. Madarakat is hoztak magukkal, tudja a fene, miért. Gondolkodásra, viszont, volt elég idő adva, ugyanis az igényesen öltözött lény szónoklatba kezdett.
- Hahahaha, naív halandók, nem is tudjátok, mennyire vártam már, hogy megjöjjetek. Most már semmi sem állhat hatalmasságom útjába, világok fognak összecsuklani, birodalmak fognak porrá lenni előttem, szabadok vagyunk, köszönjétek ezeknek a tökkelütötteknek, már akinek, van. Szolgák, ideje indulni. A kapuk tárva-nyitva előttünk, az út vár ránk, rá kell lépni, és máris olyan helyekre visz minket, melyek csak arra várnak, hogy leigázzuk. - Igen, igen, ez minden szép és jó, de mi hogy kerülünk az egész hercehurca közé? Mindegy, ő az ellenség, őt kell meggyepálni, kész. Nem bonyolult. De, mégis, ugyanis a sok madár úgy döntött, támadnak, méghozzá egyszerre. Itt elkezdődtek a problémák sorakozni.
A legelső probléma az volt, hogy a professor úr rosszullétet imitálva elhasalt, és fogta a fejét, inkoherensül motyorászva.
- A francba ezekbe a dögökbe! - Nem inkább a franc a dögökbe? De most indulatosak vagyunk, ilyenkor megbocsájtható a nyelvbotlás. Én egy eléggé igényes, és jól átgondolt káromkodással gazdagítottam mindenki tudásának tárházát.
- Hogy a ló rúgná ki a májatokat, komposztáló dögök! - Eközben - Stone Gloves - al ellátott kezeimmel hadonásztam ide-oda néha sikerrel járva, néha majdnem kupán csapva önmagam, vagy valamelyik láb alatt lévő társam. Cassidy egy kristálynak tűnő pajzzsal próbálta jobb belátásra bírni a falánk madarakat, a könyvet vadul védve. Idegenvezetőink nem voltak ennyire sikeresek: oroszlánszívűknek köszönhetően sikítva rohantak a szárnyasok elől, jobb híján hozzájuk vágva a könyvet, amit aztán visszavittek a támadók a gazdihoz.
- Miféle emberek ezek? Én..én Megöltem őt! - Felettébb kellemetlen, de mégiscsak jobb, mintha ő ölt volna meg téged, persze nem értettem, miről van szó, mert én még mindig a madarakkal voltam elfoglalva.
- Nem Cassy, ezek nem valódi emberek, csupán...csupán a könyvekben lévő szavak megtestesülése. Mind abból a forgószélszerű valamiből jött létre, amit korábban láttunk. - Most már kezdett fortyogni a fejem az irritációtól. Nem voltak nehéz ellenfeleink, de olyan sokan voltak, és olyan pofátlan helyeken csipkedtek, hogy önuralmam igencsak nagyon a vége felé közelített. Hab a tortán, hogy a puskákkal felszerelt alakok is elkezdtek molesztálni.
- Na, jó, elég a jóból! - Kiáltottam, és elkezdtem sárlabdákat hajigálni tulajdonképpen minden felé, nem érdekelve, hogy kit találok el, lényeg, hogy az ellenfelek is elhulljanak. A taktika nem volt rossz, de jó sem: sokszor sikerült majdnem kilőnöm valamelyik társamat, de a madarakat szétoszlattam, a puskásokat eltettem láb alól.
Egy durranást hallottam magam mögül és reflexből a hang irányába küldtem egy sárkupacot, azt híve, hogy az egyik kellemetlenkedő valami nagyon kellemetlen dologra készül. Tévedtem, Adelus próbált önvédelmi célzattal varázsolni, és az én önvédelmi célzattal repített golyóm alaposan nyakon csapta. Sebaj, érezze a törődést, edződnie kell neki is. Persze abból a sárból kikecmeregni nem volt egy leányálom, de legalább addig sem beszél feleslegesen.
- A francba már! Hope, minden oké veled? - Ezért nem hoz az ember kisállatot egy könyvtárba: mindig csak útban van.
- Igen! De félek! - Közérdekű közlemény, ki hitte volna. Kicsit lassítottam a sárdobálás tempóján, és inkább felmértem a helyzetet. Ezek még mindig sokan voltak, és szaporaságom ellenére, eléggé kevés lövedékem talált, főképp madarakat, és térmágusokat.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! - Ez egy téves kijelentés. A baj már van.
- Elnézést kisasszony, ez nem személyes. Amennyiben nem tesz semmi hirtelen mozdulatot, és ideadja a könyvet, ígérem, nem fogom megölni. - Ez meg hogyan került oda? Szemfényvesztés? Vagy csak nekem sikerült megint jó odafigyelnem a környezetemre? A lány csökönyösen kitartott a maga álláspontja mellett, hogy nem mond semmit. A hallgatás, jelenesetben nem azt jelentette, hogy igen, hanem azt, hogy nem, és az idióta főellenség ezt így is fogta fel. - Nem adod? Ez így nem lesz jó. Kénytelen leszek bántani téged. Vagy a kis kutyuskádat. - Mondta, tettetett nehéz szívvel. Sok mindent nem tehettünk, mert, amit ismételten felnéztem, már annyi puskacső nézett velem szemben, hogy kezdtem saját szemfülességemben erősen kételkedni. Ezek meg hogyan kerültek ide?
- Ne merészelje! Ez zsarolás! - Te meg naiv vagy. Hát persze, hogy az, most mire számítottál, egy ellenségtől? Hogy tisztán, becsületesen fog harcolni?
- Persze hogy az. Nos, válassz a könyv, ami a világuralomhoz kell, vagy lesz egy kicsi fehér mamuszom is a könyv mellé. Ha átadod a könyvet, eltekintek a mamusztól. – Mamusz? Mamusz!
- Hmm, mamusz, az általában jól melegíti a lábat, és hideg, téli estéken rendkívül kényelmes, főleg, a van egy égő kandalló, és egy könyv a kezünkben. Összeadjuk az egy meg egyet és egy kellemes estét kapunk. Már csak a gőzölgő tea hiányzik, lehetőleg zöld. - Jött ki a számon az idézet, amit még egy régi, elfeledett könyvben olvastam, bár nem igazán értem, miért. Talán azért, hogy hátha kizökkentem az ellenséget, meglepődnek, és van momentumunk a visszatámadáshoz. Sajnos csak annyit értem el, hogy mindenki sületlennek nézett.
- Add oda neki a könyvet Cassy! Ne engedd, hogy bántsa Hopeot. - És mióta vagy te ilyen kis állatbarát, he? Vagy csak a kisasszony szimpátiáját akarja kiharcolni, hogy neki is legyen egy speciális valakije?..... Fulladjon meg.
- Szerintem egy kicsit sokan vannak, így mit lehet tenni? Ők vannak többen. Legalább egyben kijutunk, és kifizethetjük a küldetés nem teljesítési díjat. Szerintem ez egy kihagyhatatlan ajánlat. - tettem hozzá szarkasztikusan, bár nem hiszem, hogy akárki is értékelte volna jelenpillanatban a humorom. Cassidyt sikerült meggyőzni, hogy van fontosabb dolog is az életben, mint egy feladat elvégzése, úgyhogy átadta a könyvet, a főgonosz meg nem adta őt át a halálnak.
- Köszönöm. Kénytelen leszek másutt mamusz után nézni. De a világ meghódítása után könnyű lesz. Kötözzétek meg őket. - Megemelte kalapját, majd átadta helyét követőinek, akik galádul beváltották az ígéretét, és mozgásképtelenné tettek minket, kötelek segítségével. Búcsúzóul nevetett egy jót rajtunk, majd távozott, különítményével a nyomában, és egy semmiből megjelenő polcot toltak a kijáratba, effektíve bezárva minket egy kockába. Minden volt ez, csak jó nem, mert sejtettem, hogy mi fog most történni. És igen, két polc, ha nem is a leggyorsabban, de egyenletes sebességgel kezdett el egymás felé orientálódni, és mivel mi voltunk az egész közepében, nem voltak bíztatóak kilátásaink.
- Most kellene valami nagyon okosat kitalálni, ha nem akarjuk palacsintaként végezni, ami egy fenséges étel, de jelenesetben eléggé kellemetlen lehet számunkra. - Ajánlottam a két társamnak, de csak azért, mert a másik három nem igazán tudott semmi érdemlegessel hozzájárulni az eddigi kellemetlen helyzetünkhöz, csak azzal, hogy feladták az egyik könyvet.
- Valami mágia? Valaki? - A kisasszony sem tűnt valami hasznosnak. Én csendben elkezdtem vízmágiával eláztatni a köteleimet, de azok még jobban rászorultak tagjaimra, így eléggé furcsa arckifejezést kölcsönöztek nekem. Nem fogom cifrázni, fájt. Nem is kicsit.
- Megpróbálom. – Az nem jó, az nem jó, az nem, héééééééé áááááhhh. Az okosan elhelyezett levegőbombái berántottak majd kilőttek, szerencsére nem csak engem, hanem őt is. Ennek nem igazán örültem, és ennek hangot is adtam.
- Legközelebb magadon kísérletezz, balfészek. - Mondtam irritáltan; a föld íze eléggé rossz volt.
- Ha valaki megégne előre is bocsánat. – Mondta Cassidy, és elégette köteleit. Én csak néztem. Ezt igazán említhette volna hamarabb is, akkor nem kell feltakarítanom a kicsit sem tiszta földet. Miután önmagával végzett, felénk irányította égési képességeit, amiből egy kardiológiai mestermű született, de csak azután, miután észrevettem, hogy a körülöttem lévő hő koncentrátum jelentősen emelkedett: vagyis meggyulladtam.
- Arghhhhhhh. - Elkezdtem szaladgálni, hemperegni, teljesen megfeledkezve, hogy van vízmágiám, majd a földről, füstölögve tudattam a nagyvilággal, milyen jó nekem. - Megint megérte felkelni ma. -
- B-bocsánat. – Nincs. Legközelebb ruha nélkül fogok eljönni az ilyen veszélyesnek tűnő munkákra, és, ugyan furcsán fognak rám nézni, de legalább nem fog a nem létező ruházatom elégni, extra kiadásokra kényszerítve engem. Viszont a polcok vészesen közeledtek, és nekem már volt ötletem is, persze a professzor úr képtelen hideg fejjel gondolkodni ilyen helyzetekben, azonnal előállt hajmeresztő ötleteivel.
- Ki kell mászni innen, de gyorsan. Fel kell másznod rajta. Most, különben végünk! - Azzal azonnal a kisasszonyt, karjával együtt tette az egyik polc elé, de Cassidy nem hogy nem tudott értelmessel előállni, még az orra előtt lévő ötlettel sem tudott mit kezdeni, és kétségbeesetten totyogott egy helyben.
- M- mászni? - Igen, mászni, de látom már ehhez is segítség kell. Ahogyan beharangozott téged Adelus, hogy tehetséges, meg minden, nem vagyok lenyűgözve.
- Haj, haj, a professzor úr használja néha az eszét? - Mondtam megjátszott szemrehányással, mert legszívesebben egy nagyon kellemetlent mondtam volna neki, de, mint mindenki tudja, én nem vagyok alpári. Talán inkább túl türelmes, néha, azzal beleállítottam néhány - Stone Spike - ot a polcba, kicsit döntötten függőlegesen, a könnyed mászást elősegítendő. - Tessék, a gyorsaké a világ. - Mondtam, azt jelezve, hogy a hölgyeké-az-elsőbbség szabály most nem feltétlenül kell, hogy érvénybe lépjen. Ennek ellenére érvénybe lépett, és én ugrottam ki a halálos csapdából legutoljára, ami egy tompa dörrenéssel bezáródott.
A látvány egész megnyerő is lehetett volna, ha nem lapultunk volna majdnem szét az előbbi pár percben. Egy labirintus tetején álltunk, bár az ugrási táv az igencsak nagy volt, aki tudott levitálni, repülni, az hamar megtalálta volna a kijáratot. Ráadásként egy tükörvilág volt a plafon helyett, az is a maga polcaival, feketeségeivel, útjaival.
- Ott vannak! Még utolérhetjük őket! – Valóban. Miattuk volt kellett szegény ruhám nagy részének búcsút inteni, és miattuk takarítottam fel a padlót. Habár csak indirekt voltak az okozói az egésznek, akkor is rajtuk kellett kitöltenem haragom.
- HÉ, AZT HISZITEK, HOGY ENNYIVEL NYERTETEK? - Kiabáltam feléjük, és mint egy igazi barbár, elkezdtem további sárgolyókkal bombázni őket, és nekiálltam futni, hogy így beérhessem őket, még ebben az évszázadban. Mondjuk nem voltak messze, csak alattunk voltak, és ez azért nem volt kicsi út lefelé, én mégiscsak megkockáztattam.
- Hogy jutunk le hozzájuk? - Ezt, íme; puhányok ezt otthon ne próbálják ki.
- Rájuk ugrunk, banzaiiii!! - És már repültem is, egyenesen egy alattvalókupac felé, akik nem tértek ki időben, vagy nem akartak, vagy nem tudtak, minden esetre rajtuk landoltam. Már-már diadalittasan mondtam volna, hogy csak ennyi vagy, kedves főellenség, amikor is a megkönnyebbülő tompítás elmaradt. A lények ugyan felfogták esésem egy részét, de köddé váltak, szó szerint, vagy füstté, így landolásom nem sikeredett zökkenőmentesre, és jól elhasaltam a földön.
És akkor én most itt maradnék, ha nincs senkinek ellenvetése. Minden, ami önmagammal volt kapcsolatos, kialudt bennem, ezzel a kicsit sem mulatságos megmozdulással. Tulajdonképpen egy három napos vízhullában több életkedv volt, mint most bennem. Lejárattam magam, nagyzoltam, és, ha most nem fetreng senki a nevetéstől, akkor mindenki antitalentum a humor terén. Végiggondoltam, mégis milyen érdemlegeset tettem eddig életem során. Amikor rájöttem, hogy semmit, még pocsékabbul éreztem magam, már a depresszió határán. Felettem a csata zajai hallatszottak, de hidegen hagyott. Miért harcolnak a bolondok? Jobb meghalni most, mint szenvedni később, mert egyszer mindannyian meghalunk.
- Strago jól vagy? – Itt haldoklom a saját piszkomban, és még megkérdi, hogy vagyok… Eldöntendő kérdés: hogy vagyok? Felettébb kiválóan, csak úgy csapong belőlem az energia, soha jobban, éppen most készültem helyrerakni az egész bandát, csak még a megfelelő pillanatot várom, hogy felpattanjak, elmonologizáljak egy epikus költeményt, majd mindenkit a túlvilágra küldjek… vagy könyvtári túlvilágra… olyan van? Heroikus feltámadásom jelentősen akadályozta egy állat, akinek megtetszett színes-égett kabátom, és elkezdte fogyasztani azt.
- Megvagyok, csak legközelebb mondjátok, hogy előbb gondolkodjak, utána ugráljak. És ha már itt vagytok, rajzoljátok körbe holttestem, hogy az utókor is tanuljon a jelen kreténségéből. - Tudtam kipréselni magamból, majd igyekeztem talpra orientálódni.
- Áááhhh! – Nicsak, ott van a tökfilkó, aki nem látta akciómat, és következményeit. Tényleg, mintha nem mindenki szeme láttára mutattam volna be, hogy nem szerencsés kaszkadőrmutatványokat végrehajtani komoly helyzetekben. Lássanak csodát, ő sem járt jobban, sőt, talán még rosszabbul is járt, ahogyan a bokáját markolászta. Adeluska viszont most céltábla lett a közelben álló fegyvereseknek, akik sem siettek, ugyan, hogy kihasználják ezt az alkalmat, de azért felemelték fegyvereiket, készenlétbe helyezve magukat. Én is kihasználtam, hogy nem felém irányítják figyelmüket.
- Stone Spike – A professzor úr sakkban tartói elfüstöltek.
- Lőjétek le őket ostobák! - Rikácsolta a főgonosz. Most miért kell őket így hívni? Nem tehetnek róla, ha olyasvalakit kell szolgálniuk, akinek nem sokkal több az intelligenciaszintje egy növényénél. Viszont erre megindult az ellenoffenzíva, nekem meg csak arra volt időm, hogy Cassidy pajzsa mögé bemeneküljek, és megízlelhessem a kisasszony kellemes illatát.
- Eltaláltak Ade? - Akiről lepereg a kritika, azt szerintem a golyók sem fogják. Igazam volt.
- Nem. De a Klisélény mindjárt meglép! - Nafene, manapság mindenkinek igaza van? Egy kereszteződés felé tartott, egyenletesen, és nem ártott volna addig nyakon csípni, ameddig nem veszítjük szem elől. Felpattantam, és a meglepett szolgákat félrelökve ettem a távolságot a főgonosz és énközöttem. Dolgomat jelentősen megkönnyítette, hogy egy villámlövedék, és egy spontán robbanás szétzilálta a sorfal tagjait. Kőtüskékkel örvendeztettem meg a futóbajnokot, aki azokat, bánatomra, törmelékké aprította, hosszú kardjával, majd egy könyvet zsákmányolt a polcról, azzal menekült tovább. Már kezdett elég lenni a kergetőzésből; mindenki tudja, hogy csak idő kérdése, hogy nyakon ne csípjük és a szuszt is kiverjük belőle. Mindenféle anyagú és alakú lövedékekkel volt tele a levegő, alattvalókat találva el, kis híján főgonoszt találva el, madarakat találva el, akikből, meglepő módon még mindig volt. Ez is mutatta, hogy csapatmunkánk egyre jobb lett.
De mire elérte a neki kedvező kereszteződést, már csak négy talpnyalója maradt, akik közül hármat ránk uszított, a negyedik csak azért nem, mert ő fogta a könyveket. A legutóbbi szerzeményéből, meg előráncigált egy fekete lovat, felpattant rá, és elmarta negyedik szolgájától a túlélés lehetőségét: a könyveket.
- És itt a vége nevetséges hajszátoknak. Találkozunk, ha már meghódítottam az egész világot. – Meneküléssel nem fogsz te itt tanyákat sem meghódítani. Ám, ekkor olyasmi történt, amire senki, de még a professzor úr sem számított: a bennszülöttek köpőcsőre hasonlító fegyverekkel, és csúzlikkal kezdték el a gonosz uraság napját szebbé tenni. A kis figyelemelterelés kitűnő volt arra, hogy egy sárlövedéket irányítsak felé. Sajnálatos módon sikerült a lovat lábon találni, ami annyira nem volt rossz, de azért mégis, minősítette a célzási tehetségemet. Nem baj, a momentum a mienk volt, egy semmiből történő robbanás kirepítette a gonosz bácsit a nyeregből, aki pont egy lángoló Cassidy előtt landolt. A fent említett kisasszony kezében megjelent az ismerős kardja, kristályból.
- Senki sem bánthatja Hope-ot. - A mondat csak félig igaz, mert bántani bánthatja akárki; el lett felejtve, megemlítve, hogy büntetlenül nem bánthatja senki. Mindegy, lényeg a lényeg, viszont a négy szolga, akiket lesokkolt a hirtelen események pörgős egymásutánja, felébredtek, amikor mesterüket az evaporálás sorsa fenyegette, és azonnal ráfordultak, a, Adelus által bájosnak leírt leány felé. Próbálkozásuk említésre méltó volt, de reménytelen: néhány kőtüske kiigazította őket, mielőtt kárt tudtak volna tenni a kisasszony habtestében.
- Nem nyerhettek ellenem. Én leszek a világ ura. És te kis hölgy az első áldozatom. - Ez volt a csatamonológja az úriembernek, majd párbajba bocsátkozott a két fél. Egy egymás elleni párbajba. Látszott, hogy a klisé jobban bánik a fegyverrel, mint a mi csapatunkat képviselő hölgyemény, ennek ellenére a gonoszabbik fél veszített. Miért? Mert, ami nem volt meg képességben, azt Cassidy pótolta haragban. Sosem hittem volna, hogy az érzelmek ennyire befolyásolhatják a testet, de úgy tűnik, ez is igaz. A mély pszichológiai okokat most nem volt se kedvem, se hangulatom, mondjuk ez a kettő ugyanaz, végiggondolni. A küzdelem izgalmas is lehetett volna, ha én vagyok az egyik szereplő benne, de így, hogy kénytelen voltam a statisztaként részt venni, eléggé unalmas volt. Igen, az ellenfél kardja kikristályosodik, ő azt eldobja, megpróbál megint menekülni, de a kisasszony kardja és karja gyorsabb, a kard eltűnik a lényben, az meg mindenféle mulatságos jellé párolog el. Felemelő.

Az akciónak, sajnos, még nem volt vége, mint, ahogyan az kiderült, ugyanis az idióta főellenség nem akarta csak úgy, minden egyéb nélkül bedobni a törülközőt, és mielőtt teljesen dezintegrálódott volna a könyvtár felettébb megmagyarázhatatlanul furcsa atmoszférájába, még egy meglepetést tartogatott Cassidynek. Ez a meglepetés egy ajtó volt, ami a másodperc töredéke alatt materializálódott a semmiből, egyenesen a semmit sem sejtő kisasszony mögé, kinyílt, egy kéz megjelent a sötétségből, melyet az ajtó takart, és berántotta. Ezek után az becsapódott, és mielőtt akármit is tudtunk volna cselekedni, kiáltani, vagy esetleg megmozdulni, az ajtó összement, és eltűnt. Csak néztem ki a fejemből, nehezen felfogva a látottakat. Ezután, teljesen faarccal odafordultam Adelushoz, hátha neki van logikus magyarázata erre a nem várt eseményre.
- Elmagyarázná a professzor úr, mi a rák is történt most? -
- Nem Tu...valamilyen térhasadék beránrotta őt. - Nos, ez sok mindent megmagyaráz, de a kérdésemre igencsak csekély mértékben elfogadható válasz. Tulajdonképpen semmilyen módon sem lehetne elfogadni válaszként, mert ennyi nekem is feltűnt.
- Zseniális. És most merre kellene továbbmennünk? Milyen szerencse, hogy nem volt nála könyv. Szerintem ne próbáljuk meg kitalálni, hol kötött ki, egyszerűen menjünk tovább. - Könnyen jött, könnyen ment alapon, inkább a legésszerűbb megoldásnál tettem le a voksom, de tudtam, hogy a térmágus akadékoskodni fog, hisz, ha jól hallottam, akkor szívén viselte a lány sorsát, legyen szó akármilyen sorsról.
- Dehát nem hagyhatjuk csak így itt! Valamit azért tennük kell. - Tudtam. Hát jó, akkor ideje lesz elmagyarázni, a tanár úrnak, hogy miért nem találom én ezt egy jó ötletnek. Kicsit ironikus, hogy a diák magyaráz a tanárnak új dolgot.
- És hol gondolod, kellene elkezdenünk a keresést? Azt se tudjuk, merre mehetett, ez a könyvtár meg akkora, mint jó néhány város, és még egy kicsi. Nézzünk szembe a tényekkel: az se biztos, hogy mi kijutunk innen egyhamar, és én eléggé vágynék normális ételre, nem tudom te hogy vagy vele, úgyhogy reménykedjünk, hogy a kisasszony egy darabban kitalál innen, ha nem a bejárathoz teleportálta az anomália, és tudjuk már le ezt a bosszantó megbízást. - Mondtam, kissé irritáltan, igyekezvén elsöpörni mindenféle kételyt, ami még mindig az agyában dúlhat szerencsétlen, szerelmi bánatos társamnak.
- Azt hiszem sajnos igazad van. Rendben, tudjuk le a munkát, és aztán jelentem az esetet a mágia képzésért felelő igazgatónak. - A ...... kinek? Nem, nem akarok belemenni ebbe, nagyon nem akarok, mert abból mindig én jövök ki rosszul. Miután a térképpel konzultált Adelus, elindultunk a megfelelőnek ítélt irányba.
A táj kezdett egyre, öhm, természetessé válni? Nem tudom, ez a jó kifejezés e rá, minden esetre hegyek, dombok jelentek meg, könyvekből, iratokból, és mindenféle, könyvtárban megtalálható dolgokból összeeszkábálva. Az időjárás tükrözte a könyvtár mentalitását, vagyis mindig változott. Ez a politikailag korrekt kifejezés, de, ha engem kérdeztek volna, akkor szimplán nem tudja eldönteni, hogy fiú e vagy lány: egyszer tűzforró volt, másszor fagyosan hideg. Nekem ettől a tortúrától a végére már sajgott fejem, és fájtak az ízületeim, nem is beszélve, hogy az izzadság, tulajdonképpen rám fagyott, majd felolvadt; szó szerint saját levemben főttem.
Utunkat csak egyszer tarkították kellemetlen lakói a könyvtárnak, amik után egy fokkal tépettebben, de mégis elégedettebben folytattuk utunk. Ezek a valamik, papírmacskafélék voltak, akik eléggé morcos hangulatban voltak, mert elméletileg behatoltunk a territóriumukba, vagy valami másért, nem tudom, nem mesélték el. Megtámadtak, hát minket, azt híve, hogy ingyen vacsorához jutnak, csak, szerencsére, felkopott az álluk, mert nem kalkulálták bele tervükbe, hogy a potenciális vacsorajelölt két mágus, akik nem voltak elragadtatva újdonsült posztra való kinevezésük miatt. Adelus jóvoltából a föld felrobbant a legtöbb alatt, amelyik meg közelebb merészkedett, azt egy improvizált bunkóval csaptam agyon. Tulajdonképpen nem volt annyira őrdöngős feladat, csak a hegyével fogtam meg egy kőtüskét és azt lóbáltam. Mondjuk, egyszer-kétszer kicsúszott a kezemből egy-egy és ezeket kénytelen voltam újraformálni, de legalább nem unatkoztam annyira. Ez persze csak elmélet volt, néha azért sikerült a papírállatoknak túl közel jönniük, és tovább cincálták a már így is rongyokban rajtam lévő kabátomat, és a térmágus sem úszta meg a karmokat, még így is sikerült jól kijönnünk a csetepatéból.
Utunk egy nagyobb dombra, majdnem hegyre vezetett fel, mely meglepően kellemes időjárással volt felszerelve: langyos volt a levegő, és teljesen szélmentes volt. Bár eddig sem volt semmilyen nemű szél, azért meg kellett említeni, hogy volt ilyen is, illetve nem volt. A papírlavina, mellyel Snuki főtörzsmester ijesztgetett, sem akart minket miszlikbe aprítani, úgyhogy ezt az utat sikernek könyveltem el, hisz relatíve rövid idő alatt sikerült egy jókora távot megtennünk, minden némi nemű zökkenés nélkül, mondhatni zökkenőmentesen telt a túra.
A hegy, viszont, egy kellemetlen meglepetéssel kedveskedett nekünk, ami egy női fürdő volt.
- Ott van bent. Soha ember nem tért még vissza innen. - Mondta a sámán áhítattal, és némi elvágyódással a hangjában.
- Egy fürdő? Ahonnan soha nem tért vissza ember? Ráadásul női? Akkor, talán, van benne valami. - Jegyeztem meg, mert tudtam, illetlenség leskelődni szegény lányokon, és, akit elkaptak eddig, azt bizonyára húsgombóccá dolgozták, azért nem látta őket viszont senki.
- Lenyűgöző. A könyvek tömegéből szivárgó mágia nagyon fura varázslatokat tud formálni. Az erősebb könyvek, a hasonló témák. a tintába, és lapok közé zárt szavak megjelennek a mágia hatására. Ez a jelenség egészen biztos, hogy a könyv miatt van. - Adelusnak megint csak a tudomány, és a fantasztikum járt az eszén, amit nem találtam olyan rossz dolognak, legalább nem kellett lebeszélnem arról, hogy bemenjünk oda, ahova nem kellene.
- És nekünk oda most be kell menni? Majd az egyetlen női tag bemegy, nem látom, miért kellene megszegnünk a szabályokat, és leslelődősdit játszanunk. - Állapítottam meg, és bár lehet, hogy Snukinak, a vén kujonnal kicsit lelohadt a lelkesedés az arcáról, mindenki másnak tetszett az ajánlatom.
- Jó ötlet. - Mondta a térmágus is, és némi noszogatásra, Pali eltűnt a fürdőben, és nekünk már csak egy dolgunk volt hátra: elütni az időt, ameddig a kisasszony vissza nem tér, menekülésünk címerével.

Elégedetten sóhajtottam fel. Cassy legyőzte a fő gonoszt. A lány boldogan elmosolyodott és mondani készült valamit, amikor a következő pillanatban a rúnák újra alakzaba rendeződtek és egy ajtót jelent meg a semmiből. Pontosan Cassy mögé. Mielőtt egyáltalán felfoghattuk volna mi történik egy két jelent meg a kivágódó ajtóból és berántotta a kristálymágus lánykát. A sötét ajtó csattanva vágódott be, és azonnal semmivé foszlott.
Szerencsevadásszal köpni nyelni nem tudtunk a váratlan fordulat láttán. Percekig mindketten bámultok azt a pontot ahol az ajtó eltűnt. Egészen addig amíg a bennszülöttek meg nem érkeztek. Ekkor Strago, mintha semmi különös nem történt volna felém fordult.
- Elmagyarázná a professzor úr, mi a rák is történt most?
- Nem Tu...valamilyen térhasadék berántotta őt. - Próbálkoztam meg valamilyen magyarázattal, és suttogva aktiváltam a Space Magicet-et hátha maradt valami tér torzulás ami segíthet kideríteni mi is történt.
- Zseniális. És most merre kellene továbbmennünk? Milyen szerencse, hogy nem volt nála könyv. Szerintem ne próbáljuk meg kitalálni, hol kötött ki, egyszerűen menjünk tovább.
- De hát nem hagyhatjuk csak így itt! - kiáltottam oda mérgesen Szerencsevadásznak, abbahagyva tér vizsgálatát. - Valamit azért tennünk kell! - Igen ám de mit? Erre a kérdésre én se tudtam a választ, de akkor sem mehettünk csak úgy tovább. Mielőtt kigondolhattam volna valami alapos indokot Cassy keresésére Strago is feltette azt a kérdést ami már bennem is megfogalmazódott.
- És hol gondolod, kellene elkezdenünk a keresést? Azt se tudjuk, merre mehetett, ez a könyvtár meg akkora, mint jó néhány város, és még egy kicsi. Nézzünk szembe a tényekkel: az se biztos, hogy mi kijutunk innen egyhamar, és én eléggé vágynék normális ételre, nem tudom te hogy vagy vele, úgyhogy reménykedjünk, hogy a kisasszony egy darabban kitalál innen, ha nem a bejárathoz teleportálta az anomália, és tudjuk már le ezt a bosszantó megbízást!
Valahol meg tudtam érteni Szerencsevadász érveit, és nehezemre esett beismernem, hogy teljesen igaza van. Ám ezek mit sem változtattak azon a tényen, hogy Cassyt nem hagyhatjuk csak úgy a sorsára, ahogy az itt ragadt többi szerencsétlen sem, vetettem egy szomorú pillantást a minket kísérő könyvtárlakókra.
- Azt hiszem sajnos igazad van. Rendben, tudjuk le a munkát, és aztán jelentem az esetet a mágia képzésért felelő igazgatónak.
Rossz hangulatban fordultam a térkép felé, hogy kiderítsem merre kell tovább mennünk az utolsó könyv felé. Sajnos újabb hosszú séta várt ránk a polcok és a gyűrődésesek labirintusában, így nem vesztegettük az időt és útnak indultunk.
A táj a könyvtárban újabb változáson ment át. A polcok eltűntek, és helyette mindenfele könyvekből polctöredékekből, és ki tudja mikből álló halmok jelentek meg, amik egy hatalmasabb méretben akadtak az utunkba. A hőmérséklet is folyamatosan változott. Hol meleg, hol pedig hideg volt. Nem győztem fel le venni a köpönyegemet, amivel a szélsőséges idő ellen próbáltam védekezni. Snuki folyton mellettem volt, és a térképet figyelte, vagy a magas fehér papír halmok csúcsai felé mutogatott, és kerülőt javasolt. Mint mondta nem akarja, hogy összevagdossa egy elszabadult papírlavina.
Szerencsére ez nem következett be, mivel hallgattam a könyvtárlakó szavára és elkerültük a veszélyesnek látszó részeket. Sajnos az origamileopárdokat már nem sikerült. A lények vadul vetették ránk magukat élesre hajtogatott fogaikat csattogtatva. Ám nem sikerült minket meglepniük. Előre megéreztem őket és így időben fel tudtunk készülni az összecsapásra a papírlények ellen. Amint ránk rontottak egyenesen belesétáltak a pár pillanattal korábban megidézett nyomás bombáimba. Azokat a példányokat, amik elég merészek voltak ahhoz, hogy közelebb jöjjenek a földmágus vette kezelésbe egy kőlándzsával. Ám bármilyen ügyesen is küzdöttünk, az utazás, és a korábbi harc miatt nem voltunk teljesen formában. Minden igyekezetem, és a tárvarázslataim ellenére is sikerült pár papírkarmolást begyűjtenem és Szerencsevadászt is cserben hagyta a zöld szemű Úrnő pár alkalommal. Ezúttal Strago nem szolgált rá a gúnynevére, és a harc végén bosszankodva nézegette a friss szakadásokat a ruháján.
Utunk egy nagyobb dombra vezetett fel. Kénytelen voltam kikapcsolni a térérzékelő erőmet, mert a szédülés mellett egyre erősebb fejfájás is kínozni kezdett. A tér itt olyan dolgokat csinált, amitől egy térmágus agya könnyen a fülén folyhatott ki, ha nem figyel oda.
Az út felfelé egész kellemes volt. A könyvtár időjárása szinte békés volt. És semmiféle veszély nem jött szembe velünk. Fent az út végén egy alacsony, lapos tetejű épület féleség állt. Egy díszes fa kapu túl egy csempézett szoba kezdődött.
- Ott van bent. Soha ember nem tért még vissza innen. -Mondta Snuki áhítattal vegyes félelemmel.
- Egy fürdő? Ahonnan soha nem tért vissza ember? Ráadásul női? Akkor, talán, van benne valami. - Jegyezte meg flegmán a földmágus.
Engem különösebben nem hatott meg a dolog No nem azért mert teljesen hidegen hagyott volna egy női fürdő jelentette lehetőségek, hanem azért mert tudtam, hogy ez itt előttünk nem valóságos. Csupán könyvek varázserő és tartalom szivárgásának egy újabb, szemléletes példája. Érdeklődve léptem közelebb, és tudományosan figyeltem meg az épületet. Észrevételeimet pedig megosztottam a többiekkel is.
- Lenyűgöző. A könyvek tömegéből szivárgó mágia nagyon fura varázslatokat tud formálni. Az erősebb könyvek, a hasonló témák. a tintába, és lapok közé zárt szavak megjelennek a mágia hatására. Ez a jelenség egészen biztos, hogy a könyv miatt van.
- És nekünk oda most be kell menni? Majd az egyetlen női tag bemegy, nem látom, miért kellene megszegnünk a szabályokat, és leskelődősdit játszanunk.
Strago ötlete egyszerű volt és nagyszerű. Akármi is van ott bent. Egy lányra aligha jelent veszélyt.
- Jó ötlet. - helyeseltem. Strago ötlete egyszerű volt és nagyszerű. Akármi is van ott bent. Egy lányra aligha jelent veszélyt. Pali így hát bement a fürdőbe mi férfiak pedig leültünk kint várakozni.

Bement, hát csapatunk egyetlen női tagja a veszélyekkel, és női intrikákkal teli verembe, és mi, férfiak, hátradőltünk, és élveztük, hogy végre nem nekünk kell dolgozni. Nem tudom, miért gondoltam így, nem voltam a női emancipáció ellen, no, de ebben a könyvtárban még azon sem szabadna meglepődnöm, amin odakint már rég a földön gurulna az állam.
Vártunk........... még mindig vártunk. Miután meguntam az egyetlen könyvet, mely karmaim közé került leheveredtem, és megpróbáltam békés szunyókálással eltölteni a hátramaradó időt. Persze, pont mielőtt elnyomott volna az álom, robbant ki az ajtó, és rendkívül kellemes külsejű kisasszony jelent meg, rongyokban, és furcsa, iratszerekkel mint kiegészítők. Pali volt az, bármily meglepő volt; bizonyára útközben megfürdött egy párszor, de vörös volt a feje, és gyorsan megszabadult a könyvtől, amit karjai közt szorongatott. Kicsit értetlenül néztünk rá, de megvontam a vállam, jelezve, hogy "Nők", és elindultunk visszafele, legalább is reméltem, hogy visszafele, Adelus irányított, én csak caplattam utána.
Elöl ment hát a térkép, utána a szamarak, akik vitték a könyvek nagy részét, a végén meg én, nagy szerényen egyetlen könyvet szorongatva, hisz nem akartam magamat megerőltetni.
Meglepően kevés idő eltelte után megláttuk a nagyon ismerős íróasztalt, és frissebb levegőt, ami azt jelentette, hogy végre, valahára, de megérkeztünk a mostanra már kijárati szintre előléptetett bejárathoz. Bennszülött barátaink nem bírták olyan jól palástolni örömüket, mint én, elhajítottak mindent, ami kezükben volt, és hanyatt homlok rohantak a kijárat felé. Csak, hogy valami történt, valamit, amit Adelus biztosan meg tudott volna magyarázni, mert hirtelen az ellenkező irányba, mellettünk el futott a bolond trió, és pillanatokon belül eltűntek a könyvtár mélyében.
- Téranomália. - Hördült fel a professzor úr. Én csak álltam, mint egy igazi hülye.
- Térano...... micsoda? Ezek hová futnak? - Néztem értetlenül a menekülőkre, majd rájöttem, hogy egy zsákutcába sikerült befordulnom. - Jó, lényegtelen. Ha értesz hozzá, akkor minden bizonnyal én nem fogok. Mit csinálunk akkor? Mi is nekifutunk, és visszarohanunk a könyvtárba, vagy valami más? - Kérdeztem az egyértelműt a tudás mobilis tárházától.
- Pontosan. Ha csak úgy nekimennénk mi is így járunk. Esetleg megkerülhetjük. A térkép szerint az előcsarnok több fő folyosóról is megközelíthető. Talán ott nem lesz ez a fura jelenség. Vagy...áttörhetünk rajta. Mi varázslók vagyunk. A mágikus erőnk részben védelmet nyújt a jelenség ellen. Ráadásul a saját tércsavarásommal képes vagyok meggenygíteni ezt a másik téranomáliát. - A végét nem értettem teljes mértékben, de ez nem volt újdonság már nekem. Inkább ráhagytam, mint mindig; jobb a békesség. Viszont, ha jól hallottam, kezemben a döntés joga, amit galád módon ki is használtam.
- Nincs kedvem alternatív útvonalak után keresgélni, hogy aztán egy meglepetés könyváti jelenség kidobjon az épület egyik messzi sarkába. Inkább törjünk át. Az egyszerű, mégis hatásos. - Támasztottam alá mondvacsinált érvekkel lustaság által vezérelt tervem.
- Hát jó. De még így is történhet velünk valami furcsa térmágikus jelenség. Nos akkor legyen szerencsénk. Szerencsevadász...áramoltasd magadban a varázserődet, és kövess. - De jó, még így is ő dirigál engem; hahh, mindegy, legyen, áramoltatás, áramoltatás.
- Hogy miért kell minden kalandomnak ilyen bolond végének lennie? Miért nincsen egyszer valami normális? Pf, de, hát kit akarok én itt áltatni? - Mondtam, tulajdonképpen a nagy semminek, és követtem a térvalamivel küszködő térmágust. Azonnal szédülés fogott el, kicsit az émelygés is, és máris tudtam, hogy jobb ötlet lett volna megkerülni ezt az egész problémát. Késő bánat; ki rest sokszor fárad.
Egy fehér micsodán ácsorogtam. Adelus is. Meg a könyveink is, csak ők még mozogtak, mert miért ne? Második ránézésre rájöttem, hogy egy hatalmas pókhálón állunk, valahol, nem tudni, hol. A háló tulajdonosa üdvözölt minket, bár inkább tűnt nekem ez támadást megelőző lábmozgatásnak, ráadásul indokolatlanul közel volt hozzánk, így láttam, hogy a szemei se álltak jól. Ebben a pillanatban felhördült a professzor úr mellettem, előrántott egy botot, és jól összecsépelte szerencsétlen ízeltlábút. Látszott, hogy ártani nem ártott neki ez, de a lábmozgatással kénytelen volt felhagyni.
- Mi az? Ennyire nem elrettentő a látvány, hogy indokolatlanul megverjed, mielőtt bemutatkozott volna. - Mondom, tettetett szemrehányással, hátha leesik neki, hogy jobb lett volna, ha már úgyis kezében volt a bot, hogy átvigye a fejé, ne csak ütögesse. Nem jött át neki, nem is értem, miért.
- Idióta, ez a dög a varázserőmet szívja! - Ó, óó, óóóóó, ÓÓÓÓÓ!!! Az kellemetlen.
- Óóóóóó. - Jaj, de szeretem ezt a betűt. Öklömet a tenyerembe ütöttem, tipikusan, mint azok, akik megértenek valamit - akkor addig kéne elintézni, ameddig ..... áh nem tudok erre mit mondani, tapossuk el, oszt jó van. - Oldottam meg egyszerűen a dolgot. Néhány kőtüskét indítottam meg a pók felé, de az felszívódott a levegőben, hogy aztán egy teljesen más pontján a tűnjön fel a hálónak. Morcos voltam, de engem ennyivel nem lehet lekoptatni, elküldtem felé még egyet. Azt is kikerült, hasonló módon. Miután ezt eljátszottuk még minimum háromszor, hallottam, ahogyan Adelus próbál instruálni engem.
- Oda Strago - Mutatott, és lőn, tényleg ott jelent meg a lény, és azonnal küldtem felé egy lövedéket, de ekkor felrobbant valami a pók alatt, aki nem tudott eltűnni, szimplán olyan szerencsésen borult hátra, hogy pont nem találta el a tüske. A szörny ismételten eltűnt, majd hozzám közel jelent meg, én meg vártam egy kicsit, várva, hogy mi fog történni. Ellenfelünk egyszer nem támadt még, csak szívott. Látni akartam, miféle képességei vannak, és hogyan lehet ellenük valami taktikát kitalálni, ami nem végződik úgy, hogy a semmibe lövöldözöm a varázserőmet. De a pók nem támadott, felvette ismételten a pozitúráját, és elkezdett lengedezni. Éreztem, hogy zsibbadnak végtagjaim, elmém zavarossá válik, és kicsit rosszul is lettem. Most rajtam volt a sor, hogy pánikba essek, és tehetetlenül egy maroknyi vizet fröcsköltem az ízeltlábú sok szemébe, amit látszólag nagyon nem kedvelt. Elkezdte vadul törölgetni azokat, testemben abbamaradt a zsibbadás, fejem kitisztult, de fáradtabbnak éreztem magam. Ezt hamar be kell fejezni, ha nem akarunk vacsorává válni. Itt most össze kellett dolgozni Adelussal, és már tudtunk egy biztosat: a professzor úr ki tudta kalkulálni, hová érkezik a pók, fel tudta alatta robbantani a teret, erre én le tudtam csapni. Az is kiderült, néhány újabb meghiúsult támadási kísérlet után, hogy a póknak kell néhány másodperc, ha újra akarja használni a teleportálós képességét. Nem sok idő az a pár másodperc, de több a semminél, ezt kellett kihasználni. Ezt úgy derítettük ki, hogy néhány lövedékemet egyszerűen abnormálisan eltérített, fix szögben, és Adelus felvilágosított, hogy ez bizony az ő mágiája. Vagyis a lény nemhogy az erőnket szívta, de a mágiánkat is. És felhasználta. Nem jó, nagyon nem jó. Ideje volt nagyon hamar pontot tenni a karrierje végére, mielőtt elkanászodik. A csapatmunkánk abban merült ki, hogy elindítottam egy kőtüskét a pók felé, Adelus kitalálta, hova fog megérkezni, felrobbantotta alatta a nem tudom, mit, én meg szemen lövöm sárral. Ez szép és jó volt, de sajnos a célzási technikám egyáltalán nem akart toppon lenni, így csak a negyedik próbálkozásra sikerül tényleg szeme találni szegény párát. Így a végére már hullák voltunk, viszont a pók még mindig élt, de legalább a szemeivel volt elfoglalva. Vizet facsart, hála a tőlem ellopott mágiának, és elkezdte kimosni a szeméből a sarat. Adelus megint csak robbantott alatta egyet, és meg, végre valahára eltaláltam egy kőtüskével, és egy szívszorítóan keserves nyüszítéssel, ami egyáltalán nem tudott meghatni, kimúlt. Zihálva fenékre pottyantam; ez eléggé egyértelmű jele volt annak, hogy hullafáradt voltam, nem beszélve arról, hogy éhes, hála az emészthetetlen, illetve nem létező ételnek, amit az utóbbi napokban magamba gyömöszöltem. A tér megint elkezdett körülöttünk torzulni, én megint elkezdtem szédülni, hányni szerencsére nem tudtam, de nem volt kellemes dolog az utazásnak eme igen kellemetlen formája.
Újból a könyvtárban voltunk. A könyvek, amiket a lakók hoztak, most szánalomra méltóan ott árválkodtak a földön. Eltartott néhány percig míg kifújtam magam, és elég erőt éreztem a lábaimban, hogy megkíséreljem a felállást. Most már nekünk kellett a könyveket vinni, de legalább tiszta volt az út a kijárat felé, azt a fűzfán fütyülős rézangyalát. Ezek után olyan királyi ebédet fogok rendelni a legközelebbi étterembe, hogy megmozdulni sem fogok tudni. Egye fene, Adelus is jöhet.

Pali bement a fürdőbe mi pedig leültünk kint várakozni a könyvhegy tetején lévő női fürdőn kívül. Szerencsevadász azt a könyvet olvasgatta, amit itt bent talált majd egy nappal korábban. A két könyvtárlakó eleinte érdeklődve, vágyakozva nézték a női fürdőt. Ám mivel egyetlen, csupán törülközőt viselő hölgy sem bukkant fel lassan elunták a dolgot. Én kihasználva a rövid nyugalmat, elővettem a rajzfüzetemet, és új rajzba kezdtem Cassyről, ezúttal azonban a kis kutyát is mellé rajzoltam. A vázlat hamar készen lett, és szép lassan elkezdtem kidolgozni a részleteket. Csupán időnként pillantottam körbe, hogy minden rendben van e.
Teljesen belemerültem a munkába, és pont az arc részletességén dolgoztam, amikor gőzfelhő kíséretében szinte kirobbant a női fürdő ajtaja, és párából egy csinos lányalak bontakozott ki. Alig ismertem fel a szépségben Palit, aki vöröslő arccal odarohant Snukihoz a kezébe nyomta a fürdőből kimentett könyvet, majd bemenekült az öltözőbe.
Mind értetlenül néztünk egymásra, Strago pedig grimaszokat vágott. Bele telt némi időbe mire Pali előkerült, immár a rendes, megszokott ruhájában.
Mivel senki sem akart még egy éjszakát a Libriumban tölteni azonnal visszaindultunk a törzshöz. Ahogy korábban, most is én vezettem a csapatot a Cassytől szerzett térkép segítségével. Egy alkalommal ugyan megint megtámadtak az origami tigrisek, de ismét sikerült megfutamítanunk őket. Szerencsére a visszaúton semmi durvább anomáliába nem futottunk bele. Bár a Retorika szekciónál alig bírtuk lerázni a rámenős szónokokat és politikusokat, akik könyveikből kilépve beszéltek hozzánk.
A törzsben hősként ünnepeltek minket. Mint kiderült már várták a visszaérkezésünk és mind előkészültek a nagyútra, amikor is elhagyhatják a könyvtár papír, tinta, mágiától terhes ökoszisztémáját, és végre lediplomázhatnak. Snuki mint a törzs bölcse hamar ráncba szedte a többieket, és elindultunk kifelé a könyvtárból.
Az út ezúttal szinte egyszerű volt. Bár gyakran meg kellett állni az ijedő könyvtárlakók miatt, akik hajlamosak voltak a hangosabb neszekre papírhulladéknak álcázni magukat.
Ám minden nehézség ellenére sikeresen kiértünk az egyik főfolyosóra, ahonnan már egyenes út vezetett a Librium előcsarnokába, a Gorilla könyvtáros és Rufus birodalmába.
Egyre több lett a fény, és a könyvek sem repkedtek már körülöttünk. Ahogy egyre közeledtünk, úgy lett egyre kevesebb fura mágikus jelenség. Végül végre valahára felbukkant előttünk a Fő könyvtáros pultja.
- Úkkk – Kiáltozott nagy hangon a hatalmas fekete Gorilla egy fiatal, vézna varázslódiákkal, akinek hatalmas szemei folyton könnyeztek, és alig lehetett érteni a mondandóját a dadogástól.
A könyvtárlakók, minden jel szerint ismerték a fő könyvtárost, és amint meglátták elhajigálva a holmijukat, boldog kiabálással elkezdtek kifelé rohanni. Ám sosem érték el az előcsarnokot. Ott ahol a könyvsorok véget értek, valami furcsa fodrozódás kelt a levegőben és visszafordította a bennszülötteket, úgy hogy azok semmit sem vettek észre az egészből.
- Téranomália. – mordultam fel a jelenség láttán. Egy nyavalyás térgörbület, ami a teret meghajlítva minden rajta áthaladó dolgot visszafordít, és más irányba terel. Méghozzá elég erősnek tűnt a Space Magiccal érzékelve
- Térano...... micsoda? Ezek hová futnak? Jó, lényegtelen. Ha értesz hozzá, akkor minden bizonnyal én nem fogok. Mit csinálunk akkor? Mi is nekifutunk, és visszarohanunk a könyvtárba, vagy valami más?
- Pontosan. Ha csak úgy nekimennénk mi is így járunk. Esetleg megkerülhetjük. A térkép szerint az előcsarnok több fő folyosóról is megközelíthető. Talán ott nem lesz ez a fura jelenség. Vagy...áttörhetünk rajta. Mi varázslók vagyunk. A mágikus erőnk részben védelmet nyújt a jelenség ellen. Ráadásul a saját tércsavarásommal képes vagyok meggyengíteni ezt a másik téranomáliát. – Ez utóbbiban cseppet sem voltam biztos. Amilyen erős és koncentrált volt a tér, könnyen lehet csak felesleges, és veszélyes erőpocsékolás enne apró, lokális csavarásokat létrehoznom a Diversionnal. Ám ezt már inkább nem közöltem Szerencsevadásszal.
- Nincs kedvem alternatív útvonalak után keresgélni, hogy aztán egy meglepetés könyvrári jelenség kidobjon az épület egyik messzi sarkába. Inkább törjünk át. Az egyszerű, mégis hatásos.
- Hát jó. De még így is történhet velünk valami furcsa térmágikus jelenség. Nos, akkor legyen szerencsénk. Szerencsevadász...áramoltasd magadban a varázserődet, és kövess! – Utasítottam és előrerohanva birokra kéltem a mágikus jelenséggel.
- Hogy miért kell minden kalandomnak ilyen bolond végének lennie? Miért nincsen egyszer valami normális? Pf, de, hát kit akarok én itt áltatni?
Strago hangja elmosódottnak tűnt számomra, ahogy lassan előrehaladtam a sűrű levegőben. Folyamatosan csavartattam a teret magam előtt a Diversionnal. keményen küzdenem kellett az erő ellen, ami engem is vissza akart fordítani a könyvtár zavaros mélye felé.
Az ellenllás minden átmenet nélkül egyszer csak megszűnt, és én önkéntelenül is előrebuktam, ám az előcsarnok márványpadlója helyett fehér ragacsos micsodába tenyereltem bele.
Lassan feltápászkodtam az ingatag talajon, és szép lassan ráébredtem hova is kerültünk: egy hatalmas pók hálójába. A könyvek, mind beleragadtak a fura hálóba, és mint a legyek vergődtek, hogy kiszabadulhassanak. Valamilyen oknál fogva, én és Strago nem ragadtunk bele a hatalmas hálóba.
A tér hullámot vetett, és közvetlenül mellettem egy hatalmas, ló nagyságú szürke, acélszín pók jelent meg. Szemei kéken világítottak. Mellső lábait széttárta és elkezdte lengetni, miközben félelmetes rágóival csattogott.
Fájdalom söpört végig rajtam, és éreztem, ahogy a varázserőm lángra kap, és kínok közepette elpárolog belőlem, egyenesen bele a pókszörnybe.
Na azt már nem! Kiáltottam fel gondolatban, és belenyúlva a zsákomba elővetettem a fegyveremet. Ezerszer begyakorolt mozdulattal pörgettem meg, majd csaptam rá a kitines testre. A lény felsivított, és abbahagyta az erőm szipolyozását és kicsit hátrébb vonult.
- Mi az? Ennyire nem elrettentő a látvány, hogy indokolatlanul megverjed, mielőtt bemutatkozott volna.
- Idióta, ez a dög a varázserőmet szívja!
- Óóóóóó. Akkor addig kéne elintézni, ameddig ..... áh nem tudok erre mit mondani, tapossuk el, oszt jó van.
Strago azonnal cselekedett. Meglepő módon mágiája még itt ezen a fura helyen is működött. Kőtüskéi, amiket a szörny felé repített föld helyett a hálóból törtek elő. Ám a pókot nem sikerült eltalálnia. A rém ugyanis ismét elteleportálta magát. Tisztán éreztem a mágiája által okozott pillanatnyi torzulásokat az eltűnése és az érkezése helyén. Strago kitartóan folytatta a kőtüskék bombázását ám a lény úja, meg úja elteleportált, egy idegesebbé téve Szerencsevadászt. Ám kezdtem kiismerni a teleportálása jellemzőit.
- Oda Strago – Mutattam a háló egy pontjára, amit a pók sokadjára elteleportálta magát a kőtüskék elől. Mozdulatom nem csak irányjelzés volt, egy Pressure Bombot is elhelyeztem a szörny érkezési helyén.A bomba tökéletesen bevált, és lökéshulláma megbillentette a pókot, ami kis híján lezuhant a hálójáról. Sajnos Strago túl lassan reagált, és a kőtüskéje a pók felett suhant el. A dög nem adta fel. Elteleportál és Szerencsevadász közelében jelent meg, és felvette azt a pózt, amivel az én varázserőmet is megcsapolta.
- Menj onnan te idióta! - kiáltottam rá, mire Strago kissé magához tért és vízzel fröcskölte le a pókot. Az ostoba. Pedig látta, hogy mi történt velem, és most hagyta, hogy az ő erejét is megcsapolja. A pók újult erővel vetette bele magát a kűzdelembe. Nyolc szeméből hat továbra is kének fénylett, ám az utolsó kettő színe más lett. Az egyik ciánszínben ragyogott, pont mint a térmágia varázspecsétjei. A másik pedig a föld barnás színével világított. Az elnyelt mágiák színei.
Strago szinte záporban küldte a kérésemre a köveket a lényre. Tudni akartam meddig terjed a teleportálás határa. A Tér Titkaiból egyértelműen kiderült, hogy a legtöbb teleportáló mágia használata előtt vagy utána el kell telni némi időnek mielőtt újra lehet használni. Hamar kiderült, hogy a pók mágiája sem kivétel e szabály alól. Öt másodpercünk volt rá, hogy ugrása között megtámadjuk. Ám az is világossá vált próbálkozásaink során, hogy ezt nem lesz egyszerű kivitelezni. A lény ugyanis nem csak elszívta a varázserőnket, de fel is használta ellenük. A két teleportálása között szűk másodpercekben Diversiont használva térítette el Strago kőtüskéit.
Ám nem adtuk fel a harcot, és hamar jött az új terv: meg kell valahogy vakítanunk, hogy ne tudjon olyan hatékonyan védekezni. Ehhez pedig össze kellett dolgoznom a szarkasztikus földmágussal. Stago támadásaival folyamatosan nyomás alatt tartotta a pókot, én pedig azonnal nyomásbombát varázsoltam az érkezési helyére amit teleportált. Ezt a varázslatot a lény képtelen volt kivédeni a tökéletes időzítéseim miatt. Sajnos a hiba tervünkben Szerencsevadász volt. Ő képtelen volt olyan gyorsan reagálni a pók teleportálására mint én. Hiába találták telibe a Pressure Bomb-jaim a pókot. Stargo Mudshotjaival képtelen volt eltalálni a pók szemeit, gyakran még akkor is amikor a dög teljesen kiszolgáltatva egyenesen felé fordult.
Kudarcba fulladt kísérletein szinte az összes maradék varázserőnket felemésztették, mire Szerencsevadász végre megtalálta azt amiről a gúnynevét kapta. A pók az egyik nyomásbombám után szédelegve tántorgott, villámgyorsan kapkodva a lábait és egyenesen belefordult egy elhibázottnak indult Mudshotba. A lény felsivított. Vaktában ellőtt két Stonespikeot, majd vizet idézett, hogy kitisztítsa érzékeny szemeit.
Most vagy soha. Varázserőm maradékát kiszipolyozva ismét nyomásbombát varázsoltam alá. A robbanás matt ismét megtántorodott és félig vakon elkezdett rohanni, ám nem jutott messzire. Strago végigrohanva a fonálon semmit sem bízva a szerencsére közvetlen közelről lőtte a szörny testébe a kőtüskéjét, ami undorító száraz reccsenéssel hatolt át a pók kitines testén. A lés sikoltozva haldoklott de ez sem engem sem Szerencsevadászt nem érdekelt. Győztünk és csak ez számított. A kimerült földmágus a hálóra rogyott én pedig a botomra támaszkodtam amíg úja meg nem ismétlődött a térváltó jelenség, és újra a könyvtár főfolyosóján találtuk magunkat. A könyvek is ott voltak, akárcsak a bennszülöttek holmijai. Sajnos őket sehol sem láttam, pedig most már elhárult az egyetlen akadály ami elválasztotta őket a szabadságtól.
Miközben én a könyvtár homályos mélységét kémleltem Strago felszedte a Rufus által kért könyveket és elindult velük kifelé. Pár pillanattal később én is követtem, hogy egyszerre adjuk át a Főkönyvtárosnak és segédjének a kívánt köteteket.

Elég kalandos történetet tudhattok magatok után. Bizony ám, Elfman elvitt titeket, de aztán le kellett adnia és Happy vette át a történetet. Ám ő nem vitte tovább rendesen, így Gray kénytelen volt lezárni. Végül aztán Elfman feltámadva a hamvaiból visszatért és folytatta tovább a dolgot. Sajnos elérkeztünk a jelenhez, ahol ismét lemondott rólatok. Utána olvasva a dolgoknak rájöttem, hogy gyakorlatilag készen is vagytok a megbízással így nagy szerencsétek van. Tehet szeretném megjutalmazni a két hőst, aki egy két évvel ezelőtti nyári időponttól kezdve folyamatosan küzdöttek.

Strago: +330VE, +1.200.000 Gyémánt, +25HP

Adelus: +260VE, +450.000 Gyémánt, +25HP

Igazán nagyra értékelem a kitartásotokat.